Oh, Tihannak rijjadó leánya! / Szállj ki szent hegyed közűl. / Ím, kit a sors eddig annyit hánya, / Partod ellenébe űl. / Itt a halvány holdnak fényén / Jajgat és sír elpusztúlt reményén / Egy magános árva szív. / Egy magános árva szív.
A tihanyi Ekhóhoz című költeményének első versszakát idéztem, annak igazolásául is, hogy ezt a nevezetes jelenséget már a 18. században is számon tartották. A Visszhang-dombon álló echókőről elkiáltott szavak a mintegy 300 méterre lévő domboldalról 2 másodperc elteltével visszaverődnek, azt az illúziót keltve, mintha onnan valaki válaszolgatna.
A dolog Vörösmarty Mihály és Garay János képzeletét is megragadta, de egy népmonda is fűződik hozzá, amely egy aranyszőrű kecskenyájat őrző szépséges, ám néma királylányról szól, aki a Balaton királyától visszakapta a hangját, de kevélyen elutasította a király fiának a szerelmét, aki emiatt öngyilkos lett. Apja úgy állt bosszút, hogy ismét megnémította a lányt, és egy sziklába zárta, kecskenyája pedig beleveszett a tóba, amelyből éppen Tihany környékén napjainkban is partra vetődnek a „kecskekörmök” (egy 5 millió éve élt kagyló maradványai). Állítólag ez a szikla felelget a kiáltozóknak.
Idővel a valóban létező visszhanghatás gyengülni kezdett, feltehetően az egyre terebélyesebb lombozatú fák tompították. Szélcsendben azért manapság is hallható: 7–8 szótag visszaérkezik, ha erősen és gyorsan kiabál az ember.
Persze időnként nem árt azért egy kis leleményesség is, ha dicsekedni szeretnének ezzel a különlegességgel.
Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajztudós, egyetemi tanár és akadémikus, a Balaton szerelmese egy alkalommal Angliából érkezett geológus vendégeit kalauzolta a magyar tenger körül. Tihanyba érve szerette volna megmutatni nekik a hely egyik nevezetességét, az echót. A bökkenő csak az volt, hogy napok óta szeles volt az idő, és ilyenkor a visszhang nem nagyon „működött”. Az angolok is biztosak voltak benne, hogy ha létezik is ez az érdekes jelenség, a szél úgy elviszi a hangot, hogy az már sosem érkezik vissza.
Cholnoky azonban váltig erősködött, hogy az echó ilyen körülmények között is megszólal. A tó partján találkozott néhány gyerkőccel, akik balatoni kecskekörmöt gyűjtögettek, hogy aztán a turistáknak eladják. Cholnoky jó pénzért megvette az egészet, de cserébe azt kérte a gyerekektől, hogy vegyenek részt a visszhang bemutatásában.
Az egyik csapat vele maradt a visszhangdombon, a másikat a szemközti templomhoz küldte, ahol elbújtak a bokrok között. Betanította őket, hogy mit kell kiáltaniuk, természetesen két-három másodperc különbséggel. A választás Kisfaludy Károly Mohács című költeményének első két verssorára esett. Még szerencse, hogy az angolok közül senki sem tudott magyarul, meg persze ha tudott is volna valamelyest, bizonyára nem ismeri a verset. Következett tehát a „prezentáció”, amely kissé bőbeszédűre sikeredett. Az első csapat a zúgó szélben jó hangosan elharsogta, hogy „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek”, mire hamarosan érkezett a válasz is: „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”.
A vendégek elképedve hallgatták ezt a csodát, és elvitték a hírét a nagyvilágba, hogy a tihanyi echó még a viharos szélben is hallható.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/20. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
