Migráció, civilizációs ütközések, abortuszviták, családpolitika – csak néhány fontos téma, amelyről a keresztény értékvilágot magukénak tudók többsége markáns véleménnyel rendelkezik. Sőt, olyan ügyek ezek, amelyek – sok más mellett persze – a keresztény embert cselekvésre, továbbgondolásra kell hogy buzdítsák. A kérdés csak az, hol válik el a hiteles, valódi keresztény közélet az ájtatos képmutatástól.
Keresztény értékekről és politikáról beszélgetni egy arab ország szunnita vallási vezetőjével legalábbis izgalmas élmény. Mindezt egy háború dúlta ország fővárosában, robbanásoktól megremegő falak között különösen. Ahmed Badreddin Hasszun szíriai főmufti nyitott ember, a párbeszéd híve, olyannyira, hogy még a vérontást megelőzően Pápai Lajos római katolikus győri püspököt is vendégül látta Aleppóban, és a muzulmán tömeg előtt köszöntötte. Az aktív közéleti szerepet is betöltő Hasszun beszélt nekem arról, hogy bár egy politikus lehet hívő, és a vallási vezetők is megfogalmazhatnak politikával kapcsolatos gondolatokat, hivatásszerűen ezt a két világot nem szerencsés összekeverni. Két évvel ezelőtti damaszkuszi találkozónkon azt fejtegette, nem támogatja a vallási alapúnak mondott pártokat, nem szereti, amikor a hitet eszközként használják fel tömegek megnyeréséhez vagy manipulálásához. Nem tetszik neki, hogy egyes pártok kereszténydemokratának nevezik magukat, miközben ugyanúgy részt vesznek a politikai csatákban, mint mások. „Igazából a szimbólumokon és a szavakon túl tetteikben nem különböznek ők sem a többiektől, vagy ha igen, akkor az nem keresztény mivoltukkal függ össze. Ugyanezt gondolom a hit nevében fellépő muzulmán politikusokról is, Isten nekik is csak eszköz.”
Néppártosodás vagy hitelvesztés?
Azt, hogy az őszintén megélt hit és az aktív politika kinek mennyire fér meg együtt, egyéni élethelyzet és személyiség kérdése. A főmufti szavait azonban aligha esne nehezünkre személyes tapasztalatokkal alátámasztani – a kereszténység és a politika együttes említéséhez ráadásul sokak fejében szinte automatikusan társul az avíttság, a képmutatás fogalma, az idegesítő ájtatosság. Hogy ez így lehet, emberi hibák sorozatának következménye, az okokat nyilván nem magában a keresztény értékrendben kell keresni. Sőt, az aktuálpolitikai mázat lehántva a keresztényi közéleti aktivitás igenis lehet modern, izgalmas, teremthet jó közösségeket, kiszűrheti a hitványságot és a képmutatást. Ez pedig már egészen jó alapnak tűnik; ha tudunk még ebben egy kicsit is hinni, akkor érdemes beszélnünk róla!
Miért éppen a kereszténység a hívószó? Először is azért, mert ez az értékrend és értékválasztás, amelyre hitelesen vagy sem, de döntéshozó politikusok még mindig gyakran hivatkoznak itthon és olykor Európa más államaiban is. Ennél egy emelettel magasabbról nézve a dolgokat azért, mert a társadalom, amelyben élünk, porcikáiban hordozza a keresztény kultúra atomjait és molekuláit, ami tény akkor is, ha ezt sokan tagadják vagy politikai aktorként semmibe veszik. Az egykor az Európai Unió végre békés és fejlődő elődjének az alapjait lerakó Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer és főleg Robert Schuman esetében ez nem is lehetett kérdés: köztük a legerősebb kapocs a keresztény értékvilág volt.
