Maga a fejlődési folyamat motivál, nem az, hogy rivalizáljak az ellenfelekkel vagy még több aranyérmet gyűjtsek. Egyszerűen még jobb szeretnék lenni abban, amit csinálok – vallja Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok, világ- és Európa-bajnok kardvívó.
Kassán beszélgetünk annak apropóján, hogy a Nemzeti Tehetség Központtal együttműködve népszerűsíti a tehetséggondozást. Határon túli, illetve külföldi nagyvárosok magyar közösségeibe látogat el, hogy bemutassa a Nemzeti Tehetség Program által nyújtott pályázati lehetőségeket. Ezek kísérője az önről szóló, Muhi András által rendezett Egy mindenkiért című film. Honnan jött ez az ötlet?
Az ötletgazda a Nemzeti Tehetség Központ, pontosabban annak vezetője, Lantos Krisztina volt, akivel egy másik program kapcsán találkoztunk először. Megtetszett ez a gondolat, hiszen egyrészt Magyarországon nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk a dokumentumfilmről, másrészt én is szívesen ismerem meg azokat a magyarlakta településeket, amelyek többségében még nem jártam. Kassa is ilyen. Nagy lelkesedéssel vágtunk bele ebbe a projektbe.
Több határon túli magyar közösséget is felkeresnek. Ez azt jelenti, hogy egységes magyar nemzetben, az egész Kárpát-medencében gondolkodnak?
A nagymamám révén jómagam is rendelkezem erdélyi gyökerekkel, a feleségem pedig Marosvásárhelyen született, úgyhogy nekünk a határon túli magyarság az életünk része.
Fontosnak tartottuk, hogy ha van érdeklődés, a filmet is elvigyük hozzájuk. Kassa után elmegyünk Nagyváradra és Kolozsvárra, de távolabbi helyszínek is vannak, mint Berlin, Róma vagy Madrid, és a tengerentúlon is sok magyar él. Szeretnénk minél több embert megszólítani.
A dokumentumfilm egy teljes olimpiai felkészülési ciklust ölel fel. Milyen az, ha ilyen hosszú időn, ez esetben öt éven át folyton a nyomában van a kamera? Befolyásolta ez a felkészülést?
A film készítője, Andris tulajdonképp egyszemélyes stábként követte végig a felkészülésemet. Ott volt az edzéseken, az edzőtáborokban, a versenyeken, utazott velünk a világ számos pontjára. Egyáltalán nem éltük meg teherként a jelenlétét, hanem részévé vált a csapatnak, szinte pótolhatatlan szereplőjévé a mi kis együttesünknek, annyira, hogy ha nem volt ott, már hiányzott is. Ebből a szempontból tehát nem volt teher a filmkészítés. Örültem annak, hogy a kreatív munkába is bekapcsolódhattam. Andrisnak nagyon pontos és részletgazdag elképzelései voltak arról, hogy milyen filmet szeretne, de ennek ellenére mindig megkérdezte a véleményemet, megmutatta az aktuális vágott anyagot. Sokat beszélgettünk, így én is egyre inkább a magaménak éreztem ezt a dokumentumfilmet.
A film premierje után néhány nappal sikerült győzni a tokiói olimpián. Lehetett volna ennél tökéletesebb a lezárás?
A film aköré épült, hogy meg lehet-e nyerni harmadszor is az egyéni olimpiai aranyérmet. Azok a nézők, akik a mozivetítésen vagy a tévéképernyőn még az olimpia előtt látták a filmet, két nappal később megkapták a választ: igen, lehet. Remélem, ez komoly film- és sport-élmény volt számukra.
Én életem végéig emlékezni fogok rá, az unokáimnak is mesélni fogom, hogy mit is tettünk le az asztalra közösen, hogy mekkora élmény volt megélni a film fogadtatását és pár napra rá versenyezni Tokióban.
Ezzel a győzelemmel sporttörténelmet írt, ön lett az első, aki férfi kard egyéniben három egymást követő olimpián aranyat nyert. Milyen érzés megvédeni az olimpiai bajnoki címet? Lehet ezt még fokozni?
Olimpiát nyerni önmagában fantasztikus élmény. Hogy én ezt háromszor átélhettem, annyira különleges, hogy igazából szavakat sem találok. Az pedig külön öröm, hogy ez a filmmel párosult. Ami a folytatást illeti, nagyon motivált vagyok. Leginkább azért, mert szeretem, amit csinálok, másrészt pedig szeretném megnézni, hol tudok fejlődni, miben tudok még magasabb szintre jutni, mit tudok még kihozni a vívásomból.
Vagyok annyira önreflexív, hogy tudjam, mi az, amit még lehet fejleszteni, amit még lehet jobban csinálni.
Honnan jön ehhez a motiváció?
A motiváció mindenhol ott van, csak meg kell találni. Engem maga a fejlődési folyamat motivál, nem az, hogy rivalizáljak az ellenfelekkel vagy még több aranyérmet gyűjtsek. Egyszerűen még jobb szeretnék lenni abban, amit csinálok. Szeretném még rétegesebb tudással felvértezni a vívásomat, még jobban elmélyedni benne, még mélyebb bugyraiba beleásni magam. Ez egy nagyon izgalmas folyamat, én pedig nem unom.
Milyen rövidebb távú célokat tűzött ki maga elé, mondjuk az idei évre?
Van néhány világkupa és grand prix verseny, de a csúcsformát a júliusi kairói világbajnokságra szeretném kihegyezni, ott mind egyéniben, mind csapatban a lehető legjobban szerepelni. (Azóta a madridi világkupán ezüstérmet nyert a Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron összeállítású magyar férfi kardcsapat – a szerk. megj.)
