Március 15-én reggel fél kilenckor ülök a szobámban, búsan, egyedül, és a múltra gondolok. No, nem annyira a távoli, és nem a fájó múltra, de mégsincs az rendjén, hogy egy praktizáló magyar-történelem szakos tanár céltalanul a telefonján görgesse a napi híreket reggel nyolckor, ahelyett, hogy az aznapi iskolai emlékműsor miatt már a harmadik agyvérzését hordaná ki lábon.
A magyar-történelem szakos tanárok és hasonszőrű társaik tudják, mirő beszélek. Számukra a március 15. általában már januárban kezdődik, hiszen ki más is szervezzen, rendezzen emlékműsort, ha nem a magyar szakos, ki más is tarthatna megemlékezést és magyarázatot, szónoki beszédet, ha nem a magyar, vagy a történelem szakos. A karácsonyi szünet után elkezd „főni a fej”, vajon milyen legyen az idei emlékműsor, mi olyat tudunk még villantani, ami eddig nem volt. Legyen a műsor korhű, hiteles, de tessen ám az ifjúságnak is, hogy szívesen jöjjenek szerepelni. Mert akkor szeretnek színpadra állni, ha az, amit előadnak a sajátjuk, nekik, róluk, értük szól.
Akkor lehet megdobogtatni a kis magyar szíveket, fellobbantani a parazsat, ha bennünk is ég a lelkesedés, a nemzethez, az egységhez való tartozás lángja. De ezzel együtt meg kell találni azt a fiatalos üzenetet, platformot is, amelynek keretében a diákok is élvezik az előadást, és nem válik az száraz, komor verseket elsoroló kötelező szerepléssé.
Miután kitaláltuk, mit is állítsunk a színpadra, és az ötletet jóváhagyattuk a bíráló diákbizottság előtt, jön a próbák éjszakába, késő estébe nyúló időszaka. A legédesebb és egyben legkeserűbb időszak ez. Ilyenkor ég bele az élmény, a közösség, az együvétartozás érzése mindenki lelkébe, aki részt vesz a folyamatban. A diák és a tanár is emberré válik egymás szemében, két hónapon át együtt lélegzik, szinte összeköltözik, szimbiózisban él egymással ez a két elem. A próbáknak minden más alárendelődik, hogy aztán a nagybetűs Előadás napján, március 15-én megtörténjen az ősrobbanás, és a közönség olyan érzettel kelljen fel kis, kényelmetlen kultúrházi székéből, mintha nemzeti színházi zsöllyében foglalt volna helyet.
Az előadás napján pattanásig feszülnek az idegek. A főpróbán a diák bakizik, kialakul a káosz, a tanár torkaszakadtából ordít, a kollégák messziről kerülik a főszervezőt és mindenki szorgalmas kis hangyakánt dolgozik a háttérben az ominózus egy órányi sikerért. Az iskola megtelik ünnep-illattal és zörejjel. Az adrenalin-szint a magasban, kis diák tenyerek izzadnak.
Az előadás előtti órában zsibolyog az öltöző. Fond be a hajam, adjál rúzst, hol a mécses, hol az usb kulcs, nem működik a függöny, ide gyere, sorakozz, ne oda állj, elszakadt a szoknyám, hozd a kendőt mondatfoszlányok röpködnek szerteszét. Illata és íze van ilyenkor a magyar szónak. A tanár csak csendben végignéz a diákjain, és konstatálja: jól van az úgy, bárhogy lesz, úgy lesz.
Felmegy a függöny. Nem tudni, ki izgul jobban, a színpadon álló diák, vagy a nézőtéren vele együtt mozduló, lélegző műsorkészítő. Azt az embert keresd olyankor, akinek, imára van kulcsolva a keze, és mozog a szája, azt, aki szinte lélegzetet sem vesz az egy órás műsoridő alatt. Na, ő a tanár.
Állva tapsol a közönség. Zuhog a vastaps. Fülig mosollyal ölelkeznek össze a szereplők. És a tanár tudja, hogy lehet, a diákjai nem fogják tudni lexikálisan felsorolni 1848 eseményeit, de a magyar ünnep fényét most már örökre megőrzik a szívükben, akarni fognak még belőle, jó nekik magyarnak lenni.
És most ülök a szobámban, egyedül. Nincs iskola-illat, nincs március 15-ei adrenalin, nincs műsor. Jön egy üzenet a tavalyi fellépőktől: a magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. Nagyon hiányzik a műsor, meg kéne ismételnünk már valami hasonlót. Majd érkezik egy másik: Tanárnő, nagyon szépen köszönjük, hogy megtanította ezt a műsort, és méltóképpen ünnepelhettük meg ezt a napot.
Szóval ők is érzik, az ő gondolataikban ugyanúgy együtt vagyunk. Hiszen a tavalyi műsort is elfújta a szél. A próbák élménye még megvolt, de hiába futottunk versenyt az idővel, a koronás király lefújta a premiert. A díszlet üresen tátong azóta is, a diákok egy része már elballagott, a fiatalabbaknak nem adhattunk lehetőséget. Nem történt meg a műsor utáni nagy ölelés, nem kacagtunk szívből a kolléganővel egymást ölelve, elmaradt a nemzeti színház. Nem volt kinek kokárdát készíteni a próbák közti szünetben.
Idén pedig túl nyugodt volt a március. Maradt az üres szobában, a telefon, a számítógép monitorja, ahol a kis fekete kockák mögött megbúvó diákokkal hallgatunk zenét, olvasgatunk, beszélgetünk március 15-ről. De a szív üres, az elmém máshová húz. Most a kultúrházban lenne a helyem. Közben sorban érkeznek a régebbi műsorokon, próbákon készült fotók, videók üzenetben a diákoktól, ők is tudják, hogy valami hiányzik, hogy ma már nem támad föl a népek tengere. A függöny ma nem megy fel, de a diáklelkek piros-fehér-zöld emlékben úsznak, ott már ég az a tűz, amelyet lángra akarunk lobbantani másokban.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