A kereszténydemokrata pártok nyugaton mára többnyire lazítottak a szoros vallási kötődésükön, néppártosodtak, sikerük záloga inkább számokkal mérhető hatékonyságuk, hideg profizmusuk lett. Ez a megállapítás részben a liberálisból nemzeti-konzervatívvá, majd saját szavaival plebejussá váló, technokratizálódó Fideszre is igaz lehet. De csak részben, mivel a kereszténydemokráciát nevében is viselő mikropárttal együtt kormányzó Fidesz politikusainak többsége továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy ténykedését a keresztény értékrenddel azonosítsák. Szavaikban, szimbólumkészletükben is rendszeresen előkerül a kereszténység fogalma. Érdemes azonban elmerengeni azon, hogy a hideg technokratizmus, a nyers politika és a megélt kereszténység a jelen politikai felállásban, a felső vezetés szintjén valóban összeegyeztethető-e. 2010, sőt 2014 előtt sokakban élt az a hit és remény, hogy igen, összeegyeztethető, illetve hogy a politika mocskos eszközeinek (bulvárosodás, negatív kampány stb.) alkalmazása is a jó érdekében történik, vagyis a cél szentesítheti az eszközt. Mostanra azonban túl régóta tart már a fárasztó politikai háborúskodás, a valódi ellenfelek (ellenségek…) eltűntek, a normaszegések pedig mindinkább elhomályosítják magát a célt. Ami egykor az úgynevezett polgári Magyarország felépítése volt, de ma a gazdaság stabilizálásán túl mi is? Ezt nem ártana tisztázni, lévén egy GDP-adatsor nem fogja összetartani a büszke nemzetet.
Ha már az ideológiai elkötelezettség a kormány részéről elvben adott, a kérdés továbbra is az: a szimbólumokon túl mennyire maradt meg a Fidesz-rendszer keresztényi jellege? Ami a régen kitűzött cél (a polgári Magyarország) egyik fontos építőeleme. A keresztényi politizálásnak lehetnek konkrét, teljesen kézzelfogható megnyilvánulásai, mint például az egyházakkal való szoros viszony vagy éppen a keresztény értékrenden alapuló oktatás és a vallási kötődésű szervezetek támogatása. Ezek is értékválasztáson alapuló döntések, pusztán az ilyen intézkedésektől azonban még nem válik kereszténnyé a politika, elvégre egy hitéleti szempontból teljesen semleges párt is támogathat egyházi fenntartású ellátórendszereket csupán azért, mert azokban a társadalmi jó megnyilvánulását látja, vagy nemes egyszerűséggel politikailag hasznosnak tartja megnyerésüket.
Alcide Amedeo Francesco De Gasperi olasz kereszténydemokrata politikus szobra Fotó: Daniel Mihailescu / AFP
A választ etikai, erkölcsi vonalon kell keresni, még ha ez a két kifejezés nem is feleltethető meg egy az egyben a keresztényi mivolttal; ám nincs valódi keresztényi gondolat és cselekedet e két fogalom nélkül. Meglehet, ez mind evidencia, ám most az elmélet és a gyakorlat összevetésére teszünk kísérletet, ahhoz meg nem árt tisztázni, mennyire szilárdak az alapok. Ha tehát a tízparancsolatból levezethető, de világi és jogi fogalmakkal is leírható felvetésekkel közelítünk, alighanem közelebb jutunk a valódi keresztényi politikához. Gondoljunk mindenekelőtt a 7. parancsolatra. A keresztény értékekre hivatkozó politika természeténél, jellegénél fogva nem lehet más, mint etikus, erkölcsös és humánus, vagy legalábbis – az ember és a politikus nyilván esendő – minden igyekezetével afelé tartó. Ami ezen túl történik, az a haszonszerzés és a képmutatás világába tartozik. Ha úgy tetszik, egy keresztény döntéshozó számára létezik a jognál vagy nyilvánosság erejénél is erősebb mérce; az erkölcs alkotta mindennél erősebb fék és ellensúly, ideértve az abban való meggyőződést, hogy tetteinkért egyszer még úgyis elszámolunk odafönt. Antal Attila az ÉS hasábjain a minap akként vélekedett, hogy Magyarországon azért nem működőképes sem a vezérdemokrácia, sem pedig a plebejus/populista demokrácia, mert „egyikhez sem társult a politika morális felfogása. […] Az orbáni politika tételezett elméleti gyökerei moralisták, és ezek érvényesítését ígérte 2010-ben. Mára mindebből csak a morális felsőbbrendűségnek az állandó (külfölddel, ellenzékkel, civilekkel szembeni) bizonygatása maradt” (Antal Attila: A politika védelmében. Élet és Irodalom, 2016. május 20.). Ezen vélemény talán túlzó, a morál minden bizonnyal létezett, csak mostanra megkopott, illetve az új politikusi generáció egyes képviselői már nem hozták magukkal. Az elitbe emelésüknek pedig ez nem is volt sajnos feltétele.
