Tanulmányában Virt László Bibó István (1911–1979) és Márton Áron (1896–1980) szellemi párhuzamairól elmélkedik, megvilágítva: „életképes demokráciával számoltak, ami garantálja a nemzeti, politikai, személyes és szociális szabadságot”. Bibó István jogtudósként, jogfilozófusként, Márton Áron papként, püspökként, mindketten üldöztetést szenvedve, életfogytiglanra ítélve.
A gyulafehérvári püspök és az anyaországi politikai gondolkodó nem ismerték egymást személyesen, vagyis „nem beszéltek össze”, a maguk és az őket körülvevő társadalom helyzetét, állapotát elemezve jutottak szellemi rokonságra. A kötet címéről – A demokrácia szolgálatában – a szerző kifejti: e szókapcsolatban a szolgálat kifejezésre helyezte a hangsúlyt. A szolgálat Márton Áron, az „evangéliumi életalakító” számára Jézus Krisztustól adott fogalom: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45). Bibó István pedig a jogelmélet, a jogfilozófia tudósaként jutott arra a következtetésre, hogy a hatalomgyakorlás igazolásra szorul, és csak akkor fogadható el, ha szolgálattá nemesedik.
Virt László elemzésének kiindulópontja Bibó István 1942 és 1944 között írt, könyvterjedelmű és befejezetlen tanulmánya: Az európai egyensúlyról és békéről. Ebben úgy fogalmaz: „Hiába ítéli el a demokrácia jobban a háborút, mint a monarchia és az arisztokrácia, (…) ha a demokrácia konkrét háborúkat nem képes úgy befejezni, hogy ugyanabból az ügyből ne legyen még egy háború.” Egyértelmű, hogy Bibó a második világháború közepén az első világháborúnak a nyugati „demokráciák” által lezárt módjában látja az újabb világégés okát. Márton Áron Gyulafehérvár püspökeként ugyanekkor, 1944-es újévi üzenetében a népek feje fölött végzett, a népeket a konfliktusba belerángató hatalmi körök mesterkedéseiben, tehát szintén a demokráciahiányban látja az ellenségeskedés okát. „Egy nép a maga összességében nem tud egy másik népet gyűlölni, de mindig lesznek, akiket a hatalom és nagyravágyás szelleme megszédít, s akik azt hiszik, hogy akkor szolgálják népük nagy érdekeit legjobban, ha a másik ellen gyűlöletre heccelik.” Márton Áron az első világháborúban a fronton harcolt, háromszor sebesült meg. Pontosan tudta, hogy miről beszél, amikor már ezt a háborút is „nagy mészárszéknek nevezte, ami megbontotta az erkölcsöket, és a tudást gonosz eszközzé silányító „pokoli tornának” tartotta azt, vagy a „halál aratása nagy alkalmaként” mutatta be.
Virt László leszögezi: Márton Áron papként az erőszakmentesség apostola lett, és élete végéig kitartott a megszenvedett, és „a szelíd Krisztus” tanításával átitatott eszméje mellett. Bibó István a második világháború közepén a nemzeti érdekek hamis megfogalmazásában látja annak okát, hogy az európai értékrend a csőd szélére jutott. A hamis romantikák „Európa összes országát súlyos szakadék szélére vitték, ahonnan csak azok az országok tudnak visszahátrálni, amelyeknél a demokratikus politikai kultúra és nevelődés be tudta érni és be tudta hozni a demokratikus tömegérzelmek előretörését”. Azt látja tehát, hogy a demokrácia nem önmagában való, ahhoz politikai kultúrának is társulnia kell. Márton Áron ugyanezt vallja 1946-ban: „A demokrácia kimondása még nem jelenti annak megvalósulását. A demokrácia (…) erkölcsi érettséget követel meg a társadalom minden tagjától, vagy legalábbis annak a döntő többségétől. Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és felelősségük tudatában lévő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani”. A főpásztor azt is hirdette: „Az ellentéteket a kereszténység tudja szintézisbe fogni: egyformán kötelez arra, hogy a sajátomat mentsem, de arra is, hogy a másét tiszteljem, kötelez, hogy megmaradjak annak, aminek születtem, de ezt a jogot ne tagadjam meg másoktól sem.” Létezni csak együtt tudunk. Erről beszélt 1945 húsvétján is, amikor egyfajta perverzió rabjainak nevezte azokat, akik csak gyűlölet szításával képesek nemzetük hű fiának érezni magukat: „Legveszedelmesebb túlzását ez a felfogás abban a mozgalomban érte el, mely az emberiség családját alsóbbrendű és felsőbbrendű fajokra osztotta, s nem átallotta hirdetni, hogy az egyes emberi fajokat nagyobb különbségek választják el egymástól, mint az embert az állattól. Ugyanez a beteg, ferde gondolkozás elvetette – mert gyöngeségnek minősítette – a felebaráti szeretet tanítását, s helyébe a gyűlölet tanát állította azzal az indoklással, hogy a nemzet tagjai csak a gyűlöletből meríthetik a nemzeti érdekek erélyes és eredményes szolgálatához szükséges lelkület erejét.” A politikusnak és értelmiséginek az az ártalmas típusa, amit Bibó István a „hamis realista” jelzős szerkezettel írt le, úgy jelenik meg Márton Áron gondolkodásában, mint ami „megnyitotta a hatalmaskodás, az elnyomás és jogelvonás útjait”, mert „saját nemzetük jogainak kizárólagos igénylését hitvallássá avatták”.
