A 2015. július 1-től bevezetett vissza nem térítendő lakáscélú támogatás, a családok otthonteremtési kedvezménye (csok) 2016. január 1-jétől kedvezőbb feltételekkel igényelhető. A saját maga által forradalminak tekintett intézkedéstől – amely a családi adókedvezménnyel és egyéb szociális juttatásokkal kiegészülve valóban érezhető segítséget jelent az érintetteknek – a kormány a demográfiai összeomlás lassítását és az építőipar fellendülését reméli.
 |
Vannak természetesen, akiknek mindenről ugyanaz jut eszükbe, és akkor is ekézik a kormányt, ha az – két földárverés és ilyen-olyan mutyi közt – véletlenül valami jót cselekszik (amit ráadásul még a „nyilasok” is üdvözölnek). Az Index érdemes publicistája (a változatosság kedvéért) a cigányokért aggódik, akiket a gaz nácifasisztamigránsfaló kormány – szerinte – galádul kizárt a csok kedvezményezettjei közül, ellenben „jelentős összegekkel támogatja azokat a gyerekes magyarokat, akik lakást szeretnének építeni vagy venni”. Európa, Merkel, Soros és Colleen Bell, segíts!!! Hát milyen magyar kormány az, amelyik „elsősorban a magyaroknak segít” és a magyar adófizetők pénzét arra költi, hogy újabb dolgozó, értéket teremtő magyar adófizetők szülessenek?!
Noha a rendelet normaszövege „EU-konform” – tehát, mielőtt a nyájas olvasó szája fülig szaladna: nem szerepel benne, hogy »cigányoknak nem jár« – Munk Veronika szerint mégis „gyakorlatilag kizárják a cigányokat”, mivel a támogatást igénylőknek rendelkezniük kell TAJ-számmal, nem lehet köztartozásuk, legalább fél éves munkaviszonyt és büntetlen előéletet kell igazolniuk, ez pedig (ezt ugye mindannyian belátjuk) nyilvánvaló rasszizmus. Ezt alátámasztandó a szerző a 360 lakosú Toldot (Hajdú-Bihar megye) hozza fel példának, ahol „a felnőttek legnagyobb része nem tanult szakmát, sok a funkcionális analfabéta, és szinte mindenki cigány”, így a helyi asszonyok „azt mondták, esélytelenek a feltételek miatt […] ismét nem érnek el egy felcsillanó lehetőséget”. Arra nem tér ki a derék tollforgató, hogy a magyar társadalomnak milyen méltányolható érdeke fűződhet ahhoz, hogy újabb adóforintokkal ösztönözze további szaporodásra (s így jelen helyzetük újratermelésere) ezeket a már ma is a magyar költségvetés által eltartott (tehát önmagukat fenntartani nem tudó vagy nem akaró), a magyarsággal szemben jellemzően ellenséges érzelmű embereket. Nem kell ahhoz az eugenika megszállottjának lenni, hogy belássuk: semmilyen.
A jövedelem-plafont viszont (velünk együtt) alapos okkal hiányolja a rendszerből, melynek hiánya – az elfuserált egykulcsos jövedelemadóhoz hasonlóan – számos visszaélésre és aránytalanságra adhat alkalmat. Ha ugyanis (nagyon helyesen) kizárják a kedvezményezettek közül az arra egy bizonyos szempontból érdemteleneket (munkakerülők, büntetett előéletűek, a közterheket nem viselők, a Darwin-díj várományosai), akkor az volna a logikus, ha a rá nem szorulókat is kizárják (mondjuk havi 600 ezer Ft – most mondtam egy számot – családi összjövedelem fölött), illetve bezárják a kiskapukat. Miért adnának az adófizetők grátisz 10 milliót olyanoknak is, akik már rendelkeznek a többszörösével?
De a csokot zsigerből elutasítók mellett azért vannak olyanok is, akiknek viszont némi „déjà vu” érzésük támadhat, ha figyelmesen szemügyre veszik ezt az „új” intézkedéscsomagot…
Johannes Öhquist (1861-1949) finn művészettörténész és közíró, miután többször is járt a nemzetiszocialista Németországban, tapasztalatait a „Führer birodalma” című könyvében összegezte. Műve 254. oldalán – a népegészségügyről szóló fejezetben – így ír a demográfiai válság hitleri kezeléséről: „a nemzetiszocializmus a családot – az állam csírasejtjét – helyezi építőmunkája középpontjába. Ezért volt számára a legnagyobb fontossága annak, hogy a német nép szaporodáspolitikai helyzetét a legalaposabb vizsgálat tárgyává tegye. Ekkor kiderült, hogy Németországban csökkenőben van a születések száma, és ez már kezdett fenyegető mértéket ölteni. Ennek előidézője, mint felismerték, nemcsak a gazdasági helyzet volt, hanem voltak nevelési, pszichológiai és etikai jellegű okai is. Nemcsak arról volt tehát szó, hogy nagyobb számú néptárs részére módot teremtsenek a családalapításra, hanem hogy erre a kedvet és a hajlamot is felkeltsék és előmozdítsák.
