A fedélzeten tartózkodó ötven utas, valamint a tízfős legénység életét vesztette. A légikatasztrófa oka hivatalosan azóta is ismeretlen.
2020. január 8-án 176 ember halt meg, mert az ukrán légitársaság repülőgépe Teherán mellett nem sokkal a felszállás után lezuhant – írja az MTI. A Malév 240-es számú járata a Malév által üzemeltetett három hajtóműves Tu–154 típusú sugárhajtású utasszállító repülőgép volt, amely a Budapest–Bejrút menetrend szerinti útvonalon Libanon tengerpartjának közelében 1975. szeptember 30-án a Földközi-tengerbe zuhant. A fedélzeten tartózkodó ötven utas, valamint a tízfős legénység életét vesztette. A légikatasztrófa oka hivatalosan azóta is ismeretlen – írja a wikipedia. Bogár László közgazdász professzornak tett föl kérdéseket a Présház.
– Professzor úr, mennyire betegíthet meg egy társadalmat az a körülmény, hogy hatvan ember elvesztésének ügyét a társadalmat vezető állam gyorsan lezárja, majd 45 évig hallgatásra kényszerül?
- Az ember mint létező számára nincs fontosabb és mélyebb jelentőségű feladat, mint a lét megértése, vagy kicsit szerényebben fogalmazva, a lét megértésére való szakadatlan törekvés. Amikor a régi mondás úgy fogalmaz, hogy „szeressétek azokat, akik keresik az igazságot, de óvakodjatok azoktól, akik már meg is találták azt”, akkor ezzel nem azt vonja kétségbe, hogy létezik igazság. Éppen ellenkezőleg. Azt sugallja, hogy igazság létezik ugyan, de az ember mindig csak törekedhet a megtalálására, ám el soha nem érheti. Ahogy Jézus fogalmaz: „én vagyok az út, az élet, az igazság”, az igazság tehát maga Isten, és az embernek nem áll jól, ha Istennek képzeli magát. Félreértés ne essék, az embernek mindig mindent meg kell tenni azért, hogy az igazság kiderüljön (pontosabban az igazság minél több részletére fény derüljön), csak hogy sokszor a legegyszerűbb jelenségekről is kiderül, hogy sokkal bonyolultabbak és komplexebbek, mint amilyennek elsőre látszanak. Ezért mondhatta azt Gustave Flaubert az ifjú Guy de Maupassant-nak, mikor az arról érdeklődött, hogy „mi az érdekes”, vagyis miről írjon novellát, ha azt akarja, hogy az olvasók érdekesnek találják, hogy „ahhoz, hogy valamit érdekesnek találjunk, elég, ha sokáig nézzük”. Vagyis nincs érdektelen és unalmas jelenség a világon, ha „elég sokáig nézzük”, mindenről kiderül, hogy hihetetlenül izgalmas, kalandos kiismerhetetlen rendszer. És hát bizony 45 év „elég hosszú idő” ahhoz, hogy alaposan szemügyre vehessük azt a tragédiát, szóval, hogy elég sokáig nézzük, és így érdekesnek találjuk. Az emberi lélek legdrámaibb pillanatát mindig az jelenti, mikor a lét-megismerésben elakad, amikor azt kell átélnie, hogy bármennyire is szeretné, de nem tudja legyőzni, sokszor még megérteni sem azokat az akadályokat, amelyek blokád alatt tartják a lét-megismerés számára döntő fontosságú szellemi tereit. Amikor a lét nem nyílik ki számára. A cinikusan őszinte jogászok mindig azt hangsúlyozzák, hogy az igazságszolgáltatás kifejezés eufémizmus, vagyis megszépíti, az esetek nagy részében meghamisítja a valóságot, így legfeljebb „jog-szolgáltatásról” beszélhetünk minden bírói döntés esetében. Ennek a tragédiának a felderítése látszólag nagyon egyszerű, hisz egy elpusztult repülőgépnek megvan a „fekete doboza”, ami meglepő módon nem fekete, hanem világító narancsszínű, hogy messziről feltűnő és így könnyen megtalálható legyen.