Az élsportolói tevékenysége mellett a Vasas vívószakosztályának elnöke is. Vonzó az ön számára a sportdiplomácia?
Azért is kért fel Markovits László, a Vasas SC elnöke, hogy szakosztályi szinten próbálkozzak meg a sportvezetéssel, mert mindketten szerettük volna, hogy belekóstoljak, megnézzük, van-e érzékem hozzá.
Ez a sportvezetésnek alacsonyabb szintje, a hozzám legközelebb álló közegben. Ebben jól érzem magam, de van, amiben még nagyon sokat kell fejlődnöm. Egyelőre rendkívül élvezem. Én nagyon-nagyon sokat kaptam a sporttól, ebből szeretnék majd visszaadni valamit a vívásnak, a Vasasnak, a magyar sportnak az aktív pályafutásom után.
Mit szeretne ezen a téren elérni?
Segíteni szeretném a következő generáció sportolóit céljaik elérésében. Nagyon nagy szükség van azokra az emberekre, akik önzetlenül tesznek a sportért, hisz az csak így működhet.
A sport nem tud bizniszalapon, üzleti meggondolások mentén működni, a sportot szeretni kell, odaadással és elhivatottsággal kell űzni,
és kellenek az olyan szereplők is, akik nem a páston, a pályán vagy a tatamin segítik a munkát, hanem a háttérből.
Véleménye szerint milyen helyzetben, állapotban van az utánpótlás, akár a vívás terén, akár szélesebb viszonylatban?
Biztos vagyok benne, hogy a vívásban és a magyar sportban egyaránt vannak tehetségek. Látok nagyon tehetséges fiatalokat. Fontosnak tartom, hogy a magyar edzők birtokában lévő szakmai tudást a következő generációk is megkapják, sőt, továbbfejlesszék azt.
Egyre nehezebb a verseny, egyre több nemzet kapcsolódik be mindenféle sportágban a legmagasabb szintekbe is.
Ezt a vívás nagyon jól példázza, ugyanakkor rendelkezünk egy olyan másfél évszázados tradícióval, ami egy pici versenyelőnyt jelent nekünk. Az a feladat, hogy ezt megtartsuk, és a többiek ne tudják ledolgozni.
Visszatérve az olimpiára, mintha a hagyományos sportágak egy kicsit visszaszorulnának, újakat emelnek be, gondolok a gördeszkára vagy a szörfre. Mi a véleménye ezekről a változásokról?
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is azzal a problémával szembesül, mint más, nagyon hosszú életű, évtizedes hagyományokkal rendelkező szervezetek: meg kell újulnia.
Természetesen próbálkozik új sportágak beemelésével, a versenyformák vagy a lebonyolítás változtatásával. Ez nem elítélendő dolog. Én úgy érzem, van, ami talál, tehát sportértékkel bír és a nézőknek is szimpatikus, egyszerűen érezni lehet, hogy az olimpiai mozgalomba tartozik, ugyanakkor van, ami számomra már egy kicsit indokolatlannak tűnik.
Az utóbbi időben számos versenyről zárnak ki, tiltanak el sportolókat (és versenybírákat, hivatalos személyeket) nemzetiségük miatt. Nem politizálni akarok, csak kicsit visszásnak érzem ezt, hiszen egy-egy sportoló, aki éveket áldoz a felkészülésre, nem tehet arról, hogy az adott országot hogyan vezetik. Hogyan látja ezt?
Ez nem sportszakmai kérdés, hanem politikai, így ezt nem tudom megítélni. Nyilvánvalóan nincs olyan sportszakmai indok, ami mentén el lehetne tiltani valakit amiatt, hogy egy bizonyos országból érkezik. Ez nyilvánvalóan olyan politikai döntés, amivel a háború megszűnését próbálják elérni, vagy legalábbis ezt a célt szolgálja. Én nem tudom megítélni, hogy ez hatásos fegyver-e.
Mi volt a legemlékezetesebb pillanat eddigi karrierje során? Mire gondol vissza a legszívesebben?
Több is van. Egyrészt a 2007-es világbajnokság, amit csapattal meg tudtunk nyerni. Ez volt az első, a felnőttek között aratott nagy sikerem, amit ráadásul nem is egyedül, hanem a csapattársakkal értem el. Tizenhét éves voltam akkor. Természetesen ide tartoznak az olimpiai bajnoki címek, az egyéni Európa-bajnoki cím, illetve a csapat Európa-bajnoki cím is, amit 2018-ban azzal a csapattal értünk el, akikkel most is együtt vívunk.
Kik a példaképei? Kik voltak a legnagyobb hatással karrierjére?
A legnagyobb hatást rám, mint sportolóra, nevelőedzőm, Gerevich György gyakorolta, illetve az ő édesapja, Gerevich Aladár, a legeredményesebb magyar olimpikon, hétszeres olimpiai bajnok kardvívó.
Én már nem ismerhettem személyesen, de a róla szóló történetek, sztorik az én szememben is legendává emelték őt.
Amikor nem sportol, mivel foglalkozik, milyen hobbija van?
Ez változó, nem tudnék kiemelni egy kifejezett hobbit. Nagyon szeretünk a feleségemmel utazni, színházba járni, de megemlíthetném az olvasást vagy a kávézást is. Amennyire lojális vagyok a víváshoz, annyira nem vagyok lojális a hobbikhoz.
Megjelent a Magyar7 2022/20. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