A könyv írója felsorolja a két kimagasló történelmi személyiségre jellemző kifejezéseket és szókapcsolatokat. Bibó Istvánnál ezek a következők: félelem, hisztéria, megrázkódtatás, eltorzult alkat, békecsinálók, hamis realista, „úriember”, válság, a szabadság kis körei, demokrácia, értelmiség, egyensúly, konszolidáció, határolt forradalom, társadalomfejlődés. E fogalmak egy része tükröt jelent, amibe belenézve saját magára ismerhet az európai ember, így a magyar is. Más része lehetőségeket fogalmaz meg, kiutat a tükör által mutatott valamely alapfogalom jelezte helyzetből, válságból. Van egy karakteres, de a Bibó-hivatkozásokból rendre kimaradó megfogalmazása arról, hogy a kelet-közép-európai népek fölött miért nem törhet pálcát senki: „ezek az országok embertelenül sokat szenvedtek”. Virt László megjegyzi: Bibónak e mondatán és a hasonlókon megbukik a nyugati lekezelők és a köztünk élő „Nyugat-imádó sznobok” álláspontja, a Közép-Európában élő kis népeket lekezelő gőgje.
Márton Áronra jellemző kifejezések és szókapcsolatok például: háború, háborús iskola, válság, utcai tömeg, félkereszténység, omló part, nacionalizmus, magyarkodás, klerikalizmus, két világ polgára (isteni küldetés és földi feladat), értékrend, nevelés, jellem, Krisztus, evangélium, ősegyház, hit, zsinat, demokrácia, értelmiség. Van Márton Áronnak egy nagyon karakteres mondata, amit 1970 körül fogalmazott meg: „A názáreti Jézus veszedelmes ember volt.” Az általa használt, karakteres fogalmak éppúgy, mint Bibó Istvánnál, részben tükröt jelentenek, elsősorban a keresztény ember számára, de azok számára is, akik magyarságukkal hivalkodni szoktak. Márton Áron jellemző megfogalmazása az is, hogy az ember két világ polgára. Leírta ezt 1939-ben, fiatal püspökként, és idős korában is elmondta bérmálások alkalmával. Annyit jelent ez, hogy az ember igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Az ember Istentől adott értékrend, törvények szerint tartozik élni, ám a keresztény embert ez nem teheti idegenné ebben a világban, felelősek vagyunk a világ alakulásáért, feladatunk van.
Bibó István a nyugat-európai társadalomfejlődéssel összehasonlítva, történeti okokkal magyarázza azt a magyar társadalomfejlődést, ami a kevés úr és a sok nyomorgó között áthághatatlan szakadékhoz vezetett. Vallja, hogy a magyar társadalomfejlődés történelmünk első ötszáz évében együtt haladt a nyugati fejlődéssel. A szabadság kis köreiben érvényesült a kölcsönösség a személyes szolgáltatásokban, kötelezettségekben, jogokban és szabadságokban. A hűbérúr is felelősséggel tartozott hűbérese iránt, akinek munkája, szakértelme, a hűbérúr által neki biztosított birtoka a társadalmat fenntartó erő volt. „A társadalomfejlődésnek ez a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó jellege a középkorban és az újkorban nyugatról keletre haladva csökken.” Bibó a magyar társadalomfejlődés zsákutcáját Werbőczy István személyének és a Habsburg-térnyerésnek, a török és a Habsburg közé szorult állapotunknak tulajdonítja. A Habsburg-uralom megszüntette a társadalomkritikának azt a lehetőségét, ami a legnyugatibb Nyugaton utat nyitott a későbbi polgári demokráciák számára. Magyarországon összemosódott az értelmiség és a rendi társadalomhoz kötődő „középosztály” fogalma.
