A Beneš-dekrétumok ismét a szlovákiai politika fókuszába kerültek. Egy lényeges szempontot azonban szinte mindenki igyekszik elkerülni mind Csehországban, mind pedig Szlovákiában.
Az elnöki dekrétumok minden jogalapot nélkülöznek és keletkezésük idejében is ellentmondtak az érvényes alkotmánynak.
De haladjunk sorjában! Edvard Beneš köztársasági elnök 1938-ban lemondott posztjáról. Helyébe Emil Háchát választották meg az akkori alkotmánnyal összhangban, amit Beneš is elismert.
Mivel Benešt 1935-ben választották elnökké, mandátuma nyolc év után, 1943-ban lejárt volna! Hogy elnök lehessen, újra kellett volna választani. Az alkotmány előírta, hogy kétkamarás parlamentnek kell az elnököt választania. Ráadásul az első parlament tagjait 1945 után a pártok jelölték, nem választás útján kerültek a törvényhozásba. Az alaptörvény viszont csak azt tekintette képviselőnek, akit megválasztottak. Második esetben már választások útján lettek képviselők, ám a parlament csak egy kamarával rendelkezett. Tehát jogerősen így sem lehetett elnököt választani.
A következő gond, hogy az alkotmánylevél nem ismerte a dekrétum fogalmát. Törvény sem szólt róla. Tehát ilyet kiadni csak alkotmányba ütközően lehetett!
Végezetül, az alaptörvény hivatalos magyar fordításában kimondta 128. §-ában: „1. A Csehszlovák Köztársaság összes állampolgárai, tekintet nélkül a fajra, nyelvre és vallásra, a törvény előtt egyenlőek s egyazon polgári és politikai jogokat élvezik.” A 134. § szerint: „Az erőszakos elnemzetlenítés semmiféle alakban megengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilváníthatja.” (Az abszurd feltételes módon most ne akadjunk fenn.) Tehát a kassai kormányprogram és a reszlovakizáció is ellentmondott az alaptörvénynek!
Ennek fényében csak egy kérdés marad hátra. Egy jogállamban miképpen lehet többszörösen alkotmányellenes jogszabályokra hivatkozni, azokat megerősíteni és alkalmazni!?
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
