Sokkal nagyobb bátorsággal volna érdemes élni a világban – véli Visky András író, az élő Ige éve fővédnöke, akivel a Reformatus.hu készített interjút.
Úgy gondolja, el kellene engedni a görcsöket és örülni annak is, ha bírálnak, vagy akár bántanak, szidalmaznak bennünket keresztyénként, mert ez az egyház alapítójának útja, és nem hagyott hátra más utat nekünk sem. Szerinte a Bibliát talán azért tartjuk szentnek, mert hallunk egy hangot a mondatok mögött, és ez a hang mélyen és személyesen meg tud szólítani bennünket. Arról is beszélt, hogy az egyház akkor olvassa a leghűségesebben a Szentírást, ha önmagát teszi ki elsőként az élő Ige hatásainak, akkor is, amikor az ítéletes. Az elmúlt időszakra is úgy tekint, hogy a református egyház erős isteni megszólítást kapott.
Hogyan lehet egy kétezer éves könyv ma is élő?
Több kétezer éves könyv is élő. Például Vitruviusnak a Tíz könyv az építészetről című műve. De ha az a kérdés, hogy hogyan lehet szent, és hogyan marad meg a kinyilatkoztatás korpuszának, akkor bizony ez a kérdés már fölveti az isteni inspirációnak a valóságosságát. A szent könyv, az az önmagát mindig megújítani tudó beszéd. Talán azért tartjuk szentnek, mert hallunk egy hangot a mondatok mögött, amelyek ott elhangzanak, s ez a hang nagyon mélyen és nagyon személyesen meg tud szólítani bennünket, a szöveg olvasóit. De ez sem egyszerű dolog, hiszen megszólítani akkor tud, ha a megszólíthatóság helyzetében vagyunk. Mert ez egy olyan megszólítás, ami semmiképpen sem erőszaktétel az olvasó tudatán, lelkén.
Amikor ez a megszólítás folyamatban van, miért érdemes beengedni az életünkbe? Mondjuk egy egyedülálló szülőnek, egy életét kezdő fiatalnak vagy egy magára maradt idős embernek az életén mit változtat?
Az, aki valóságos megszólításban részesül, nem mérlegeli azt, hogy beengedje-e vagy sem. Legalábbis az én szerény tapasztalataim erre világítanak rá. Akit az Örökkévaló megszólít, ott abban az esetben mindenfajta mérlegelés kívül kerül a megfontolásokon. A bibliai elbeszélésben is látjuk azt, hogy a megszólítások olyannyira erősek tudnak lenni, hogy például János apostol, akiről nehezen tudok elképzelni tisztább embert, elesik, mint egy holt. Az isteni megszólítás nem szó, nem beszéd, hanem a szeretetnek egy olyan erős kiáradása, ami önmagához vonz. És itt nincs különbség aközött, hogy valaki idős vagy fiatal, magányos vagy nagyon jó közösségi helyzetben él. Ilyen különbségeket nem is lehet megtenni, hiszen ez a kiáradó szentség, ez a kiáradó szeretet olyannyira más térbe helyezi át azt, aki részese ennek a megszólításnak, hogy minden mozzanatát objektív módon éli meg. Mint ahogy elsodor egy ár valakit, csak itt az ár megóvó módon sodor el, bele az örökkévaló időbe.
Olvassuk a Biblia betűit, és közben az Ige élővé válik. De hogyan és mikor történik ez?
A Biblia egésze része egy nagy elbeszélésnek, és ezt nem lehet függetleníteni az egyház testétől. Engem mindig lenyűgöz Pál apostol tanítása Krisztus testéről. Valamiféle otthonlétet sugároz annak, aki ezt olvassa. Hiszen mélyen meg tud az érinteni, hogy Isten nem kicsiket, nagyokat, tehetségeseket, kevésbé tehetségeseket, hasznosokat és haszontalanokat teremtett. Isten mindenkibe beleteremtette önmagát. Olyannyira, hogy teljes mértékben egyenlőek vagyunk. A Szentírás ebben az értelemben nem egy könyv, hanem egy gyakorlat, egy nagyon is komplex szertartásrendszer. Az olvasása maga is azt feltételezi, hogy valaki beleírja magát – egyébként néha öntudatlanul is – a Biblia olvasásának ebbe az elképesztően finom gyakorlatába. A Szentírás közös olvasását magasabbrendűnek tartom, mint a magányos olvasást. Az, hogy közösen olvassuk a szent szöveget egy visszhangos térben, már önmagában is részesít valamiféle különlegességben. A hangunk az Isten hangjára emlékeztet bennünket ezekben a helyzetekben. És itt nagyon erős tud lenni ez az – egyébként mindig szelíd – megszólítás.
Mi a feladata ebben az egyháznak és a közösségeknek? És mi az, amit érdemes elkerülni, amivel vigyázni kell?
