A szőgyéni Újhelyi Dezső 1948. november 8-án érkezett haza az orosz fogságból. Saját kezűleg vetette papírra megpróbáltatásainak történetét. Azzal kezdte, hogy 1945-ben Gyertyaszentelő Boldogasszony napján temették az édesanyját.
Ahogy hullottak a fagyos rögök anyám koporsójára, úgy hullottak az én könnyeim is, mert tudtam, nincs többé anyám – írja visszaemlékezésében. Még ezen év március 24-én újból be kellett rukkolnia, és a következő hónapban fogságba esett. Több mint három és fél éves fogságának történetét megrázó visszaemlékezésben rögzítette. Ennek legmeghatóbb részét, hazatérésének körülményeit szerkesztés nélkül adjuk közre.
Másnap már nem hajtották munkára azokat, akiket felolvastak, megkezdődött a fürdés és az új ruha kiosztása. A lágerbe jött a bazár, akinek pénze volt, vehetett mindenfélét. Én is vettem egy szvettert, mert annyi pénzem maradt. Az útra való élelmiszert – kenyeret, vajat, cukrot – már jó előre bebiztosítottam.
Harmadnap felsorakoztunk, az ott maradt német rezesbanda fújta nekünk az indulót. Csak most hittük el istenigazából, hogy valóban hazamegyünk. Örültünk, daloltunk, boldogok voltunk.
De azért a szívünk fájt, mert még mindig maradtak ott magyar testvéreink, olyanok, akik idehaza csendőrök, rendőrök, pénzügyőrök voltak. Köztük Újhelyi Sándor barátom is, aki esztergomi fiú volt, és annak idején tábori csendőr.
Robogott velünk a hosszú orosz vonat hazafelé
Amelyik állomáson megálltunk, szabadon engedtek. Amit tudtunk, eladtunk élelemért. Közeledtünk a Kárpátokhoz. Voltak közöttünk olyanok, akik a front alatt erre jártak, így tudtuk, jó irányba megyünk. Az egyik állomáson ránk zárták az ajtókat, melyek ezidáig nyitva voltak. Gondoltuk, itt bajok vannak… és nagyon el voltunk keseredve. Voltak, akik sírtak félelmükben. Visszavittek mintegy hatvan kilométernyire. Állítólag nem volt szabad az út az Uzsoki-szoros felé, így a Tatárhágón jöttünk át.
A határon derékig le kellett vetkőzni és a kezeket feltartani. Azt nézték, nincs-e rajtunk SS-jel. Két embert ottfogtak.
Aztán minket a határon egyenként átszámoltak, és átvettek a román határőrök. Innét ment velünk a vonat Máramarosszigetre, ahol az elosztótábor volt. Akadt, aki már fél éve ott rostokolt. Jugoszláviába és Csehszlovákiába nehezen engedték a népet. Akik Magyarországra jelentkeztek, azok három nap múlva indulhattak Debrecenbe. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy jókor jött a csehszlovák kiküldött, így öt nap múlva mi is indulhattunk Kassára.
Innét már lehetett feladni táviratot – ingyenesen. Tudtuk értesíteni a családtagjainkat, hogy viszontlátjuk egymást.
A csendőrök átvettek bennünket, de a Kassa mellékiek már az úton megszöktek. Másnap kiállították az igazolványainkat, adtak egy kevés ennivalót az útra meg vonatjegyet. Az útravalót még az állomáson megettük és már Kassán megkezdtük a koldulást. Zsolnán is kellett várnunk négy órát a csatlakozásra. Itt is kéregettünk és sikerrel jártunk, mert kaptunk tíz kenyeret meg sok apróságot. Szépen kaptunk pénzt is, úgyhogy hazáig már kitartottunk.
Ahogy közeledtünk a falunkhoz, egyre inkább a torkomban dobogott a szívem. Arról ugyanis már értesültem, hogy mostohaanyám van, de nem ismertem, csak a nevét tudtam, mert apám megírta.
Én is írtam egypár levelet haza, hogy úgy fogom tekinteni a mostohámat, mint anyám helyett anyámat. Persze csak olyan feltétellel, hogy a testvéreimhez jó lesz. Írta azt is apám, hogy gyakran mondogatja az új asszony, „Mit fog szólni a nagyfiú, ha hazajön?”
A boldog óra
November 8-án megérhettem azt a boldog órát, hogy beléphettem a szülőfalumba. Mindenütt lerombolt házak, a templomunknak sincsen tornya. Éjfél lehetett, mire hazaértem.
Mint valami kísértet, először körbejártam a házat. A fák megnőttek, furcsa volt az egész, kissé ismeretlen. A torkomat mintha kéz szorította volna össze. Nagy nehezen rászántam magam a belépésre. Először, mint a tolvaj hallgatództam, aztán bekopogtam és beszóltam az ablakon. Édesapám felébredt, odajött az ablakhoz. Megismert, és felkiáltott: Itthon a Dezsőnk! Ajtót nyitott, összeborultunk és sírtunk örömünkben. Boldi öcsém hangját úgy fél óra hosszig se lehetett hallani, úgy elszorult a szíve a nagy örömtől. Rozi húgom is felébredt a nagy beszédre. Nem győztem csodálkozni, milyen erős, kifejlett lány lett belőle mióta nem láttam. A mostohám is szeretettel fogadott.
Még azon éjjel elmentem apámmal a nagyapámhoz. Mindig szerettem őt és kötelességemnek tartottam szabadulásom első óráiban felkeresni.
Ő és Péter bátyám is örömkönnyekkel fogadtak. Ott maradtunk reggelig – borozgattunk, beszélgettünk. Péter bátyám előttem egy évvel jött haza a fogságból. Csendőr volt, de kint azt mondta, légvédelmi tüzér, ezért sikerült hamarabb hazakerülnie, mind a többieknek.
Másnap Fazekas barátommal elmentünk a temetőbe édesanyáink sírjaihoz. Az ő édesanyja a fogságunk alatt halt meg. Én ugyan már Érsekújvárban tudtam a szomorú hírt, de nem akartam a barátomat idő előtt elszomorítani. Üres volt minden itthon édesanya nélkül. Hiába láttam édesapám és a testvéreimet, ha nem láthattam azt, akit a legjobban szerettem, a drága jó édesanyámat.
Megjelent a Magyar7 2022/46. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
