Ezen a napon kezdődött történelmünk igazi kálváriája, a 133 napos cionista-bolsevista rémuralom, amely a legnagyobb pusztítást alighanem a lelkekben végezte. Vallás- és egyházellenes támadásai mindmáig tabuk.
Ezen a napon kezdődött történelmünk igazi kálváriája, a 133 napos cionista-bolsevista rémuralom, amely a legnagyobb pusztítást alighanem a lelkekben végezte. Vallás- és egyházellenes támadásai mindmáig tabuk.
A 133 nap alatti vallás- és egyházüldözés célját jelzi, hogy Vágó (Weiss) Béla 1919. február 20-án azt tanácsolta híveinek, ne féljenek „a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”, hasonlóan Leninhez, aki szerint „a bukott pap többet ér akárhány bolsevik propagandistánál”. Amint Weisz Fülöp politikai megbízott mondta: „Ha elvünkről van szó, egy pár száz hulla az nulla.” Sós István vöröskatona pedig kijelentette: „A papoknak meg kell dögleni.”
„A forradalmi kormányzótanács osztályharcot hirdetett a bérmunkásság (proletariátus) és a vagyonos polgárság (burzsoázia) közt. A proletariátus tulajdonává nyilvánították (szocializálták) a nagyobb földbirtokokat, ipari, kereskedelmi, pénzügyi vállalatokat, betéteket, palotákat, színházakat, gyűjteményeket és ékszereket (2000 koronán felül). Elválasztották az államot az egyháztól, az egyházi vagyont zár alá vették, leltározták (likvidálták). Államosították az iskolákat, amelyekben megszüntették a hittanítást és elrendelték a kommunista szellemű oktatást, a nemzeti színű zászló helyett a vörös zászló használatát, a Szózat, Himnusz helyett a munkás Marsellaise és Internationale énekét. Eltörölték az ügyvédséget, a szakbíróságokat, fölállították a vörös őrséget, a forradalmi törvényszékeket, neves férfiakat gyűjtőfogházba zártak és minden ellenmozgalmat vérbe fojtottak.”
Ekként összegezte találóan a történteket egy, a két világháború közti közoktatásban használt segédkönyv (Kontraszky Dezső: Történelmi és földrajzi összefoglalások 1930-ig. Bp. 1931. Győző Andor Könyvkereskedése, 310. old.), mégis fontosabb, mert alig ismert, annak a hazánkban 1919-ben átélt vallás- és egyházgyűlöletnek ismerete, amelyhez hasonló, ilyen rövid idő alatt legalábbis, addig aligha akadt a világtörténelemben.
A legértékesebb emlékiratok egyike erről az időről Meszlényi Antalé (Keresztény magyarságunk küldetésében. Bp. 1943. Szent István Társulat), amelynek tizenharmadik fejezetében (Vértanúink a proletárdiktatúra alatt, 283-316. old.) arról vall, hogy ami „1919. március 21-én történt, az minden veszteséget felülmúl! Nem volt elég a háború elvesztése, országhatáraink megcsonkítása, véreink földön futása, betetőzte mindezt a második, úgynevezett vörös forradalom. Azok szabadultak ránk, és tartottak 134 napon át a legkegyetlenebb megszállás alatt, kiknek a magyarsághoz és kereszténységhez vajmi kevés közük volt.” (283. old.)
Négy és fél hónap alatt közel 300 katolikus intézményt szüntettek meg, mégis, bebizonyosodott a mára elfeledett népigazság: teher alatt nő a pálma”, ugyanis a néptömegek „józanságát azonban nehezen lehetett elkábítani s legfeljebb csak a salakja hódolt megolt beígért megváltó eszméknek” (286. old.), miként igaz: „Meg lehetett gyalázni az Isten házait s megzavarni a körmeneteket, de az ilyesmi csak olaj lett a hit tüzére.” (286. old.)
Mint írja, a 133 napig háborítatlanul hatalmaskodó „bőrkabátos” hatalmasságok „az egyháziakat tekintették a legmegbízhatatlanabb elemnek, ezért már az elejében kisemmizték őket minden jogból és védelemből. (…) Sok helyen kiűzték őket hajlékukból s helyükbe a kommunista társadalom intézményeit és egyesületeit lakoltatták be. Budapesten például a jezsuita kollégiumból először diákotthon, majd az ellenforradalom internáltjainak hajléka lett. Hasonló célt szolgált a Ranolder Intézet, a ciszterciek rendháza az aposztaták otthona, a premontreieké diákok, a piaristáké Marx otthona, a Marianum a kommunista tanítók propagandaiskolája lett. Ha valaki erőszakkal nem akarta keresni a börtönt, vagy halált, egyházi ruháját, legalább is a fővárosban, fel kellett cserélnie a polgári öltözettel.” (287. old.)
Beszámolójából, akárcsak számos más kortárs emlékezésből (Mihályfi Ákos Lélekmentés a nagy világégés után. Bp. 1919. Szent István Társulat, 9-11. old., Bernhardt Zsigmond SJ: Egy jezsuita feljegyzései a kommunizmus idejéből (Bp. 1919. Korda Rt. – Apostol Nyomda), Lányi Ede SJ: Vörös naplóm. Pécs, 1919. Pius Kollégium (Szebb Jövő Könyvtára), Prohászka Ottokár naplója (Soliloquia. 1-2. köt. Bp. 1927. Szent István-Társulat. = Prohászka Ottokár Összegyűjtött Művei, 23-24. köt.) kiderül, miként viselkedtek népünk lelki elöljárói, milyen lelki tartásról tett tanúbizonyságot „500 magyar és keresztény vértanú közül 11 katolikus mártír papunk”. (292. old.)
