A német szárazföldi csapatok hatodik páncéloshadseregét 1944 őszén kezdték szervezni. Törzsének és közvetlen alakulatainak felállítását Adolf Hitler nagy valószínűséggel 1944. szeptember 12-én rendelte el, s parancsnokává szeptember 24-i hatállyal Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführert, a Waffen-SS vezérezredesét nevezte ki.
Az új hadsereg elnevezése már a kezdetekkor sem volt egyértelmű. A Wehrmacht főparancsnokságának vezetési törzse a „6. páncéloshadsereg” vagy egyszerűen a „6. hadsereg” szervezéséről beszélt, s csak 1944. november 8-tól használta következetesen a „6. páncéloshadsereg” nevet az akkor négy (1., 2., 9. és 12.) SS-páncéloshadosztályt és a páncélos-tanhadosztályt irányító hadsereggel kapcsolatban.
A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplójában található bejegyzés szerint a hadsereg elnevezése 1945. januárjától „6. SS-páncéloshadsereg” lett. A Waffen-SS köreiben viszont már 1945. januárja előtt is ezt a változatot használták. Georg Maier, a páncéloshadsereg 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje szerint mindkét elnevezés „hivatalos” maradt egészen a háború végéig, de a magyarországi harcokról írott vaskos munkájában maga is a „6. páncéloshadsereg” formát használja (akárcsak a Dél Hadseregcsoport hadinaplója). Ezért mi a két forma „ötvözetét” tarjuk a legszerencsésebbnek, s ezért egyéb, mértékadó forrásokhoz151 hasonlóan a „6. (SS-) páncéloshadsereg” elnevezést használjuk.
A hadsereg felállítása 1944. szeptember 24-én vette kezdetét a Münster központú VI. hadkerület (Wehrkreis VI) területén. A törzs és a közvetlen alakulatok állománya részben a Wehrmacht belga és észak-franciaországi parancsnokának alárendeltjeiből, részben a XII. hadtestparancsnokság maradványaiból, részben pedig a Waffen-SS által rendelkezésre bocsátott kötelékekből állt.
1944. december 15-én a „B” Hadseregcsoportnak alárendelt páncéloshadsereg az I. SS-páncéloshadtestből (1. SS-, 12. SS-páncéloshadosztály, 277. és 12. népi-gránátoshadosztály és 3. ejtőernyős-hadosztály), a II. SS-páncéloshadtestből (2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztály), valamint a LXVII. hadtestből (326. és 246. népi-gránátoshadosztály) állt. Rendelkezésére bocsátották még Otto Skorzeny különleges feladatokkal megbízott 150. páncélosdandárát is. A négy SS-páncéloshadosztálya december 10-én összesen 452 bevethető harckocsival, rohamlöveggel és vadászpáncélossal rendelkezett. Ez a „B” Hadseregcsoport harcképes páncélosállományának (819 darab) több mint 50 százaléka volt.
1944. december 16-tól 1945. január 2-ig a hadsereg az ardenneki német offenzívában vett részt, súllyal Stavelot térségében. Az Antwerpen felé irányuló, de végül sikertelen támadás leállítása után január 3-án Dietrich csapatai megkezdték a visszavonulást a Nyugati Fal („Westwall”) erődrendszerének védelmébe.
1945 februárjában a nyugat-magyarországi hadszíntéren a német hadvezetés a Dunántúl keleti részét és Budapestet birtokló szovjet 3. Ukrán Front ellen nagyméretű támadást tervezett. Ennek célja a Dunántúlon lévő nyersanyagforrások (kőolaj, bauxit, mangán), élelmezési javak és a felvonulási terület biztosítása, a szovjetek további nyugati irányú előretörésének megakadályozása, valamint a Duna nyugati partján tartott nagy kiterjedéső szovjet hídfő felszámolása volt. A hadműveleti terv a „Frühlingserwachen” („Tavaszi ébredés”) fedőnevet kapta. A támadás súlyponti csoportosítása az ardenneki offenzívában súlyos veszteségeket szenvedett és utána lassú ütemben újra feltöltött 6. (SS-) páncéloshadsereg lett.
