Kiváló középkor- és trubadúrlíra-kutató, emellett pedig a kreatív írást nem mindennapi tehetséggel tanító egykori „károlis” kollégámnak ez a tizedik könyve és a hatodik regénye. A regények sorában a Telihold Velencébennek van egy nyitánya is, az Aranyhímzés, amely tizenöt évvel ezelőtt jelent meg, és Orseolo Péter – Szent István királyunk utóda –, valamint Szent Gellért korába kalauzol bennünket.
Bánki Éva legújabb könyvének borítóján az 1959-ben Rómában született és érzelmeit elegánsan „geometrizáló” Carlo Mirabasso A harmadik napfogyatkozás rejtélye című festményének reprodukciója látható. Már ebből kiderül, hogy e gazdagon rétegezett, rendhagyó velencei kalauz lapjain nem a nászutasok Velencéjébe, még csak nem is az itt játszódó kulináris könyvek, szerelmes regények és krimik világába jutunk el, hanem egy, a szorongások és az olykori csalódások városát időnként belengő baljós pestisemlékek ellenére is végtelen derűt és életigenlést sugárzó, tágas ég alá.
Ennek a műnek van egy mentalitásbéli ikertestvére, Csehy Zoltán műveltségelemekkel és irodalommal átszőtt izgalmas krónikája, a Grüezi! Fél év Svájc. De van egy világirodalmi ikertestvére is, a Nobel-díjas orosz-amerikai Joszif Brodszkij kis remeke, a Velence vízjele, ez az 1989-ben írt és 1992-ben megjelent esszé arról a városról, ahová a világhírű költő, prózaíró és – Bánki Évához hasonlóan – egyetemi ember élete tizenhét telén látogatott el. Költészetét is átszövő Velence-rajongása leningrádi ifjú éveire datálható, amikor az Ermitázsban újra meg újra elzarándokolt az olasz csodavárost minden év- és napszakban megörökítő francia festő, Claude Lorrain képeihez. A Telihold Velencében szerzőjének indíttatása sem mentes a képzőművészeti vonatkozásoktól. Őt a szívének kedves festők, köztük Giorgione és Tiepolo művei vonzották Velencébe, no meg a Magyarországot a víz és a fény városához kötő számtalan történelmi és irodalmi párhuzam.
Ám bármilyen remekbe szabott is a két férfiú „kultúrbédekkere”, ne feledkezzünk meg arról, hogy a női szerző naplóregényét – a legcsekélyebb feminista részrehajlás nélkül mondom ezt – különösen szerethetővé és bárki számára könnyen befogadhatóvá teszi az a körülmény, hogy a szerző – Lawrence Sterne után szabadon – nem magányos „útazó”. Hanem egy Velencében ösztöndíját töltő édesanya, aki kilencéves kislányával, ezzel az okos, csípős nyelvű, az olasz iskolarendszer szabadságát, a katolikus patronatók társaséletét élvező „rezonőrrel” barangol a város világhírű templomaiban, palotáiban és Muranóban, az üvegből készült csecsebecsék Disneylandjében. Vagy éppen a Campo del Ghetto Nuovo, az egykori zsidónegyed komoly, és a játékosnak szánt Arsenale „cukorsokkos” világában, az amerikai stílusban integető, emberarcú műhalak között… A kis Eszter influenzája révén megismerkedhetünk az olasz egészségügy „labirintusával” is, egészséges beszólásai pedig – a város szépségeinek és erejének elismerése mellett – távol tartják tőlünk, olvasóktól a bugyután rózsaszínű Velence-mámort.
A két főszereplőn – anyán és lányán – kívül érdemes odafigyelnünk a többi szereplőre is, így a nyolcvanharmadik évében járó, tiroli születésű Effie nénire, a Zorzi-palota „úrnőjére”, aki „eleven darabkája az Osztrák–Magyar Monarchiának”, és aki két vendégét igazi osztrák–magyar vendégszeretettel gyámolítja négy velencei hónapjuk során. S bár Bánki Éva elsősorban a múlt és a jelen Velence-járó vagy onnan elszármazott magyarjaira összpontosít, a már említett Orseolo Péter és Szent Gellért püspök mellett például Zrínyi Miklósra és Kosztolányi Dezsőre is, eszébe jutnak az Olaszországtól ihletet remélő angolszász tollforgatók is, köztük Lord Byron, Robert Browning, Ezra Pound és Mary Shelley…
A fanyar anya-lánya-kommentároknak (a megannyi kedves, humoros epizódnak) köszönhetően a magánszférát átszövő, soha nem túl sűrű történelmi, művészettörténeti, irodalmi és művelődéstörténeti szövegekből nem hiányzik végül jelenünk valósága sem. Sokáig emlékezünk majd például egy Olaszországba visszatérő, a vonaton megismert asszony könnyeire, aki egy trieszti szálloda mosogatólányaként igyekszik a távolból összetartani egyre jobban széthulló családját.
Zárszavam csak egy lehet: ahogyan Brodszkij már említett remekműve, a sok nyelven, így magyarul is olvasható Velence vízjele, úgy Bánki Éva önéletrajzi városregénye is megérdemli, hogy rövidesen számos nyelven, világszerte olvashassák az asszonyi bölcsesség, humor, anyaszívűség és arányérzék nemes példájaként. S egyúttal bizonyítékaként annak, hogy az igazságtalan és értelmetlen életkori határok miatt nem egykönnyen összeszedett alkotói támogatások ezúttal méltó gyümölcsöt érleltek. Nem a Halál Velencében tragikus sorsú Gustav von Aschenbach-jának halált hozó eprét, hanem az élet Velencében hamisítatlan ízeit. A négy, többnyire élvezetes ott töltött hónap nem csupán az írónő és gyermeke életét gazdagította, hanem a könyv minden olvasójáét is. Legalábbis azokét, akik képesek igazán átadni magukat a nem „pillanat-olvasmánynak” szánt, hanem maradandó értékű, mégis felüdítő szövegnek.
Bánki Éva, Telihold Velencében, Jelenkor, Budapest, 2020.
Szöveg: Petrőczi Éva
Fotó: Jelenkor
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. január 17-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