A házasságkötések elősegítésére létesített ún. »Ehestandsdarlehen« (házassági kölcsönök) engedélyezése – amelyeknek összege a 1000 RM-t is elérheti – nemcsak a születések számának szaporítását célozza, hanem azoknak a termelési ágaknak gazdasági támogatását is, amelyek új lakásigények és új háztartások kielégítésén dolgoznak. A házassági kölcsön kamatmentes, és az összeg havi egy százalékos részletekben fizetendő vissza. Emellett minden gyermek születésekor 25 százalékkal csökken az adósság. 1933 augusztusától 1936 elejéig több mint 900 000 házassági kölcsönt folyósítottak, kereken 600 millió RM értékben. 1940 szeptemberéig az engedélyezett házassági kölcsönök teljes összege felülemelkedett az egymilliárd birodalmi márkán.”
A csok célja (a születésszám növelése és a gazdaság élénkítése) és eszközei tehát nem új keletűek. A hitleri „házassági kölcsön” és az orbáni csok között talán a támogatás összegében (1000 RM egy Volkswagen ára volt akkoriban, szemben a csok kétszer 10 milliós összegével) és feltételeiben (Hitlernél 4, Orbánnál 3 gyermek) van a lényeget nem érintő eltérés, egyébként nyugodtan tekinthetjük a csokot a „házassági kölcsön” továbbgondolt, korszerűsített változatának, ami – látszatmegoldások helyett – végre a súlyának megfelelően kezeli a problémát. Éppen ezért (is) el kell ismerni, hogy (a benne megbúvó kiskapuk ellenére) sokkal több értelme van, mint a „Gyere haza, fiatal!” néven futó programnak (melynek keretében a kormány arról próbálja százmilliókért meggyőzni a Londonban mosogató diplomásokat, hogy itthon sokkal jobb mosogatni), és sokkal messzebbre megy, mint az elmúlt 25 év kormányai közül bármelyik, bármennyire „fideszesre” is sikeredett a végeredmény.
De a Hitler-kormány (szemben Orbánékkal) azt is felismerte, hogy a születésszám csökkenésének oka nemcsak a gazdasági helyzet (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a nálunk nagyságrendekkel jobb anyagi körülmények között élő nyugat-európai országok katasztrofális termékenységi rátájára), hanem vannak nevelési, pszichológiai és etikai jellegű okai is. Tehát a csok (még a családi adókedvezményekkel kiegészülve is) kevés a demográfiai katasztrófa elkerüléséhez, ha nem egészül ki olyan intézkedésekkel (erőteljes propaganda és népnevelés, az édesanyák megkülönböztetett tisztelete, a főállású anyaság szolgálati időként való elismerése, részmunkaidő, az abortusz bűncselekménnyé nyilvánítása stb.), amelyek a társadalom szemléletváltását és a kulturális marxizmus nemzetvesztő dogmáinak megsemmisítését célozzák.
Semmilyen támogatási rendszer nem pótolhatja a családi kötelékeket, amelyet az individualizmuson alapuló fogyasztói kultúra olyan sikeresen tönkretett és kitörölt az emberek szívéből, s ehhez a kulturális marxizmusból nyert szellemi és erkölcsi igazolást (a „hagyományos család a fasizmus melegágya”, illetve „a házasság erőszak a nő ellen” és hasonló marhaságok). Egy olyan társadalomban, ahol a család „idejétmúlt”, és mind a születendő gyermek, mind az öreg, „dolgát elvégzett” szülő „tehernek” számít, fizethetünk akármennyi nyugdíjat, juttatást, otthonteremtési támogatást, gyest és egyebet: a család melegét, a szerves emberi közösséget összetartó kapcsolatokat nem tudjuk pótolni, így a kitűzött célt sem érhetjük el. Amelyik társadalom ugyanis szembefordul a lét alapvető törvényeivel, az elpusztul. Mert ahol „a gyermekek létezésére indokokat kezdenek keresni” (mint napjaink „modern” társadalmaiban), „ahol születési indokok egyáltalán tudatosulnak, ott maga az élet vált már kérdésessé. Ott elkezdődik a születésszám »ésszerű« korlátozása” – írta Oswald Spengler csaknem egy százada – „amit kezdetben az anyagi kényszerűséggel magyaráznak, de aztán nagyon hamar már semmivel sem fognak indokolni.” Ennek megfelelően, aki eddig a „nyomor miatt” nem vállalt gyermeket, az ma már „húszmillióért sem” hajlandó…
Viszont – ahogy egy nagycsaládos testvérünk megjegyezte – „azok a magyarok, akik legalább három gyermeket vállaltak, vagy terveznek vállalni, azok eddig sem az ingyen tankönyv, vagy ingyen étkezés miatt tették”, és ezután sem a „húszmillióért” fogják tenni; hanem szeretetből, életigenlésből, hogy (talán anélkül, hogy ennek tudatában lennének) valóra váltsák a nemzetvezető látomását: „nemzetünk akkor lesz boldog, nagy, ellenállóképes, ha a gyermeklármától nem halljuk meg a bölcs politikusok dörgő, honmentő szónoklatait”.
Domokos Endre János – Kitartás.net
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
