Mondják, az életkor nem érdem: azt inkább az évekkel szerzett tapasztalat és bölcsesség adja meg. Eric Clapton nyolcvanegy évesen olyan másfél órát muzsikált május 2-án az MVM Dome-ban, amire minden huszonéves gitáros büszke lenne. Hamisítatlan blues-klasszikusok, néhány sláger és igazi örömzenélés robbantotta fel az arénát.
A külsőségekről elöljáróban annyit elmondhatok, hogy hiába érkezett hozzánk kerek húsz év elteltével, európai turné keretében a blues-gitározás legendája, ennek alig tapasztalhattuk jeleit a városban. Annál inkább a kezdési időpont közeledtével, mikor is szokatlanul nagy embertömeg hömpölygött a bejárat felé. Clapton-pólós öregurak, fiatalos negyvenesek és lelkesen magyarázó húszasok nagyjából egyenlő arányban készültek a koncertre, fényesen bizonyítva, hogy a blues generációkon átívelő vonzása ma is él. S maga a koncert is ennek az ünnepe volt: a látványos színpadi gesztusok nélküli, őszinte muzsikálásé. A minden eddiginél komolyabb telt ház formálódása közben Andy Fairweather Low játszott előzenekarával kellemes bluegrasst és countryt, pontosan olyan nemtörődöm lazasággal, mintha hatvanezer ember helyett csak a kocsmai haverjaiknak zenélnének. Előkerült szaxofon, nagybőgő is, és a záró instrumentális egyveleget illedelmes tapssal jutalmazta a közönség, finoman jelezve ugyanakkor, hogy immár a fő attrakcióra várnak. Eric Clapton pedig bejött a színpadra, annyit mondott, hogy „Good evening”, és jól ismert Stratocasterével a nyakában belekezdett.
Van abban valami sorsszerű, hogy az 1945. március 30-án, az angliai Ripley-ben született Ericet végül is a blues találta meg; ez a kesergő, panaszkodó, ugyanakkor feszes, életerővel telített muzsika. Apját sohasem ismerte, s kilencéves koráig édesanyját a nővérének, nagyszüleit a szüleinek hitte. Az élet ezután sem bánt vele kegyesen: anyja egy újabb férfi kedvéért elhagyta, az iskolában folyamatosan magatartás-problémákkal küzdött, és bizony később, felnőtt korában sem bizonyult mintaférjnek és mintaapának. Elszerette George Harrison feleségét (majd hűtlen lett hozzá), pályáját több hullámban drog- és alkohol-problémák kísérték, egyetlen fia négyévesen egy New York-i lakásból kizuhanva vesztette életét – ennyi tragédia három-négy életre is elég lenne. Clapton azonban egyvalamihez tűzön-vízen át hű maradt: szeretett blues-zenéjéhez. Csak időnként tévedt más területre (kacérkodott a progresszív rockkal, a poppal vagy a gospellel), dalait ugyanakkor mindvégig átitatta a fekete ősök számtalan kulturális szűrőn keresztül is zabolátlannak megmaradt muzsikája.
Mi mással is kezdhetett volna a koncerten, mint egy Cream-feldolgozással (Badge), felidézve a hatvanas évekbeli indulást. Az óvatos bemelegítés után talán a harmadik számra jöttek meg az igazi energiák (I’m Your Hoochie Coochie Man), itt szabadultak el először igazán Mr. Lassúkéz ujjai a fogólapon. Örömteli, hogy már ekkor tapasztalható volt: Clapton nem akarja leuralni aktuális zenészcsapatát, bőven hagy időt és teret a társaknak. Az igazi finomságok az akusztikus blokkban érkeztek, ahol a zenekar megmutatta, mennyire érzékenyen tudnak reagálni egymásra. A Tears In Heaven gyönyörűen szólalt meg (s persze kihagyhatatlan sláger), ám számomra még nagyobb meglepetést okozott az ezerféle verzióban eljátszott Layla, ami akusztikus köntösben egészen újszerűen hatott. Az ezt követő – s a koncertet tulajdonképpen lezáró – elektromos blokkban már látható volt a felszabadultság: a Cross Road Blues-ban például mindkét billentyűs és a szólógitáros is megmutathatta tudását (a közönség lelkes tapssal jutalmazta őket), s végül érkezett a záró Cocaine fejrázós, dögös riffje, sok-sok jammeléssel és hatalmas ovációval.
Nem tudom, Clapton milyen életmódot folytat mostanság, de színpadi kiállása és játéka alapján húsz-huszonöt évet simán letagadhatna: nyoma sincs az elgyengülő kéz bizonytalan húrfogásának, pár apró mellényúlástól eltekintve minden tiszta, pontos, feszes. Az eltelt évek talán a hangján érezhetők a leginkább, ám annyi baj legyen: a két háttérvokálos kisegíti. A zenésztársak bizonyára fiatalon tarthatják, hiszen egy-két évtizeddel fiatalabbak Claptonnál, zenei frissességük pedig pluszenergiát ad hősünknek is. Aki persze nem perdül táncra a színpadon (ez korábban is távol állt tőle), de ezt nem is várja el senki. Elég annyi, hogy áll és muzsikál – sallangmentesen, őszintén.
A koncert óta gyakran forog lejátszómban a Clapton-összes, de különösen két dal: a Change the World és a My Father’s Eyes. Érdekes, hogy e két, mélyen vallomásos szerzemény nem hangzott el a koncerten; helyettük két Robert Johnson-nóta is megszólalt a blues őskorából. S ha Clapton így gondolta, akkor ez így van rendjén: a szövegi üzenetet felülírja maga a zene. A halhatatlan blues.
Szerző és fotó: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