Keresztényként a politikában
A keresztény tanítás cselekvő, aktív létet ír elő, a „dolgok” befolyásolására pedig hol nyílna jobb terep, mint a politikában, közéletben. A német politikatudós, Hans Maier is arról értekezett, hogy az egyház a keresztények számára egyértelmű kötelezettségként írja elő a közéletben való részvételt, „ez a kötelesség abból adódik, hogy a keresztények közreműködnek a teremtés rendjének tökéletesítésében, amihez a társadalmi szféra is hozzátartozik. A keresztény ember nem engedheti meg magának, hogy ez utóbbira nemet mondjon” (A keresztények és a politika. Ford.: Kurucz Andrea. Vigilia, 1990/2).
Ahhoz, hogy aktív szerepet vállalhassunk, megkaptuk a szabad akaratot, a döntéseink szabadságát, a legnagyobb isteni ajándékot; leginkább ez tesz minket önálló emberi lénnyé, ez emel ki az átlagból vagy süllyeszt az alá. (Jóllehet ezzel az eleve elrendelés hívei vitába szállnának, hát tegyék is.) Demokratának lenni ugye annyi, mint nem félni, jó kereszténynek lenni pedig részben annyi, mint meghagyni a másik ember Istentől kapott gondolati szabadságát. Helyes(nek vélt) irányba terelni a báránykákat nemes feladat, ám ennek a bizonyos szabad akaratnak és gondolkodásnak a megvonása értelmes lényektől – ami az autoriter és totalitárius vezetők eszköze – Isten szándékával való szembeszegülést jelent. Vajon ma az elitben mennyire gyakorolható ez a lelki-szellemi szabadság?
A politika nyers világában a hosszú póráz nyilván nem tenne jót rövid távon a hatékonyságnak. A jelen kormányzati berendezkedés az egység parancsára alapozza létét, a kibeszélés, a különutasság és a teljesítményalapú verseny rendszeres kizárásával. A belső kör kollégiumi időkből származó egyezsége szerint nincs az az emberi vétség, amely a „vérszerződést” megbonthatná, amely a rendszer biztonságát belülről megingató – meglehet erkölcsi mércével mérve helyes – lépésre ösztönözné a csapattagokat. A királyt védeni kell, személye megkérdőjelezhetetlen! Erről a kollégiumi hagyományról értekezett Polgár és jogállam – Egy szakkollégiumi generáció metamorfózisa című esszéjében a közelmúltban Stumpf István volt fideszes kancelláriaminiszter, alkotmánybíró is, ha nem is kifejezetten keresztényi megközelítésben (A magyar polgár [Kolosi Tamás tiszteletére]. Szerk.: Morcsányi Géza és Tóth István György, Tárki, 2016). Pedig Isten a politikai e világi vezetőknek nem adott eleve létező hatalmat, sőt semmilyen hatalommal nem ruházta fel őket, pusztán képességekkel és az elégszer nem hangsúlyozható szabad akarattal. Az ember által gyakorolt hatalom nagyon is világi fogalom: bármikor elveszíthető, demokratikus körülmények között akkor, ha a nép, a választópolgárok sokasága ezt megvonja. Vagyis lehetőségként szabad csak róla gondolkodni, s nem olyasvalamiről, ami egyeseknek eleve jár.
