Megint egyre fokozódó aggodalommal figyelem a híreket. Talán az olvasó megbocsátja, nem, vagy nem elsősorban Ukrajna területi integritását féltem, sokkal inkább a saját biztonságunkat. Bár ilyesmit kijelenteni egyet jelent azzal, hogy az ember kiírja magát a „nyugatos”, „demokratikus”, „européer” és csuda tudja még milyen társaságokból, azért azt lássuk be, a profilképüket ukrán zászlóval díszítő plebset sem a szeretet mozgatja. Ha így lenne, már régen Kelet-Ukrajnában védenék a demokrácia értékeit. Pusztán a korszellem hajtja őket, a ki- vagy lemaradástól való félelem (lásd még: Azahriah Arena-koncert), a félsz, hogy a közösség egyedül hagyja őket az út szélén.
Hogy Európa vezető politikusait mi hajtja, azt már nem tudnám ugyanezzel a kincstári magabiztossággal kijelenteni. Néha azt hiszem, a gonoszság, máskor azt, a hülyeség, megint máskor pedig legfeljebb sűrű, fekete kulimászt tudok elképzelni az agyuk helyén. Például békekonferenciát szervezni az egyik háborúzó fél jelenléte nélkül még akkor is szimplán hülyeség, ha az orosz fél felelőssége a háború kirobbantásában diametrálisan nagyobb.
Hogy – látszólag – nem veszik észre, az elmúlt két évünk lassú, de folyamatos sodródás egy globális háború felé, magyarázható kulimásszal is, de sokkal valószínűbb, hogy szándékos gonoszságról van szó. Olyan gonoszságról, amely mögött a miértekre talán nem is érdemes választ keresnünk.
Egészen meghökkentő, hogy a koronavírus-járvány alatt a mainstream a lehető legrosszabb forgatókönyveket realitásnak véve szorgalmazott mindenféle járványintézkedést lezárástól karanténig, kényszeroltástól kijárási tilalomig, most meg abból az önsorsrontóan optimista szcenárióból indulunk ki, nem keveredünk háborúba Oroszországgal, ha meg mégis, akkor simán legyőzzük őket. Hogy az orosz atomarzenál mindeközben békésen szendereg majd a rakétasilókban, azt meg legfeljebb a jóisten garantálja…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