Fekete doboz – ferihegyirepuloter.network
A fekete doboz minden olyan fontos információt rögzít, amelyből könnyen kideríthető, hogy mi is történt valójában, mi okozta a tragédiát. Az igazság megtalálásnak e döntő fontosságú mozzanata azonban egy olyan máig sem beazonosítható globális hatalmi térben van elrejtve, amelynek a jelek szerint ma sem áll szándékában ez irányú tudásait a szélesebb közvéleménnyel megosztani. És ha a lélek fájdalma és kiszolgáltatottsága már nem bírja elviselni ezt a kettős traumát, hogy nemcsak a tragédia terhét kell hordoznia, de azt is, hogy kizárják a tragédia megérthetőségért vívott küzdelemből is, akkor jön az, amit a globális hatalmi rendszer beszéd-tereinek konstruktőrei (vagy inkább destruktőrei) cinikusan összeesküvéselmélet-gyártásnak, „konteónak” neveztek el. (Maga az amerikai angolból származó conspiration theory kifejezés egyébként az ehhez az esethez hasonlóan feltáratlanul maradó Kennedy gyilkosság idején született meg.) Vagyis éppen az kerül mentálisan, morálisan, sőt esetenként jogilag is vád alá, aki egyszerűen csak szeretné megérteni, hogy mi történt, hogy mi is az igazság. Amit biztosan tudunk az két tény. Az egyik, hogy azon a napon éppen Budapesten tartózkodott az egész palesztin politikai és katonai vezérkar. A másik, hogy éppen akkor robbant ki az ötödik arab-izraeli háború, amelynek fő hadszíntere éppen az a Libanon volt, ahová a Malév-gép Budapestről tartott. A többi néma csend… – a költővel szólva. A lélek eredendő nyugtalansága ilyenkor kapja a legsúlyosabb sebeket, hiszen hiába igyekszik, mégsem jut közelebb hőn áhított céljához, a lét-megismeréshez. És mivel minden ilyen elfojtás súlyos patologikus következményekkel jár, biztos, hogy ez az eset is tovább fokozta a magyar társadalom már akkoriban is éppen eléggé szétroncsolt hitét, bizalmát az igazság bármely formájának feltárhatóságát illetően. Az a tény, hogy a magyar társadalom általános testi-lelki egészsége a legrosszabbak között van Európában, annak az az oka, hogy az elmúlt évszázadok során szinte csak ehhez hasonló tapasztalatokat szerzett. Az ország 1514 és 1714 között folyamatosan hadszíntér volt, és az iszonyú pusztítás lelki terheinek enyhítésére sem az után, sem a második történelmi tragédiát, Trianont követően nem volt és nincs semmi feloldozás, megtisztulás, megbékélés. Ez az eset csak egy a sok közül, de szomorú példája a nemzeti reménytelenség mélyszerkezeti okainak.
– Az ukrán gép lezuhanásakor meghalt emberek hozzátartozói most kártérítést követelnek Irántól. Milyen társadalmi betegségre utalhat, hogy nálunk 45 éve a hasonló kártérítés ügye – legalábbis érdemlegesen – föl sem merült?
– A harmincadik évfordulóhoz közeledve, a 2010-es választások előtt a Bajnai kormány alatt, nyílván PR-okokból, felajánlottak a hozzátartozóknak áldozatonként négy millió forintot, ami inkább jelkép, mint szimbólum. Ám a lényeg, hogy minden kártérítésnél fontosabb lenne okok pontos feltárása, ha a már a teljes igazság soha el nem érhető is marad. Már csak azért is, mert minden méltányos és emberséges kártérítés alapja csakis ez a mindenre kiterjedő feltárás lehetne A legtalányosabb a mi esetünkben az, hogy az elmúlt 45 év során rendszerek, rezsimek, kormányok jöttek-mentek, de a rejtély feltáratlansága maradt. Ez arra utal, hogy a repülőgépen lévő személyek és tárgyak a globális hatalmi rendszer legérzékenyebb tereiben sérthettek meg valamit, és ezért kellett elpusztulniuk. A műszaki hibát mint lehetőséget természetesen azért zárhatjuk ki, mert ebben az esetben semmiféle ok nem volna arra, hogy az egész történetet a legteljesebb homály fedje máig is. A dolog azért különös, mert ezek szerint a globális hatalmi központ ma sem szeretné, ha fellibbenne a fátyol arról, hogy mi hogyan működött abban a „valamiben”, amit a látványtervezők „arab-izraeli” háborúként szoktak megnevezni. Egyébként, ha már a legújabb hasonló tragédiát említette (az ukrán utasszállító gépnek az iráni légvédelem általi lelövése), az elmúlt 37 év során három ilyen szörnyűség is megesett, és egyikről sem igazán derült ki, hogy mi is történt valójában. 