A feldolgozhatatlan fájdalom: elveszíteni egy gyereket szaszifanni2023. 11. 01., sze – 10:09
Betegség, baleset, háborúk… Olyan életesemények ezek, melyeknél a veszteség nagyon fájdalmas lehet, de mégis könnyebben feldolgozható érzelmileg ahhoz képest, amikor a gyerekünket kell elbúcsúztatni
A gyermek elvesztése
Amikor a pszichiátriai osztályon dolgoztam, érkezett egy új páciens. Egy nagymama. Teljesen összetörve, olyan fájdalommal, amilyet még nem láttam. A felvételi beszélgetésnél mondta el, hogy az ő autójában ültek hátul az unokái, amikor figyelmetlenül kikanyarodva egy nyergesvontatóval ütközött. Neki egy karcolása sem lett, de a két kicsi a hátsó ülésen az életét vesztette. Nem nagyon lehetett erre mit mondani. Megállíthatatlanul zokogott. Nemcsak elveszítette az unokáit, hanem ő okozta a halálukat.
Találkoztam olyan szülőkkel is, akik a délszláv háborúban veszítették el a kicsi gyerekeiket gránáttámadás során. És beszéltem olyanokkal is, akiknek betegségben hunyt el a gyermekük. Bármelyik formája is történik a tragédiának, a gyerekhalál (legyen az akár már felnőttkorú) a nem, vagy csak nagyon nehezen feldolgozható, de sosem eltűnő fájdalmak közé tartozik.
Mit lehet mondani ilyenkor egy szülőnek? Hogy majd jobb lesz? Hogy az idő segít?
Ezek a mondatok – bár alapvetően igazak – nem vigasztalnak, mert egy gyermek elvesztése minden szülőnek azt jelenti, hogy megfordult az élet kereke.
„A legalapvetőbb szülői ösztön a gyermekeink táplálására és megóvására irányul. Egy gyermeket gyászolni a végső tehetetlenség beismerése. Nem tudod megvédeni azt, ami alászáll a földbe. Nem takargathatsz be egy sírhelyet.” (Robert Charles Wilson)
A gyászfolyamat
A halál feldolgozása olyan tudattalan pszichés folyamat, amely megterhelő és fájdalmas érzésekkel jár. A gyászfolyamat három fázisra osztható:
1. A tiltakozás vagy tagadás fázisa, amelyben a gyászoló megpróbálja elvetni azt a gondolatot, hogy a halál megtörtént. Kételkedik, haragot érez, vádolja önmagát, a halott személyt vagy az orvosokat, hogy engedték meghalni.
2. A rezignáltság, az elfogadás vagy a kétségbeesés fázisa, melyben a gyászoló felismeri a veszteség valódiságát, és bekövetkezik a szomorúság.
3. Az elkülönülés fázisa, amelyben a gyászoló „elengedi” azt, aki meghalt, és megindul a feldolgozás.
A szakirodalom a gyermek halálának feldolgozását komplikált érzelmi folyamatként írja le, mely – eltérően a gyász egyéves időtartamától – minimum három évig tartó intenzív fájdalmat, szorongást, ürességérzést jelent. Meghosszabbodhatnak ezek az érzelmek, ha a szülő – indokolatlanul is – bűntudatot érez, amiért bekövetkezhetett az elképzelhetetlen.
Mit csináltam rosszul?
A „mit csináltam rosszul?”, a „ha nem engedtem volna oda” és a „ha megváltoztathatnám a múltat, ha visszamehetnék, és kijavíthatnám” gondolatok mindig azt jelzik, hogy a szülő valahogy felelősnek érzi magát gyermeke haláláért. Ez az érzelem az, amelyiknek a feldolgozása évekbe telhet akkor is, ha semmilyen módon nincs köze ahhoz, ami bekövetkezett.
Amikor betegség előzi meg a halált, és már előre megindul a tudattalan gyászfolyamat, még akkor is azt látjuk, hogy egy szülő varázslatra, csodára vár, reménykedik, hogy mégsem következik be az elkerülhetetlen. A tragédiák pedig – amelyek váratlanok – végképp felkészületlenül érnek mindenkit, mert nemcsak gyászt, hanem sokkot is okoznak.
Ne süllyedjünk el a múltban
Minden szülőben nagyon erős a gondoskodás vágya, egyes kutatók szerint a gyermek halála és a gyászfolyamat erős ütközést okoz az érzelmekben, és valahogy a jövőt is kétségessé teszi. Ez különösen fontossá válik akkor, ha vannak még gyerekek a családban.
