Váratlan és kockázatos lépésre szánta el magát Alexisz Ciprasz. Miután a hitelezők nem fogadták el az esedékes törlesztések előteremtésére vonatkozó javaslatát, Brüsszelből hazatérve referendum kiírását javasolta. Ezt az elképzelést másnap hosszú vita után a parlament is elfogadta, így vasárnap a görögök a megszorítócsomagról szavaznak. Legalábbis formálisan, hiszen a tét ennél jóval nagyobb: a döntés valójában az euróról és az Európai Unióban maradásról szól.
A görög kormányfő előremenekül. Nem is tehet mást, hiszen a tárgyalások folytatásának alapjául szolgáló megszorítócsomag elfogadásával pártjának választási győzelemhez vezető ígéreteit, mi több, filozófiáját dobná sutba, ami gyorsan a kormány bukásához vezetne. Ciprasz lépése, amellyel meg akarja osztani az elkerülhetetlen döntés felelősségét, politikai értelemben tehát nagyon is logikus. Más kérdés, hogy morálisan cinikus, hiszen a Sziriza azzal nyert, hogy véget vet a megszorításoknak. Arról már nem is beszélve, hogy négy éve, amikor hasonló helyzetben Papandreu miniszterelnök folyamodott hasonló lépéshez, akkor nem támogatta a népszavazást, mondván, azzal a kormány csak időt akar nyerni. Egy szó, mint száz, Ciprasz a hatalom megtartása érdekében elmegy a falig, aztán lesz, ami lesz, ő megpróbálta. Ezzel persze még mindig nem Görögországot mentheti meg, hanem a hatalmát hosszabbíthatja meg, ezért azonban aligha lehet elítélni.
De nemcsak a görög kormányfő él át most nehéz napokat, hanem a német kancellár is. Angela Merkel hatalmát ugyan aligha veszélyezteti Ciprasz húzása, politikai örökségét azonban alapvetően meghatározhatja a görög válság kimenetele. Ha ugyanis Athén nemet mond a hitelezők javaslataira, közben nem tudja törleszteni az esedékes adósságát, megkezdődik rendezett kivonulása az eurózónából. Ez esetben a Berlin vezette Európai Unió áll hasonlóan súlyos választás előtt, mint a görögök. Amennyiben enged Athénnak, látványosan megbukik a megszorításokra alapuló válságkezelési stratégiája, ha pedig kitart eme túlhaladott elképzelés mellett, akkor megkezdődik az eurózóna, ezzel párhuzamosan az Európai Unió eróziója. S ez nemcsak azért tragédia Merkel számára, mert valójában a mégoly erős Németország igazi súlyát is az Európai Unió adja, de végleg búcsút mondhat annak az álmának, hogy erős és egységes Európát hagy örökül. Jelen helyzetben ennek egyre kisebb az esélye, s a végeredmény tekintetében mindegy, hogy ebben mekkora a felelőssége a német export érdekeit mindenekelőtt támogató berlini önzésnek vagy a költségvetési fegyelmet legfeljebb hírből ismerő görög lazaságnak. Az utókor leginkább arra emlékezne, hogy a grexit következtében elszegényedett és csalódott Athén nem kér Brüsszel utasításaiból, sem az uniós „szolidaritásából”, és minden eddiginél határozottabban Moszkva felé fordul, amihez képest semmiség Orbán Viktor ezt megelőző kikacsingatása.
Valójában azonban nem is Ciprasz sorsa vagy Merkel politikai hagyatéka itt a fontos, hanem magának az Európai Uniónak a jövője. A görög bukás és a válság kezelésének csődje ugyanis tovább mélyíthetné a már most is jól látható repedéseket, tovább erősítve a széttartást, a mind nagyobb divattá váló euroszkeptikus populizmust, a minden országban egyre gyakrabban nemzeti érdekek mögé bújó hatalmi játszmák felülkerekedését az összeurópai érdekeken. Mindez egyértelműen Európa további marginalizálódásához vezet, amelynek megállításához talán még jól is jöhet a Ciprasz bejelentése által felvillanó alternatívák okozta sokk.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