1983. szeptember elsején a Koreai Légitársaság Boeing 747-es óriásgépe 269 utassal a fedélzetén navigációs hiba miatt a szovjet csendes óceáni térség stratégia jelentőségű hadászati bázisai felett repült el, amelyeknek szigorúan titkos volt még az elhelyezkedése is, nem, hogy egy repülőgépről való megtekintése. Amit biztosan tudunk, hogy a szovjet honi légvédelem vadászgépei lelőtték a Jumbót, az utasok és személyzet életét vesztette. Minden érintett fél a másikat okolta, és soha sem derül ki, hogy valóban hírszerzési célzattal szándékosan sérttette-e meg a gép a legérzékenyebb szovjet birodalmi komplexum légterét. Kártérítésről nincsenek információk, és nem is látszik valószínűnek, hogy a széteső Szovjet Birodalom számára fontos feladat lett volna ennek véghezvitele. A következő katasztrófánál Irán, pontosabban egy iráni utasszállító gép volt az áldozat. 1988. július 3-án egy iráni Airbus 300-as gépet 274 főnyi utassal az amerikai USS Vincennes cirkáló rakétái semmisítettek meg a Perzsa öböl felett az iraki-iráni háború legbrutálisabb utolsó szakaszában. Minden fél itt is egymást vádolta, és persze az „igazság” (tények, valóság) feltárása itt is elmaradt. A washingtoni magyarázatoknak azonban a kezdetektől fogva rossz ízt kölcsönzött a tény, hogy még elevenen élt a köztudatban az imént említett 1983-as katasztrófa, vagyis amikor szovjet vadászgépek a Szahalin-sziget felett lelőttek egy navigációs hiba miatt eltévedt dél-koreai Boeing-747-est. Az amerikai sajtó általában gyilkos gonosztettként mutatta be az incidenst, de közben az iráni Airbus tragédiájával kapcsolatban évekig, évtizedekig meghatározó volt a baleset-narratíva. A nemzetközi közvéleményben ráadásul a felelősség elhárítása összekapcsolódott az akkor még csak Reagan alelnökeként tevékenykedő George H. Bush személyével, aki a republikánus elnökjelöltségre hajtva – még a katasztrófa előtt – számtalanszor leszögezte, hogy soha nem kér bocsánatot amiatt, amit Amerika tesz. Pedig amellett, hogy az USA valóban soha nem kért bocsánatot, szép csöndben mégis megtörtént az áldozatok kompenzációja. Az Egyesült Államok 1996-ban a Nemzetközi Döntőbíróságon beleegyezett, hogy fejenként 213 ezer dolláros kártérítést fizessen az áldozatok hozzátartozóinak – a felelősség említését gondosan elkerülő határozat alapján. Ez mai áron valamivel több, mint százmillió forint, és így látszik csak, hogy mennyit is ér egy ember a globális hatalmi rendszer emberi életek százmillióinak veszélyeztetésével „kereskedő” brókerei számára. Mindez arra is ráirányítja a figyelmet, hogy amint a két tragédiát címlapsztoriként közlő Newsweek hírmagazin fedőlapján látszik, a globális „kettős mérce” a legszörnyűbb tragédiák esetén is zavartalanul üzemel. És végül, de nem utolsó sorban említsük meg a 2014-ben Ukrajnában lezuhant maláj utasszállító gépet, amelyen majdnem háromszáz ember lelte halálát, és amelyet szinte bizonyosan rakétával lőttek le, de hogy kik és miért, azt ma is homály fedi. A kártérítési tárgyalások máig is tartanak, a hozzátartozók ügyvédei ma nagyjából kettőszáz millió forintnak megfelelő összeget követelnek minden egyes áldozat után. Az 1975-ös magyar tragédia méltányos kártérítésére azonban addig aligha kerülhet sor, amíg ki nem derül, hogy mi az a módfelett kényes pontja a globális hatalmi rendszernek, amely mind máig képes megakadályozni nemcsak a kártérítést, de még azt is, hogy egyáltalán megnyílhasson az a globális beszéd-tér, ahol ez a tragédia megmutathatja magát. És amíg ez így marad, addig nem kell meglepődnünk azon, hogy a magyar lélek számára továbbra is maradnak ugyanazok a pusztító-önpusztító mintázatok, amelyek eddig is meghatározóink voltak. Az egyéni tragédiákon túl ezért is volna az egész közösség számára fontos a feltárás.
