1932 szeptemberében Szilárd Leó (1898–1964) Londonban egy cikket olvasott a The Times című napilapban arról, hogy Lord Ernest Rutherford (1871–1937) Nobel-díjas fizikus előadást tartott az „atommag feltöréséről”, és a beszámoló szerint holdkórosoknak nevezte azokat, akik úgy gondolják, hogy az atommag energiáját ipari méretekben hasznosítani lehet.
A magyar fizikus akkoriban már foglalkozott a láncreakció gondolatával, amelynek a lényege az volt, hogy bizonyos atomok neutronokkal bombázva kisebb darabokra oszthatók és közben nemcsak energia szabadul fel, hanem újabb neutronok is keletkeznek, amelyek további atomokat képesek felhasítani. A láncreakció ötletét szerette volna Rutherforddal is megosztani, ő azonban szóba sem állt vele, miután egy fantasztát látott benne, aki képtelenségekkel rabolja az idejét.
Rutherford már nem élte meg, hogy a maghasadás és a láncreakció 1939-ben kézzel fogható valósággá válik, sőt éppen Szilárd lesz az, aki elsőként ismeri fel, milyen veszélyeket rejt az atomenergia ellenőrizetlen felszabadulása. Ő volt az is, aki már az USA-ban azért „lobbizott”, hogy az amerikai kormány vegye fontolóra ennek a fenyegetésnek a realitását, és kezdjen kutatásokat az atomenergia felhasználásáról.
Joggal gondolta, hogy a hitleri Németországban – ahol elsőként figyelték meg az uránatomok hasadását – fegyverként is bevethetik az atombombát.
Albert Einstein korábbi munkatársaként rávette az Amerikában élő, a laikusok körében is jól ismert német fizikust, hogy levelet írjon Roosevelt amerikai elnöknek, és ebben tájékoztassa őt a leglényegesebb tényekről. A részletekre most nem térnék ki, de ennek a kezdeményezésnek köszönhetően elindult egy nagyszabású projekt megvalósítása, amelynek egyik eredménye az első atomreaktor megépítése lett.
A másik „eredménye” – sajnos – az a két atombomba volt, amelyeket 1945 augusztusában Hirosimára, illetve Nagaszakira dobtak le.
Az amerikai illetékesek Roosevelt elnök egyértelmű utasítása ellenére eléggé gyanakodva álltak neki a terv kivitelezésének. Ezen persze nem lehet csodálkozni, hiszen csupa Európából menekült tudós – Einstein és Szilárd mellett Enrico Fermi olasz, valamint Wigner Jenő és Teller Ede magyar fizikus – próbálta közérthetően elmagyarázni, hogy miről is van szó. Wigner Jenő (1902–1995) – 1963-ban Nobel-díjjal tüntették ki – ezzel kapcsolatban jegyezte meg:
Európa lángokban állt, de Amerika békében szendergett. Amikor az amerikai kormányzatot a láncreakció fontosságáról próbáltuk meggyőzni, úgy éreztük, mintha szirupban úsznánk.”
Miután a japánok 1941. december 7-én megtámadták Pearl Harbort és így az USA is belépett a háborúba, az amerikai hadvezetés komolyabban kezdett el foglalkozni a kérdéssel.
Mindent igyekeztek konspiratív módon intézni, így a projektben résztvevő tudósok is fedőnevet kaptak. Fermi Farmer, Wigner pedig Wagner lett.
De az urán sem ezen a néven szerepelt, hanem fémötvözetként emlegették. Egy alkalommal Fermi és Wigner egy titkosított úton autóval utaztak Chicagóba, ahol már építették az atommáglyának nevezett atomreaktort. Az egyik ellenőrzőponton az őr megnézte a két tudós iratait. Wignertől a nevét kérdezte, mire ő automatikusan rávágta, hogy Wigner, majd észbe kapva kijavította magát: „Wagner”. Az őr ismét megkérdezte:
Ön biztosan Wagner?” Mire Fermi sietett a segítségére: „Ne legyek Farmer, ha ő nem Wagner!”
Az első atomreaktort 1942. december 2-án hozták működésbe Chicagóban. Megalkotásában Enrico Fermi, Wigner Jenő, Szilárd Leó, Teller Ede játszott meghatározó szerepet. Alvin Weinberg (1915–2006), aki kezdő fizikusként volt a csapat tagja mondta később, hogy Szilárd, Teller és Wigner volt a „magyar maffia” Chicagóban.
Megjelent a Magyar7 hetilap 5. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
