Ha egy szibériai rendőr ráébred, hogy ő Jézus Krisztus reinkarnációja, és követőkre lel, az még mindig kevésbé veszélyes, mint mondjuk egy rendteremtő Pinochet.
A Jihlavai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a filmbőség zavarával küzdve is érdemes időt szakítani némi továbbképzésre. Rengetegen élnek is vele, a vetítőtermek néha egy zsúfolásig megtelt egyetemi előadóteremre emlékeztetnek, ahol a jövő reménységei kávéval és szendvicsekkel felfegyverkezve olyan alkotók munkásságával ismerkedhetnek meg, mint az örmény Artavazd Peleshyan, vagy éppen meghallgathatják a jugoszláv Black Wave illusztris képviselőjét, Lordan Zafranovicot arról, hogy miként vágjanak bele, ha már filmkészítésre adták a fejüket.
További bizakodásra adhat okot, hogy a kulturális antropológia iránt érdeklődők is bőven meríthetnek a kínálatból, ugyanis ez az a műfaj, amit már a gimnáziumokban is tanítani kellene a tizenkilencedik századi tananyag monoton sulykolása helyett, nem pedig leállítani a felsőfokú oktatását.
El lehetne kezdeni mindjárt Patricio Guzmán A gyöngy gomb című filmjével, ami a chilei történelmet mutatja be a patagóniai indiánok sorsán keresztül az őslakosok természetközeli életétől a Pinochet-rezsimig, lebilincselően. Az indiánok hitük szerint a csillagokról érkeztek (ezt hirdették lenyűgöző testfestéseik is), és a lelkük oda is tér vissza földi életük végén, a vízen át jöttek, és pontosan tudták, hogy a víz a minden. Majd betoppant a fehér ember és hozta magával, amit szokott. Alkoholt, kábítószert, betegségeket és gombokat, amikért gyöngyöket kapott a tisztességes üzlet szellemében, valamint az úgynevezett indiánvadászokat.
Egy halott gyerek indián értelemszerűen csak fele annyit ért, mint egy felnőtt. A kozmosszal való barátságos társalgást felváltotta az anyag- és haszonelvűség, a kizsákmányolás és az erőszak, ami Pinocheték rendteremtése idején lépett új szintre. A nemzetmentő tábornok emberei koncentrációs tábort húztak fel az indiánok földjén, a gyilkolásnak pedig azt a módját választották, hogy miután árammal égették, cián injekciót adtak be az áldozatnak, majd egy harminc kilós vasúti síndarabot helyeztek a mellkasára, és akkurátusan becsomagolták előbb nejlon-, majd krumpliszsákba. Ha netalántán még mozgott volna, megfojtották egy dróttal, és egy helikopterről beledobták az óceánba, az indiánok szent vizébe. Hogy Patagóniában ki volt „primitív”, azt mindenki döntse el maga.
Mint ahogy azt is, hogy mihez kezd Arbo Tammiksaar és Jaak Kilmi filmjével, a Krisztus Szibériában éllel. Mert az alkotók nem ítélkeznek, csupán felmutatnak. A finn–észt rendezőpáros története a Szovjetunió felbomlásakor kezdődik, amikor szétcsúszott a birodalmi tudat, az elnyomást felváltotta a káosz, és hirtelen minden bizonytalanná vált kívül és belül. Egy szibériai rendőr például ráébredt, hogy ő Jézus Krisztus reinkarnációja, és híveivel együtt kivonult a tajgába, hogy megalapítsa Sun Cityt. Ahol nincs alkohol, nincs drog, nincs húsevés, van viszont önellátás és éneklés.
Egy évtizeddel később egy négygyermekes anya, hátrahagyva férjét, addigi életét és a komplett Szentpétervárt, csatlakozott hozzájuk. Az ő ottani életüket követhetjük nyomon egy darabig, elsősorban a gyerekek szemszögéből, és innen aztán ahány habitus, annyi vélemény. Kissé bonyolítja ugyanis a helyzetet és az azonnal rendőrért kiáltás kényszerét, hogy itt nincs pszichoterror és agymosás, bárki leléphet, van viszont milliónyi lepke, jégvár és nyugalom. Jó, a főnök elég furcsa, de nem tűnik olyannak, aki éppen csoportos öngyilkosságra készül, vagy válogat a nők közül.
A helyzetére talán az egyik kislány világított rá legpontosabban, amikor megkérdezték tőle, hogy mit tud a Tanítóról. Már másodjára van itt – mondta –, először friss bort ivott. Ezt most nem teheti meg.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