A Newsweek a koreai gép oroszok általi lelövését gyilkosságként, míg az iráni gép Amerika általi lelövését balesetként tálalta.
– 1975 szeptemberében úgy ítélték meg, hogy magyar emberek kiiktatása nem okoz világbotrányt, csak kezelhető kockázattal jár. Mit tehetnek a magyar civil szervezetek azért, hogy a magyar emberek megölése nagyobb kockázattal járjon, riadjanak vissza azok, akiknek ilyen megfordul a fejükben?
– A nagyobb baj az, hogy nemcsak 1975 szeptemberében „ítélték így” mindazok, akik általában globálisan „megítélnek” minket, hanem máig is ez az ítélet van érvényben. Ennek pontos okait legfeljebb sejthetjük, de az módfelett valószínű, hogy ebben szerepe van részben annak, hogy ezeknek a „megítélőknek” jó okuk van arra, hogy ez az ügy soha többé ne jelenhessen meg a globális diskurzus-térben. Másrészt pedig annak, hogy a magyarság, akármilyen finoman is igyekszünk fogalmazni, nem tartozik azok közé az emberi közösségek közé, amelyeknek a jólétét, egyáltalán létét különösebben támogatandónak tartanák ezek a rólunk és mindenki másról ítéletet-alkotók. Így nem különösebben érdekük, hogy bárki visszariadjon attól, hogy magyarokat öljön, akár közvetlen céllal, akár „járulékos kárként”, ahogy az angol fogalmaz, „collateral damage” formájában. Alaposan végig kell tehát gondolnunk, hogy miként védhetnénk meg magunkat az egyre inkább háborúba süllyedő és egyre kaotikusabbá váló globális hatalmi térben. Ezt a máig feltáratlan, ismeretlen globális szuperstruktúrát sem mi magyarok, sem senki más nem tudja ma semmire sem kényszeríteni, mert láthatólag ő a világot ellenőrző létszerveződési mód ura.
pixabay.com
Amit tehetünk, az inkább az, hogy magunkban próbáljuk felfedezni egyrészt azokat a gyengeségeket, gyarlóságokat, amelyeket kihasználva uralkodik felettünk, másrészt azokat a szellemi energiákat, amelyek segítségével lépésről lépésre megpróbálunk eltávolodni ettől a világot uraló sötét energiától. Minél kevésbé használjuk, pláne élvezzük azokat a hamis javakat és szolgáltatásokat, amelyekkel valójában nem boldogabbá, és lét-teljesebbé teszi az életünket, hanem inkább pusztítja azt, annál kevesebb esélye lehet arra, hogy kárt tegyen bennünk. Ezt persze nagyon nehéz megérteni is, hát még megcselekedni, ezért van az, amit a Tao úgy fogalmaz meg, hogy „jót cselekedni mindig nagyon nehéz és fáradságos, míg rosszat cselekedni könnyű és szórakoztató”, és ezért választjuk többnyire a rosszat, és nem a jót. A tény, igazság és valóság fogalmai ma azért hevernek romokban, és azért gyárthat ez a „nem létező” sötét energia tetszés szerinti tényeket, igazságot és valóságot, úgy, hogy azt mindenki el is fogadja, mert mi vagyunk azok, akik ezt hagyjuk. Hogy miképpen kellene ezt „nem hagyni”, annak a megértésében és megvalósításában valóban döntő szerepet játszhatnak azok a szeretet-közösségek (én inkább ezt a fogalmat használnám a civil szervezet kifejezés helyet), amelyek erősíthetik bennünk a tudást, bátorságot és becsületes kitartást, azt az elmélyült állandó türelmes létmegismerő munkát, ami az egyetlen út lehet számunkra ahhoz, hogy a magyar-ölés ne lehessen olyan könnyen véghezvihető, mint eddig. És hogy a hasonló tragédiák soha meg se történhessenek.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