A sokszor hangoztatott elvárás szerint a politikai vezetést (minister) szolgálatként, sőt áldozatként kell értelmezni, amellyel az emberi, áttételesen az isteni jót szolgálja az, akinek az erő a kezébe adatott. Ha ez a vezérelv – amely meglehet, a Fidesz egyes prominenseit a párt prekeresztény időszakában inkább jellemezte, mint most – sérül, morálisan az egész keresztényinek mondott rendszer borul. Akkor a keresztény szó és fogalomkészlet használata a megtévesztett (döntően jóhiszemű) szimpatizánsok („hívek”) irányítását, manipulálását, egyben tartását, lelkesítését szolgálhatja ugyan, de a társadalmi és isteni jót aligha. Ruini bíboros szerint – Hegel nyomán – akkor beszélhetünk keresztény humanizmusról (mint a keresztényi aktorok társadalmi céljáról), ha azt egyszerre jellemzi az emberi méltóság felmagasztalása, az ember alapvető gyengeségének és megváltásigényének felismerése, valamint az egyetemes és valóságos testvéri kötelék („Krisztusban egyesíti az emberek egész családját”).
Gondolkodjunk csak el azon egy pillanatra: a jelenlegi európai és hazai közpolitikát, beleértve annak kereszténydemokratának nevezett pártjait vajon mennyire hatja át ez a gondolkodás?
A bíboros így fogalmazott: „Mivel pedig a vállalatban (államban) dolgozó személyek egy társadalom és végső soron egy civilizáció részesei, a vállalkozás céljaihoz és belső erkölcsiségéhez nem csupán az ő személyiségük formálása tartozik hozzá, hanem egy humanista civilizáció megteremtésében való részvétel is. Egy olyan civilizációé, amelyben tehát az ember a központi érték, minden esetben a cél, és soha nem az eszköz.” (Camillo Ruini: Vállalkozás és keresztény humanizmus című előadás, elhangzott Rómában 2006. június 22-én. Magyarul megjelent: Kommentár, 2007/3.) Hans Maier már idézett esszéjében pedig úgy fogalmaz: „Mindenki köteles embertársait kivétel nélkül úgy tekinteni, mint »másik önmagát«, törődni azzal, hogy élhessenek és birtokolják az emberhez méltó élet feltételeit. Senki ne legyen olyan, mint a gazdag ember, aki Lázárral nem törődött.” Johann Baptist Metz, a politikai teológia iskolájának atyja úgy vall nagyjából ugyanerről, hogy a „kereszténység […] ellenerőt és kritikai ellennyilvánosságot képvisel azzal a politikai világgal szemben, amely foglyává válik a szerencsétleneken és a kárvallottakon átgázoló szüntelen fejlődés felvilágosult mámorának.” (Őt idézi Görföl Tibor: Kereszténység és politika? – Párbeszedháza.hu, 2013. október 26.)
Ha a keresztényinek mondott bármikori politikai vezetést nem a fent vázolt erkölcsiség, etikusság és nem az ember-, közösség-központúság vezérli, hanem hátterében az egyéni érdekérvényesítés sejlik fel, akkor a hitre, vallásra, Jóistenre hivatkozás divatos kifejezéssel élve nem több, mint politikai termék – csak éppen morális felelősséggel még súlyosabban megterhelve.
Mi a helyzet a Fidesszel?
A huszadik század első felében (vagy még az előtt) megszületett s hellyel-közzel ma is létező nagy európai kereszténydemokrata, keresztényszociális pártok tehát ma már inkább a hagyomány miatt tartják meg elnevezésükben a keresztényi (C) jelzőt, mintsem azért, mert a vallási-hitbéli kötődésüket napi szinten, nyilvánosan meg akarnák élni. (Meglehet a CDU és a CSU bázisán arra is rájöttek, hogy a DU, pláne a SU nem túl szerencsés forma.) Ezek a nyugati konzervatív-kereszténydemokrata pártok döntően a szoros uniós együttműködés hívei, atlantisták, a jóléti, szolidáris, decentralizált állam támogatói. Vagyis még ha köztük is léteznek érezhető hangsúly- és eszmei eltolódások, politikájuk egyre kevésbé hasonlít a Fideszére (és fordítva). Ami önmagában természetesen nem baj, végül is miért kellene Magyarországot ugyanolyan ideológia mentén kormányozni, mint mondjuk a más történelmi utat bejárt Németországot. Csakhogy akkor felvethetjük: a hazai vezetést mi tartja még bent az európai néppárti nagy családban, mennyire érték- és mennyire érdekalapú ez az együttműködés? (A Fidesz 2000. október 28-ig a Liberális Internacionálé tagja volt.)