A csapatoknak még Magyarországra indulása előtt, illetve az utazás alatt – felsőbb parancsra – el kellett távolítani az alakulataik nevét feltüntető, bal zubbonyujjuk alsó részén viselt úgynevezett karcsíkjaikat (Ärmelstreifen). A járművekre festett harcászati jeleket is lemázoltatták, mivel ezek alapján a szovjet felderítés beazonosíthatta volna az alakulatokat. A titoktartás miatt a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatai zászlóaljakig(!) bezárólag fedőneveket viseltek.
Február 9-én a hadsereg 452 páncélossal rendelkezett, s ebből körülbelül 250 volt bevethető. Ez alig volt több, mint az 1944. december elején rendelkezésre álló mennyiség 55 százaléka.
A hadsereg I. SS-páncéloshadteste részt vett a garami szovjet hídfő felszámolásában. Noha ez német szempontból sikeres hadművelet volt, a szovjetek a foglyul ejtett SS-katonák kihallgatása során rájöttek, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg egységeivel van dolguk. A tervezett dunántúli offenzíva ezzel elvesztette a meglepetés erejét.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg SS-egységeinek összlétszáma (az I. és II. SS-páncéloshadtest állományával együtt) 1945. március 1-én 81 400 fő volt. Ebben a számban azonban a nyolc héten belül gyógyuló sebesültek és betegek, valamint a négy héten belül eltűntek158 is benne foglaltattak!
A páncéloshadsereg-parancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb paancsnoki beosztása 1945. március 1-i adatok szerint a következő volt:
–Teljes létszám: 1416 fő;
–hadseregparancsnok: Josef Dietrich SS-Oberstgruppenführer, a Waffen-SS vezérezredese (LK+TL+K+GY160);
–hadseregtörzs (181 fő) páncéloshadsereg-közvetlen híradóezreddel (570 fő), táboricsendőr-századdal (114 fő), lövészpáncélosokkal felszerelt páncéloshadsereg-kísérőszázaddal (212 fő), sebesültszállító oszloppal (246 fő) és két kisebb kötelékkel (93 fő);
–vezérkari főnök: Fritz Kraemer SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya (LK);
80–1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Georg Maier SS-Obersturmbannführer;
–főszállásmester: Herbert Ewert SS-Oberführer;
–haditechnikai főnök: Heinrich Bayreuther SS-Obersturmbannführer;
–híradó-főnök: Frede ezredes;
–hadsereg-tüzérparancsnok: Walter Staudinger SS-Gruppenführer, a Waffen-SS altábornagya (LK);
–műszaki főnök: Christian-Johann Hansen SS-Standartenführer;
–6. (SS-) páncéloshadsereg tábori pótdandára (Hans Bissinger SS-Sturmbannführer).
A Balaton és a Velencei-tó között 1945. március 6-án támadásba lendülő páncéloshadseregnek három hadteste volt. A jobbszárnyat az I. lovashadtest alkotta a 3. és 4. lovashadosztállyal, valamint a magyar 25. honvéd gyaloghadosztállyal. Középen az I. SS-páncéloshadtest alárendeltségében az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok indítottak támadást a Sió-csatornán való átkelés céljából. A balszárnyat a II. SS-páncéloshadtest 2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztálya és 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztálya fedezte volna, de az SS-csapatok zöme csak az első csatanap végén érkezett be.
A harcászati meglepetés hiánya, az erősen felázott talaj, az elégtelen tüzérségi lőszerkészlet, a légifölény nélkülözése és a szovjet 3. Ukrán Front csapatainak kiválóan megszervezett, mélyen tagolt védelme mind közrejátszott abban, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1945. március 16-án, a szovjetek „bécsi támadó hadműveletének” megindulásakor még igencsak távol állt kitűzött céljától, a Dunától. Arcvonala ekkor Gárdony, Szabolcs-tanyától nyugatra, Seregélyestől két kilométerre keletre, Sárosdtól két kilométerre nyugatra, Henrik-major, Sárkeresztúrtól egy kilométerre északra, Hatvanpuszta, Simontornya, Mezőkomárom és a Balaton között húzódott.162 A 6. (SS-) páncéloshadsereg egységei a Sárvíz-csatornától nyugatra 30 kilométer mélyen törtek be a 3. Ukrán Front védelmébe.