Nekem nehezemre esik akár az egyházamnak, akár bárki másnak olyan tanácsokat adni, amelyek engem mindenestől fogva meghaladnak, én erre nem vagyok alkalmas. De azt hiszem, az élő Ige leginkább hang, és amennyiben az, akkor az egyház vagy a hívők közössége nem egyéb, mint visszhang. Ez a visszhang pedig bizony nagyon gyakran leleplező visszhang is. Az egyház akkor olvassa a leghűségesebben a Szentírást, ha önmagát teszi ki elsőként az élő Ige jótéteményeinek. Az élő Ige viszont ítéletes is tud lenni. Úgy tűnik, hogy alighogy meghirdetődött január végén az élő Ige éve, a református egyház egy erős és még mindig érvényes megszólításban részesült. Én ezt egyáltalán nem tartom véletlennek. Az élő Ige, amint szabaddá válik az egyházi intézményben is, erősen felszínre hozza a valós tartalmakat. És amennyiben úgy gondoljuk, hogy ezt az élő Ige vitte véghez, akkor biztos, hogy örömre van okunk, hiszen Isten számon tartja az ő népét. Engem arra tanítottak a szüleim, hogy az Ige puszta meghallgatása is felelősséget ró rám, és egy olyan helyzetbe hoz, amiből nem biztos, hogy van visszaút. Tehát végig kell menni következetesen azokon az ajánlatokon, amiket a bennünket megszólító Isten tesz. Az egyházunk gyakran hangoztatja, hogy a Szentírás a zsinórmértéke az egyházi életnek meg a hívő ember életének, és ez bizonyára így is van. Amikor viszont megmérettetünk, akkor semmit nem szabad visszautasítani ebből a fajta megszólítottságból.
Ha már említette, hogy a Biblia egy nagy elbeszélés része, akkor miért pont egy írót kérhettek fel a fővédnöki szerepre? Számított az, hogy egy állítólag elvallástalanodó világban a Kitelepítés című regénye az elmúlt évek egyik legsikeresebb könyve lett?
Bizonyára a Kitelepítés regényem végezhette el a döntéshozókban azt a munkát, hogy végül engem kérjenek fel erre a védnöki feladatra. Ez egy Bibliát átíró, vagy ahogy az irodalomban mondjuk, fölülíró – de ez egy szakszó, ebben semmi sértő szándék nincsen – elbeszélés. Egy olyan elbeszélés, ami azt a kérdést teszi fel, hogy elmondható-e az ember története Isten történeteként és fordítva, elmondható-e Isten története az ember történeteként, a kettő ugyanis elválaszthatatlan egymástól, a szövetségi teológiának éppen ez a sarokköve. Ennyit tudok mondani arról, hogy miért rám esett a választás. Egyébként én idegenkedni szoktam ezektől a szimbolikus pozícióktól, mert nem tudom megvédeni vagy támogatni sehogy ezt a célkitűzést, mármint hogy ez az év valóban az élő Ige éve legyen. Ha találtam ebben valamiféle szerepet, az az, hogy a lehető legszabadabban és félelem nélkül legyek az a hívő ember, aki mindig is voltam a nyilvánosságban, ami alatt azt is értem, hogy semmilyen öncenzúrát ne kényszerítsek önmagamra. Én az egyházat nem a gyengélkedő Isten lélegeztetőgépének tartom. Hiszek az inspirációban, vagyis abban, hogy az Örökkévaló ma is ugyanúgy megszólít bennünket, mint az úgynevezett nagy korokban. Nem is tartom helyesnek, ha összehasonlítjuk magunkat a régi dicsőségünkkel, ami eltűnt az éji homályban. Ezt nem is tartom hasznosnak, amikor a hívő emberi jelenlétről beszélünk, hiszen Isten szeretetének és szentségének a kiáradása előtt még az egyház sem lehet akadály, ahogy semmi más sem. Ez történik, és akár kataklizmaszerűen is megtörténhet, de mindenképpen történik egy folyamatos jelen időben, és részesíttetünk benne.
Mi lenne az az eredmény, amivel elégedett lenne az élő Ige éve végén?
Ez nagyon nehéz kérdés, mert csak nagyon radikális mondatokat tudok mondani, ugyanakkor nem szeretnék megfontolatlan lenni. Az élő Ige évét elindító tanúságtételemben azt a mondatot találtam elmondani a nyilvánosság előtt, hogy nem marad kő kövön, nincs ennél boldogabb prófécia. Az élő Igének ez a hathatós beavatkozása a mindennapi életünkbe, hogy nem marad kő kövön, és megmutatkoznak végre az emberek. A lelkészekben is megmutatkozik az ember. Sokkal közelebb kerülnek a mindennapi emberhez, jelen vannak a világban, nem félnek senkitől és semmitől, készek arra, hogy mindent elveszítsenek, hiszen semmivel sem bírnak. Nagy örömömre szolgálna, ha a templomok falai átlátszóvá válnának, az is nagy örömmel töltene el, ha ezek az épületek magától értetődően otthonná tudnának válni. Engem egyébként feldúlnak a tiszta és antiszeptikus vallásos terek, mert azt sugallják nekem, hogy ott nincsen valóságos élet. Azt hiszem, hogy sokkal nagyobb bátorsággal volna érdemes élni a világban. A görcseinket el lehetne engedni. Örülnünk kellene annak, ha bírálnak bennünket, mert ez azt jelenti, hogy még valamilyen értelemben számít az egyház. Örülni kellene annak, ha – bár én ezt nem nagyon látom, de amennyiben úgy éljük meg olykor – bántanak és szidalmaznak bennünket. Mert ez az egyház alapítójának az útja, és nincs más, mert nem hagyott hátra más utat nekünk sem. Az egyházat gazdagabbnak látom a kelleténél, ami megint csak valamiféle félelemnek a kifejeződése. Pedig az egyházat sohasem lehetett anyagilag bebiztosítani, mert ez lényegileg ellentmond az egyház alapításának. Jobban örülnék neki, ha többször látnám annak a jeleit – persze van, amikor látva látom –, hogy ezek a javak nem magunkért, a hívekért, az egyház tagjaiért vannak, hanem sokkal inkább azokért, akik nem tagjai az egyháznak. Szeretném, ha egy állandó meghívásban élnénk egyházként.
Forrás: https://reformatus.hu/egyhazunk/hirek/az-egyhaz-es-a-hivok-kozossege-nem-egyeb-mint-visszhang/
(Ulicza Tamás, reformatus.hu / Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