Ilyen helyzetekben rájuk is gondolni kell. Teljesen érthető egy szülő fájdalma, de muszáj arra is gondolnia, hogy az élők ne érezzék azt, hogy ők valahogy kiestek a látóteréből, mert csak a veszteségre koncentrál.
Nagyon nehéz ezt jól csinálni. Valójában nem is lehet. Mindenkinek saját személyisége, az énereje fogja vezérelni azt, hogyan képes majd megmaradni a jelenben, és nem elsüllyedni a múltban, ahol még minden rendben volt.
A közösen felidézett emlékek, a beszélgetések arról, aki már nincs közöttük, másképp futnak le a felnőttekben, és másképp a gyerekekben.
A nagyon kicsik – akiknél még a halál fogalma sem alakult ki – nyilván nem is értik meg, hogy miről van szó. Sok olyan felnőtt pácienssel találkozunk, akinek gyerekkorából az elsőként felidézhető élménye a testvére halála, és rossz esetben az, hogy ő valahogy láthatatlanná vált. Ez olyan tudattalan érzelmeket indíthat el, amelyek önértékelési negatívumokhoz, örökös szeparációs szorongáshoz vezethetnek, mert lélektani értelemben magukra maradtak.
Az egyik legnehezebb szülői feladat az, hogy az életet úgy vigye tovább az élőkkel, hogy nem citálja évekig a gyászt olyan helyzetekben is, amikor már érződik, hogy például a többi gyerek megkönnyebbülni szeretne.
Ugyanilyen nehézség, hogy az eltávozott gyermek tulajdonságainak felemlegetése inkább csak felnőttek között történjen, akik érzelmileg vannak olyan erősek, hogy „megtartják” érzelmi egyensúlyukat. Amennyiben több ízben – még ha érthető is a szülő fájdalma és az „odaidézés” igénye – a testvérek számára hangzanak el ezen felsorolások, akkor észrevétlenül megindulhat a tudattalan rivalizáció, és ennek mentén a leértékelődés folyamata.
Nagyon fontos tehát, hogy egy szülő ilyenkor tudatosítsa: fájdalmát és feldolgozhatatlan veszteségét úgy kell viselnie, hogy az élők személyisége ne sérüljön.
Mit lehet tenni?
A fájdalom átélése mellett el kell fogadni azt is, hogy nem mindenki gyászol ugyanolyan módon. Ennek a megértése azért fontos, mert a veszteség a végét jelentheti egy párkapcsolatnak is, ha a felek között megoldatlan marad a közös feldolgozás.
Nagyon sok olyan filmet láthatunk, amelyben egy gyerekhalál után az anya zokog, miközben az apa mozdulatlan arccal áll, és nem mond semmit. Az ilyen képkockák általában a valóságot mutatják, mert a nők sokkal több látható érzelemmel gyászolnak, míg a férfiak inkább belül marcangolják önmagukat.
Amikor a film végén azt látjuk, hogy válás után több évvel újra összetalálkoznak a szereplők, akkor mondják el egymásnak, hogy mit is éreztek. Pszichoterápiás helyzetben is találkozunk olyan párokkal, ahol a nő intenzívebben képes kifejezni azt, amit érez, míg a férfi némán ül, és kiderül, hogy még a munkatársainak sem mondta el, mi történt az életükben.
Ez a viselkedés – rossz pillanatokban – egy nőnek még haragot is okozhat, ha azt érzi, párja nem kellően gyászol, vagy mintha nem venné komolyan azt, ami történt. Pedig az illető csak menekül abból az érzelmi helyzetből, amelynek a feldolgozásához nincs használható érzelmi muníciója.
A gyászfolyamatban egymásra is oda kell figyelni. Nem szabad hagyni, hogy a sokk és a fájdalom hatására a realitásérzékünk cserben hagyjon bennünket, és ne vegyük észre a másik fájdalmát, mert esetleg nem pont úgy mutatja, ahogy elvárnánk.
Míg egy anya sír, egy apa gyakran csak néz maga elé, majd feláll, és kimegy a helyiségből.
Ilyenkor nem arról van szó, hogy megelégelte a jelenetet, hanem arról, hogy mérhetetlen fájdalmával nem tud mit kezdeni. Csak megmozdulni – hogy legalább történjen valami.
Tari Annamária
A szerző pszichoanalitikus, új könyve a napokban jelent meg, címe: Hol a boldogság mostanában?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