Íme példái közül egy (292-294. old.):
„Az első áldozat Szemelliker Antal fülesi plébános volt. A III. Internacionálé téveszméinek nem igen sikerült elkábítani Nyugat-Magyarország józan gondolkodású népét. A vörösök Füles környékét tartották a legmegbízhatatlanabb helyek egyikének. A községbe már [1919 – Ifj. T. L.] április 6-án megérkezett az úgynevezett gépfegyveres vörös őrség, mely azonnali hatállyal kihirdette a statáriumot, mivel a nép nyugtalankodni kezdett a vörösök garázdálkodása miatt. Enzbruder katonai biztos a plébánost a csendőr laktanyába idézte s kijelentette előtte, hogy fejbe löveti a legkisebb megmozdulás esetén. Szemelliker önérzetesen tiltakozott a fenyegetés ellen, de szerencsétlenségére megtörtént az a sajnálatos eset, hogy az egyik malomházi legény elsütötte revolverét az apácazárda előtt. Más nem kellett a vörösöknek! A lövést gépfegyver-sortűzzel viszonozták, mely az utca népéből több halálos áldozatot szedett.
Ez lett a kezdete a plébános kálváriájának. Másnap ismét beidézték kihallgatásra, de komolyabb vádat nem tudtak ellene emelni. 9-én újra meg kellett jelennie a Zichyek kastélyában, s ekkor már gúnyos kárörömmel olvadták rá, hogy a malomháziak részére ő küldött fegyveres segítséget. A vád annyira komolytalanul hangzott, hogy a plébános csak mosolyogni tudott rajta. De ekkor szembesítették vele Szedenik Viktor nevű gimnazistát, aki előzőleg néhány lefogott társával terhelően vallott rá. Lehet, hogy ezt azért tette, mert így gondolta megmenthetőnek édesanyját, aki szintén karmaikba került, mint ellenforradalmi gyanúsított. A lelkipásztor szelíden, de komolyan a szemébe nézett és kérdezte: Viktor, én küldtelek Malomházára?
– Igen, a plébános úr! – volt a meglepő válasz, jóllehet az anyja küldte.
A plébános az alaptalan kijelentés hallatára alig bírt szóhoz jutni, de nem is engedték. Így nem tehetett mást, mint erélyesen tiltakozott e valótlanság ellen. De ez nem használt, mert inkább hittek a megfélemlített és rábeszélt fiúnak, mint a komoly gondolkodású és igazmondású papnak. Elhatározták, hogy elrettentő példa gyanánt ki fogják végeztetni s erre jó alapul szolgált az elhangzott vád.
Szemelliker jól tudta, hogy áldozatnak szemelték ki s nagylelkűségében ezt üzente a fiú édesanyjának: Mondjátok meg Szedeniknének, hogy megbocsátok neki! Ami rövid ideje még volt, azt már csak saját lelkének szentelte. Kezébe vette Breviáriumát, rózsafüzérét s követte hóhérait Sopronba. Itt rövid úton kihirdették előtte a halálos ítéletet s készülhetett a nagy útra. Példásan meggyónt s miután kifejezte azt az óhaját, hogy Fülesen temessék el. ’Dicsértessék Jézus Krisztus, Jézusom irgalom!’ – fohásszal fogadta ellenségeinek golyótüzét, mely április 10-én virradó felé kioltotta nemes életét.”
A 133 nap alatti vallás- és egyházüldözés célját jelzi, hogy Vágó (Weiss) Béla 1919. február 20-án azt tanácsolta híveinek, ne féljenek „a vértől, vér nélkül nem lehet dolgozni, vér nélkül nincs terror és terror nélkül nincs diktatúra!”, hasonlóan Leninhez, aki szerint „a bukott pap többet ér akárhány bolsevik propagandistánál”. Amint Weisz Fülöp politikai megbízott mondta: „Ha elvünkről van szó, egy pár száz hulla az nulla.” Cserny József terrorfőnök sem vallott másként: „Úgy kell elbánni a burzsoákkal, mint ahogyan én teszem, a kispesti szemétdombon égetem el őket.” Szintén ő vallotta: „Inkább ti küldjetek tíz burzsujt haza, mintsem hogy ők közületek egyet is felhúzzanak!” Sós István vöröskatona pedig kijelentette: „A papoknak meg kell dögleni.”
Mégis, a 133 nap alatt hiába kergették ki a szerzetesházakból, zárdákból Isten szolgáit, világi pályára kényszerítve őket, hiába gyűjtötték és zúzták be a Szent István Társulat fellelhető tankönyveit, elsöprő többségük kitartott küldetése mellett (jellemző, hogy Barcsay Adorján és Palatinus József a szabadkőműves páholyok 1920-as belügyminiszteri rendelet elhatározta feloszlatása után mindössze két szabadkőműves papot talált a páholyiratokban, egyikük Hock János józsefvárosi plébános, Károlyi főtanácsadója volt: mindkettőjüket kiközösítették ezért). Őrt álltak Istenért és Hazáért.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