A hadsereg csupán március 6-9. között 963 halottat (ebből 49 tiszt), 4328 sebesültet (ebből 154 tiszt) és 628 eltűntet (ebből négy tiszt), összesen 815919 főt veszített. Páncélosai közül március 13-ig 30 harckocsi és 11 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos semmisült meg a harcokban. A német offenzíva nyolcadik napján (13-án) már csak 99 harckocsi és 105 rohamlöveg vagy vadászpáncélos maradt bevethető állapotban.164 A 6. (SS-) páncéloshadsereg március 6-15. között 110 szovjet páncélos kilövését jelentette.165 A 3. Ukrán Front a balatoni védelmi hadművelet megvívása közben összesen 32 899 főt veszített.
A szovjet főparancsnokság még a német offenzíva idején, március 9-én meghatározta a 3. Ukrán Front és a 2. Ukrán Front balszárnya (46. hadsereg) számára a „bécsi támadó hadművelet” során megvalósítandó feladatokat. A 6. (SS-) páncéloshadsereggel szemben védekező 3. Ukrán Front jobbszárnyának legkésőbb március 15-16-án támadásba kellett lendülnie, szétzúzni német-magyar csapatokat a Balatontól északra és a csapást Pápa–Sopron irányába kifejlesztenie.
A március 16-án 197 páncélos támogatásával támadásba lendülő szovjet 4. gárda- és 9. gárdahadseregek Székesfehérvár és Mór között mélyen betörtek a német 6. hadsereg IV. SS-páncéloshadtestének védelmébe, s ezzel a 6. (SS-) páncéloshadsereg hátát fenyegették. Ezért a Mezőföldön elakadt SS-páncéloshadtesteket egymás után a nyugati-délnyugati irányába törő szovjet csapatok feltartóztatására csoportosították át.
A lassú ütemben előrenyomuló szovjet összfegyvernemi gárdahadseregek támogatására március 19-én ütközetbe vetették a 2. Ukrán Fronttól elvett 6. gárda-harckocsihadsereg 425 harckocsiját és önjáró lövegét is. Emiatt a Bakonytól keletre az egyformán hatos hadrendi számot viselő német és szovjet páncélos-, illetve harckocsihadseregek között napokig tartó, igen heves páncélosütközet alakult ki.
Kezdetben (március 16-tól 22-ig) a német-magyar csapatok a Vértes és a Bakony között jelentősen lelassították 3. Ukrán Front támadását. A szovjetek azon célkitűzése, hogy Dietrich csapatait Székesfehérvártól dél-délnyugatra bekerítsék és megsemmisítsék, nem vált valóra.
Március 23-án Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka arról számolt be Guderian vezérezredesnek, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökének, hogy az SS-csapatok csak hevenyészve jelentenek harctevékenységről. A dokumentum szerint Dietrich Wöhler tudomására hozta, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg járművei két-három éve használatban vannak, ezért állandóan meghibásodnak. Az utakon számos vontatott karavánt lehetett látni. A páncélosokhoz való alkatrészek katasztrofális hiánya csak egy hete enyhült. A 6. hadsereg március 21-én 140 „frontlógóst” tartóztatott fel, ennek 70 százaléka SS-katona volt. A lakosság köréből egyre több panasz érkezett a Waffen-SS fosztogatásai miatt, amely főleg a jószágot hajtotta el. A hadseregcsoport főparancsnoka szerint az SS-törzsek és a csapatok női segédszolgálatosokat vittek magukkal nyugat felé.
Március 24-én jelentés készült a hadsereghez addig beérkezett személyi utánpótlásról. Eszerint az SS-csapatok 4600 újoncot kaptak, akik főleg a haditengerészettől, a légierőtől és a birodalmi munkaszolgálattól (RAD) érkeztek. Újabb 1400 főnyi ilyen létszámkiegészítés és 2190 rendőr még útban volt. Előző nap a 6. (SS-) páncéloshadsereg 700 engedély nélkül visszavonuló katonát vezényelt vissza az arcvonalba.