Márton Áron is azt látja, hogy akiknek értelmiségiként kellene viselkedniük, azok úri allűröket hordozva szocializálódtak az előző korszakokban, és a kritikákra képes értelmiségi szerep vállalása helyett önmagukra aggatták az úri középosztály vagy keresztény-nemzeti középosztály címkét, s ezzel megcsinálták a keresztény-nemzeti társadalmat, „Krisztus és a nép nélkül”.
A könyv szerzője rámutat: több magyarul gondolkodó klasszikus is vallotta, hogy a Habsburg-térnyeréssel már csak a gyarmatosítók, a Habsburgok gondolkodásához igazodva lehetett érvényesülni. Ennek lett mesterévé a magyar „úriember” típusa. Ők voltak a kerékkötők, akik miatt a hasadt magyar társadalom túlnyomó többsége két-három évszázados lemaradásban élt, mert elzárták a polgári fejlődés lehetőségétől. Márton Áron és Bibó István ennek a társadalomnak a haszonélvezőit, fenntartóit bírálta, mert ennek a társadalomnak a kétharmada a haszonélvezők miatt nyomorog.
Virt László Bibó István gondolatrendszerét elemezve megállapítja: Bibó elutasította a marxizmust és a pénzhatalmi, merőben csak tőkefelhalmozásban gondolkodó kapitalizmust is. Emiatt szokás azzal vádolni, hogy „harmadikutas”. A kétféle materializmus, az egymással csak elosztási vitát folytató marxizmus és a „pénzeszsák”-kapitalizmus egyaránt vádolta és máig vádolja ezzel, utópistának bélyegezve, hogy ne kelljen elfogadni az eszméit. Ám a nyugati kapitalizmus bírálata nem romantikus utópia, XIII. Leó pápától kezdve a legutóbbi időkig a katolikus társadalmi tanítás sem volt kritikátlan az elidegenítő pénzhatalommal szemben.
Bibó István alapvetően társadalomtörténeti megközelítéssel jut el a hatalomgyakorlás társadalometikai helyretételéhez, Márton Áron pedig a keresztény világnézet felől. Az 1930-as években ő azt a nemzedéket evangelizálta, amelyik már Trianon után jutott felnőtt életkorba, ezért a 19. századból áthúzódó értékrelativizmus e nemzedék számára már kettőzött veszélyt jelentett. Emellett Márton Áron tudta, hogy a már korábban felnőtt nemzedékek, a jórészt városi és liberális apák, nagyapák nemzedéke volt felelős azért, hogy társadalmi, erkölcsi alapértékek váltak viszonylagossá. Szolidaritást érzett a „dúsfürtű” fiatal nemzedékek, azok iránt, akik megtagadták a tekintélytiszteletet, és akiket egyaránt veszélyeztetett a liberalizmus és a marxizmus. A főpásztor értette, hogy a jót és az igazat kereső fiatalok miért utasították el a „félkeresztény” képmutatást. Melléjük állt, azok mellé, akik nemcsak az államváltozás miatt, hanem életkoruk miatt sem kerülhettek hatalmi helyzetbe. Márton Áron evangelizációja, pedagógiai elmélete a pozitivista ideológia elleni küzdelem, s ezzel az értékrend helyreállítása volt.
Virt László leszögezi: Márton Áron és Bibó István egyaránt bizonyság arra, hogy a többféle (egymást nem kizáró) gondolkodás megléte, vagyis a pluralizmus a demokrácia jellemzője. A gyulafehérvári püspök követelménynek nevezte a demokratikus gondolkodást, amely tiszteletben tartja az emberi méltóságot, elutasítja az autoritarizmust, és nem akadályozza az egyéni döntés szabadságát. Bibó István pedig hirdette: a demokrata nem fél a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól és a különböző képzeletbeli veszedelmektől. Mindketten kisebbségben éltek, mert nem azonosultak a korszak hatalmi törekvéseivel, amelyek a világot akarták maguk alá gyűrni. Az ő példájuk mutatja, hogy „a kisebbségi lét, ami nem merő anyanyelvi körülmény, hanem erkölcsi jellemző, nem enyhítő körülmény. A kisebbségi lét azok vállalása, akik szembemennek az árral, a kisebbségi lét olyan szembenézés, amiben felelősségtöbblet mutatkozik meg. A kisebbségi lét, mint vállalás, tükör a világrontók számára – e tükör megmutatja, hogy így is lehet, nem csak úgy. Ahol és amikor visszaélnek a demokrácia fogalmával, ott és akkor, akik a fő sodortól eltérő utat választanak, kisebbségi helyzetet vállalnak”.
Virt László: A demokrácia szolgálatában – Párhuzamok Bibó István és Márton Áron gondolkodásában, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Pilisvörösvár, 2021.
Fotó: Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. október 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
