Péntek éjjel repültem haza Amerikából, és a reptérre indulás előtt még belenéztem a nagy amerikai hírtelevíziók esti műsoraiba. Szinte mindegyikben a Demokrata Párt válságáról volt szó. Még a velük szimpatizáló CNN is külön beszélgetést szentelt ennek Zűrzavar a demokratáknál címmel.
Pedig nyolc éve olyan jól indult minden: amikor Barack Obama első fekete politikusként megszerezte az elnöki tisztséget, úgy kezdhette meg a munkáját a Fehér Házban, hogy az őt támogató demokratáknak jelentős többségük volt mindkét házban, ráadásul az ötven kormányzó körül 29 demokrata politikus volt. Most, nyolc év elteltével kisebbségben vannak a szenátusban és a képviselőházban is, és alig valamivel több mint egy tucat államban övék a kormányzói tisztség. És nagy meglepetésre elbukták a Fehér Házat is – mindezek fényében világos, hogy kedd éjjel az eredményvárón összegyűlt rajongók nemcsak Hillary Clinton elillant elnökségét sirathatták meg, hanem egy korszak végét is, mert a Demokrata Pártnak ebben a formában vége. Milyen hamar elmúlik a dicsőség: a párt népszerű massachusettsi szenátora, Elizabeth Warren egy csütörtök esti szakszervezeti rendezvényen már ki sem ejtette annak a nevét, akiért pár napja még bőszen kampányolt. Elemzők szerint ez a beszéd is azt jelzi: vége a Clinton-érának a pártban, újra kell gombolni a kabátot.
Erről az időszakról azt írja Járai Judit, az MTI washingtoni tudósítója, hogy George McGovern elnökjelölt Hillary Clintonéhoz hasonlóan nagy 1972-es kudarca után a demokraták újra kitalálták magukat: életre hívták a párton belül az Új Demokraták mozgalmát, amely 1992-re már uralta is a pártot. A gazdaságpolitikában neoliberális elképzeléseket vallottak, társadalmi téren a szabadosságig menő liberalizmus hívei voltak, és létrehozták radikális szellemiségű lapjaikat is, például a The New Republicot. Ők repítették a Fehér Házba az arkansasi kormányzót, Bill Clintont; „áldásos tevékenységük” nyomán a szakszervezetek leszálló ágba kerültek; a kisvállalkozásokat szinte teljesen megsemmisítették a szabadkereskedelmi megállapodásokkal; a trösztellenes intézkedéseket leállították; a gyárak pedig elköltöztek az országból, elindítva a munkás középosztálybeliek lecsúszását. Ennek lett eredménye a kedd éjszaka: a választók ítéletet mondtak a neoliberalizmusról.
Pedig lett volna igény belülről is a megújulásra. Bernie Sanders vermonti szenátor pont ezt a hullámot lovagolta meg, és nem félt kimondani, hogy el kell dönteniük, melyik oldalon állnak. – Nem lehetünk olyan párt, amely nem veszi magának a bátorságot, hogy nekimenjen a Wall Streetnek és a milliárdosok elitjének – fejtette ki. Ma már tudjuk, hogy a fiatalok által lelkesen támogatott politikust milyen nemtelen eszközökkel fúrták meg a párton belül: az előválasztási vitákban Hillarynek előre odaadták a kérdéseket, és a pártvezetés is minden eszközt bevetett, hogy ne a lázadók győzzenek. Sanders most is következetes: az Associated Pressnek csütörtökön arról beszélt, hogy pártjának szembe kell fordulnia a politikára rátelepedő érdekcsoportokkal. A szenátor szerint az a tény, hogy az amerikai munkások milliói Donald Trumpra szavaztak, „azt sugallja, hogy a demokraták üzenete, miszerint kiállnak a dolgozó emberekért, már nem nagyon hat ezekre a dolgozó emberekre”.
Magam is úgy vélem, Trump sikere abban rejlik, hogy a maga bumfordisága ellenére is őszintének tűnt a választók szemében. A politikai korrektség béklyójával is sújtott vesztesek és mellőzöttek fellázadtak a szavazófülkében – hiába kapott elképesztő publicitást a jól megtervezett lejárató kampány a több évtizeddel ezelőtti állítólagos szexuális zaklatásokkal, még a fehér nők többsége is a szexistának és nőgyűlölőnek beállított republikánus jelöltre voksolt. A női jelölt, a másság és a kisebbség hű védelmezője még olyan demokrata fellegvárakban is kikapott, mint Wisconsin, Michigan vagy Pennsylvania. És az sem igaz, hogy a bunkó szegények szavaztak Trumpra: a demokraták hagyományos szavazói bázisa, a feketék és a latinók zöme rosszabb anyagi helyzetben van és alacsonyabban képzett, mint a dolgozni akaró, de nem tudó lecsúszott középosztály.
Nagy kérdés, kik újíthatják meg a Demokrata Pártot, amelynek az eddigi formájában vége. Bernie Sanders szenátor 75 esztendős, a jó nevű képviselők közül Nancy Pelosi vagy Chuck Schumer sem éppen fiatalok. A távozó alelnök, Joe Biden is jó hetvenes, így vele nem tűnik követhetőnek a gyakorlat, hogy ismert alelnököt indítanak majd el az elnöki posztért. A helyzetet jól jellemzi, hogy a washingtoni Dulles nemzetközi repülőtér ajándékboltjában péntek este fél áron árulták a Hillary Clintonnal kapcsolatos relikviákat. Így sem fogytak, ellentétben a Trump-szuvenírokkal, amelyekre nem volt kedvezmény.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