Március 23-a után a 6. (SS-) páncéloshadsereg már nem tudott megkapaszkodni a Dunántúlon, s harcolva vonult vissza a Harmadik Birodalom (osztrák) területére. A visszavonulás során március 16. és április 1. között a hadsereg csapatai 352 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették.171 A németek páncélosvesztesége is hasonló nagyságrendű volt, de a harcjárművek zömét maguk a németek robbantották fel az üzemanyag hiánya, vagy a műszaki mentés lehetetlensége miatt.
Március 27-én reggel 05.00 és 06.00 óra között a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1. parancsőrtisztje átadta Maier SS-Obersturmbannführernek azt a Himmler által aláírt táviratot, amely elrendelte, hogy a hadsereg katonai kötelességüket nem teljesített hadosztályai távolítsák el alakulataik nevét feltüntető karcsíkjaikat. Ez volt a hírhedt karcsík-parancs (Ärmelstreifenbefehl), amelyet Dietrich ugyan nem továbbíttatott, de hamarosan mégis mindenki tudott róla a hadseregcsoportnál. A parancsnak, amelyet Hitler lélektani büntető intézkedésnek szánt, igazából semmi értelme sem volt, mivel az SS-csapatok Magyarországra érkezésük előtt álcázási okokból már amúgy is levették karcsíkjaikat.
Egy március 28-án kelt feljegyzés szerint, amit a hadseregcsoport a Himmlerrel való megbeszélés céljából készített, az SS-csapatok tisztvesztesége jelentős volt. A katonák elképesztően kimerültek voltak a hetek óta tartó szüntelen harcok miatt. Az 1. SS-páncéloshadosztály parancsnoka arról számolt be, hogy Veszprémtől keletre emberei a fáradságtól lövészgödreikben elaludtak és a szovjetek egyszerűen agyonverték őket. Néhány SS-tiszt eligazítás közben aludt el.
Az SS-csapatok már féltek a szovjetektől. A katonák kis csoportokban, összeköttetés nélkül harcoltak. Tartottak a bekerítéstől, ahonnan tapasztalataik szerint már nem volt kiút. A 12. SS-páncéloshadosztály fiatal gránátosai már a szovjet tüzérségi tűz kezdetén visszavonultak. A tisztek viszont, különösen a 12. SS-páncéloshadosztálynál, elcsigázottságuk ellenére is kiválóan helytálltak. Az üzemanyag állandó hiánya és a tüzérség lövegeihez, valamint a nehézfegyverekhez való elégtelen lőszermennyiség jelentősen akadályozta a harcot.
Aznap Himmler engedélyezte, hogy az SS-hadosztályok addig visszatartott, különleges szakkiképzést kapott katonáit (így a páncélosok nélküli kezelőszemélyzetet is) be lehessen vetni páncélgránátosként az arcvonalban.
Dietrich SS-csapatainak zöme 1945. március 31-én lépte át a magyar határt. Ekkor a hadsereg alárendeltségében a következő alakulatok voltak: az I. SS-páncéloshadtest (1. SS-, 3. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok, a 232. páncéloshadosztály és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály maradványai) és a II. SS-páncéloshadtest (2. SS-páncéloshadosztály, 6. páncéloshadosztály, valamint a magyar 1. honvéd hegyidandár és az 1. honvéd huszárhadosztály maradványai).
A 6. (SS-) páncéloshadsereg részei április 6-tól még megpróbálkoztak Bécs védelmével, de a 3. Ukrán Front április 14-én már birtokba vette a javarészt épen maradt várost. A 3. Ukrán Front és a 2. Ukrán Front részei a „bécsi támadó hadművelet” 31 napja alatt 167 940 katonát, 603 harckocsit és önjáró löveget, 764 löveget és aknavetőt, valamint 614 repülőgépet veszítettek. Pontos német veszteségi adatok ebből az időszakból már nem állnak rendelkezésre.
A szovjetek elöl visszavonuló SS-csapatok 1945. május 8-án Amstetten és Steyr körzetében, az amerikai csapatok előtt tették le a fegyvert.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