Vezető fideszes politikusok is hangot adtak már háttérbeszélgetéseken, nem nyilvános módon annak, hogy a párt brüsszeli frakciójának ma már inkább a brit–lengyel dominanciájú Európai Konzervatívok és Reformerek Csoportban lenne a helye, mintsem a klasszikus nagy német–francia bázisú néppártban. Csakhogy ha a két képzeletbeli serpenyő egyikében az értékválasztás áll, a másikban pedig az érdekek, akkor a mérleg utóbbi felé billen: a német kapcsolati rendszer annak minden gazdasági és politikai előnyével együtt fontosabbnak bizonyul annál, mint hogy ideológiailag hol érezné magát komfortosabban a párt. (A másik oldalról nézve a 215 néppárti EP-mandátumból 12 a magyaroké, a határon túliakkal együtt 15, ami nem is olyan kevés.)
Hamarosan talán elválik, hogy az ideológiai-értékrendbeli kérdések felértékelődnek-e a gazdaságiakhoz képest akkor, amikor sok esetben újra annak vagyunk tanúi, hogy Európa nyugati és középső része (plusz a britek) kettéosztódik.
Ennek a folyamatnak a legélesebb, leglátványosabb eleme a migráció, illetve annak nyomán a kvótaügy, amelyben a magyar kormány és a V4-ek álláspontja jól ismert. De az egyházakhoz való viszony vagy a melegházasság ügye, az abortuszvita, általában a családpolitika – beleértve az adókedvezmények rendszerét –, a cigányság pasztorálása (amelyben például a jezsuiták szereztek elévülhetetlen érdemeket), önmagában az egyre nagyobb civilizációs szakadékok áthidalása szerte Európában mind-mind olyan kérdések, amelyekre ideológiai-értékrendi alapon nagyon más válaszok születhetnek. Mások válaszaira is kíváncsiak vagyunk, de a keresztényi megközelítésre – amelynek ötvöznie kell a szolidaritást a józansággal, az önfeladás megakadályozásával – különösen.
Válsághelyzetben a kemény kéz, a markáns megoldások választása politikai sikert szokott hozni az adott kormányzó erőnek, így van ez a Fidesz vezérkara esetében is, amelyről elemzők sora írta már le, hogy igazán a kritikus helyzetekben van elemében, kevésbé a felépített rendszerek nyugodt üzemeltetése, belakása idején. Ezért is érdeke a puskaporos hangulat fenntartása, az állandó „konfliktusban levés”, az ellenségkeresés, ami nem éppen a legkeresztényibb megoldás, de mint stratégia száraz politikai értelemben eddig jól működött.
Fenti gondolatkísérletünk kritikájaként felmerülhet – mint azt több értekezés felveti –, hogy a kereszténység nem kezelhető politikai kategóriaként. Valóban: hibát követnénk el, ha a keresztényi politikát kizárólag kereszténydemokratákra, konzervatívokra vagy bármilyen más, ideológiailag többé-kevésbé behatárolható körre szűkítenénk le, számukra sajátítanánk ki. Mint ahogyan hibát követ el az a keresztény módon élő és gondolkodó ember is, aki bármelyik párt, erő mellett százszázalékosan leteszi a voksát, lévén tökéletesen működő, korrekciókra sem szoruló politikai gépezet nem létezik. Semelyikünk sem tökéletes. A kereszténység és a keresztényi lét a napi politikán felülemelkedő kategória, ám olyan évezredes zsinórmérték, amelyhez döntéshozó, véleményformáló vagy választópolgár egyaránt igazodhat, amennyiben úgy dönt, hogy ezt az utat választja. Nem kötelező, ám hivatkozni erre az értékválasztásra, majd képmutatóan mást cselekedni, bort inni és vizet prédikálni, több mint hiba. Közös felelősségünk a cselekvő és pozitív aktivitás! Az elméletek, könyvtárak, templomok világába visszavonult keresztényiség nem az, ami Krisztusnak tetsző lenne. És nem az, amitől a világ szekere előre fog mozdulni.
Írásunkat vitaindítónak szánjuk, a Hétvégi Magazin következő számaiban további, a keresztény alapú politizálás lehetőségeit, helyzetét vizsgáló esszék közlését tervezzük.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 28.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
