Néhány szó a Semmelweis Kiadónál 2022-ben megjelent Egry S. Gábor könyvéről.
Elvesztek a gyökerek. Már a tizenkilencedik század végén szétszóródtak az ősök a K. und K.-ban, így aztán voltak, felvidéki, vajdasági, partiumi és erdélyi, az akkor még nem létező burgenlandi, sőt Óbudán letelepedett szudéta német felmenőink is. Mindezeket szétszórta Trianon sokukat elhagyott a haza. Bár anyám budapestinek nevelt a Partiumban nőtem fel, Erdélyben és Budapesten jártam az orvosira mégis Németországba sodort a sors. Nemcsak a haza hagyott el minket, hanem mi is elhagytuk őt. De a lelkünkben soha nem váltunk meg egymástól. Három országban, három társadalmi rendszert háromféle orvostudományt és háromféle etikát éltem meg küszködve, gyakran megalázva, de végül sikeresen. És mert őseink hánykódásáról vajmi kevés nyom maradt, családom tanácsára belekezdtem az „irományba”, amiből egyre szükségszerűbb lett egy „könyvet” alkotni, mert a hányatott élet nem csak a mi egyéni történetünket, hanem a XX- XXI. század Trianon által szétzilált magyarság sorsát is tükrözi. Ezért áthelyeztem magamat egy fiktív személybe, egy elképzelt Egry doktorba, aki én vagyok és mégsem én.
– Jó, hogy megírtad. – mondta az első olvasóm – De mondd: mitől könyv ez a könyv, hova, milyen stílusba illik?
Semmilyenbe… de úgy érzem, mégis egységes. Bár a protagonista egy orvos, vele és körülötte zajlanak a történetek, mégis a figyelmet a környezetre, a társadalom visszásságaira, az egyénnek és az egyéneknek a viselkedésére, erkölcsére próbáltam irányítani.
Még kamasz koromban csábított az orvostudomány felé a svéd orvos, Axel Munthe könyve, a San Michele regénye. Ez az 1929-ben megjelent a megszépített valóságnak és a romantikus fikciónak szokatlan és sokat kritizált regénye egy autentikus életrajz igényével terjedt, jobban, mint Thomas Mann könyvei, aki abban az évben kapott Nobel díjat. Himnuszként hatott ez akkor a tisztességhez, a felebaráti szeretethez, az önzetlen orvosi etikához. Akkor, mint kamasz állítottam, de ma is állítom, hogy az döntő lépés az orvosi hivatás felé – bár kissé patetikusan hangzik – igenis, az emberszeretet volt. Munthe doktornak Szent Ferenc a mindenkit és mindent feltétel nélkül szerető szent volt a példaképe, és őmiatta hitt az emberi lelkekben létező, sokszor elrejtett felebaráti szeretetben. Ez a gondolat tovább érett bennem, úgy éreztem, hogy nem a véletlen játéka volt, hogy éppen Assisiben bukkantam arra a kétévenként megrendezett kongresszusra, amely összeötvözi a nefrológiát és a kardiológiát, pont azt a két belgyógyászati specialitást, amelyre alapozódott a kiképzésem. Kétévenként találkozott hát Assisiben Szent Ferenc, Giotto, a vese és a szív. Ma már tudom, hogy ezek a találkozások vezettek a sikereimhez, ahhoz, hogy Mainz belvárosában egy belgyógyász kardio-nefrológus praxist tudtam felépíteni egy hozzá csatolt művese állomással.
De idáig el kellet jutni. Dolgozni kellett és küzdeni. Elnyomva és megalázva együtt élni Romániában a Ceaușescu féle őrülettel, a Securitatéval, a román sovinizmussal, Magyarországon a kommunizmus alattomos sunyiságával, elnyomással, igazságtalanságával. Németország az más volt, itt is dolgozni és küzdeni kellett, eleinte nem reménytelenül, de az utóbbi két évtizedben a kommunizmusban szerzett tapasztalatok segítségével jobban láthattuk a társadalom eltorzulásának folyamatát, a baloldali liberális egyre inkább keresztényellenes politika következményeit, amelyeket ma már a bőrén érezhet a német átlagpolgár.
Hogy milyen műfaja van a könyvnek? Nem tudom, nem vagyok irodalmár. A mű a művész dolga, én pedig nem vagyok az. Ami tehát nem mű, annak nem lehet műfaja. De a végén mégis összeállt. Vannak benne esszé-szerű írások, vicces tudományoskodás, de közérthető leírása egyik másik orvosi témának, van benne barátság és szerelem és van egy sziámi macskáról szóló novellaszerű fejezet, talán még arra is választ kapunk, hogy hogyan ad értelmet egy halálos betegnek Básztet, az egyiptomi macskaisten.
És van benne kaland a képzőművészet, a festészet körül, neves művészekkel született barátságról és éjszakai látogatásról Velencében a Gran Teatro la Fenice-ben. Izgalmas történetek.
Tény, hogy az orvostudomány és a köré sereglett tudomány- és iparágak nagyobb léptékben fejlődnek, mint finanszírozásukhoz szűkséges anyagi források lehetőségei. A hetvenes években még mindenki számára elérhető luxus-medicinát természetszerűleg reformálni kellett. Az elrettentő német példa c. fejezet több, mint huszonöt évvel ezelőtt figyelmeztetésként íródott az akkori magyar egészségügyben indított reformok érdekében. De a betegek és az orvosok védelmében is. Akkor azt írtam, idézem: „A takarékosság jegyében a majdnem hárommillió létminimum határán élő német polgárt a kilátástalan nihilbe sodorja a törvény, és minket, orvosokat használ végrehajtónak. És mindezt a szociáldemokrácia zászlója alatt!” Mert az akkori egészségügyi miniszter, korábban az International Marxists Group (GIM), azaz a Negyedik Internacionálé német szekciójának a tagja volt.
Ezért hát Egry doktor ismét szembe fordult a betegeket, az orvosokat, de egyre inkább az egész lakosságot sújtó központi politikával. Ellenzéki lett és ezért egyre keményebb akadályokba, falakba ütközött. De megfutamodni, vagy megalkudni természetéből adódóan nem lehetett, egy út maradt csak nyitva, szembe szállni az akadályokkal. Ezért lett a könyv címe: A falak nem léteznek. Nem a sikerről szól, hanem a küzdelemről és menekülésekről onnan, ahol a falakat nem lehetett ignorálni.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
