Megtörik a csönd
1917 januárja után viszonylagos nyugalom állt be a román fronton, miután az egyesült osztrák-magyar, német és bolgár csapatok Moldovába szorították vissza az ekkorra már szinte kizárólag az orosz katonai segítségre és francia fegyverszállítmányokra támaszkodó román erőket.
Károlyfalvi József 1916 című munkájában leírja, hogy a cári hatalmat megdöntő forradalmi kormánynak nagyjából egymillió fő állt rendelkezésére, hogy bajbajutott szövetségesét kihúzza a kutyaszorítóból, a gallok és a britek pedig a jelentős hadianyag-szállítmányok mellett tapasztalt tiszteket bocsájtottak a román hadsereg rendelkezésére, katonai tanácsadóként – ezek a veterán szakemberek elsősorban a tüzérséget szervezték át, és megfelelően összehangolták azt az újonnan besorozott 400 ezer román katona munkájával.
A központi hatalmak erői nem is álmodhattak hasonló mértékű megerősítésről, és bár harcedzett, kiváló parancsnokokból ezen az oldalon sem volt hiány, a felszerelésbeli hiányosságok és a többfrontos háború veszteségei sokáig nem adtak lehetőséget egy mindent eldöntő offenzívára.
Május folyamán a gatyába rázott román csapatok már kisebb támadásokat indítottak a német és osztrák-magyar állások ellen, 1917 júliusában pedig az orosz hadsereg megindította utolsó nagyarányú – végül az orosz katonai összeomláshoz vezető – támadását, a Kerenszkij-offenzívát, ami kihatott a román front eseményeire is.
A kudarcra ítélt offenzíva támogatására, július 22-én egy orosz-román támadás is megindult, az ennek következtében kibontakozó marasti csata augusztus 1-ig tartott. Az 56 támadó zászlóaljjal szemben a Monarchia erői mindössze 21 zászlóaljat tudtak felvonultatni, és bár az agresszorok 20 kilométer mélységben és 30 kilométer szélességben előretörtek a védelem vonalában, és kis híján elfoglalták az Ojtozi-szorost is, a galíciai osztrák-magyar áttörés miatt a támadást végül le kellett állítaniuk.
A döntőnek szánt ellentámadás
Ezt követően a Központi Hatalmak csapatai vették át a kezdeményezést. 1917 augusztus 6-án August von Mackensen tábornok vezetésével az 1. osztrák-magyar (parancsnok: József főherceg, altábornagy) és a 9. német hadsereg (parancsnok: Johannes von Eben gyalogsági tábornok) megkísérelte a védelmi vonalakba benyomult orosz és román csapatok bekerítését, majd a Szeret folyón való áttörést, melynek célja
Románia végső semlegesítése és a Dél-Ukrajnába történő betörés volt.
Ehhez a csapatoknak egyszerre kellett volna előretörni, északon a Keleti-Kárpátok irányából, az Ojtoz-patak völgyéből, kijutva a Moldvai-hátságra, illetve délen, a potenciális hídfőállásként és komoly vasúti csomópontként szolgáló Mărășești térségében.
Az ütközet augusztus 6-án vette kezdetét, amikor az I. német hadtest támadást intézett a Mărășești térségében állomásozó IV. orosz és I. román hadsereg ellen.
Kezdeti sikerek, hullámzó harcok
Szádeczky Kardoss Lajos Az oláhok Erdélybe törése és kiverésük című művében így ír a rohamot megelőző, négyórás tüzérségi előkészítésről:
„Megszólaltak az ágyúk és tűztengerrel árasztották el az oláh és orosz állásokat. Az ágyúdörgés elhallatszott Bukurestig.”
Az orosz csapatok a támadás következtében kénytelenek voltak visszavonulni, a központi hatalmak azonban folyamatosan kénytelenek voltak változtatni előrenyomulásuk súlypontját, mivel az ellenség a front több szakaszán is szívós ellenállást fejtett ki. A hullámzó harcok következtében a támadást vezető alakulatok jelentős veszteségeket szenvedtek.
Szádeczky Kardoss úgy fogalmaz:
„Egy teljes oláh hadosztály önfeláldozása és egy orosz hadtest ellentámadása gátolta meg az áttörést. Mackensen látván, hogy az erőfeszítés itt nem vezet sikerre, fennebb, serege balszárnyán indította meg az előtörést és augusztus 19. körül véres harcok fejlődtek ki Mărășești mellett és környékén.”
Karnyújtásnyira a sikertől
Augusztus 13. és 19. között öldöklő harcok dúltak Mărășești elfoglalásáért, melyek mindkét oldalon akkora veszteségeket okoztak, hogy 17. és 18. között, átszervezések miatt a felek kénytelenek voltak átmenetileg beszüntetni a harci tevékenységet. Már ebből is látszott, hogy a német-osztrák-magyar csapatok korántsem azzal a szedett-vedett haderővel állnak szemben, mint 1917 januárjában.
Az offenzíva újbóli erőre kapása azonban visszavonulásra kényszerítette a román-orosz csapatokat, és Mărășeștiet is kénytelenek voltak kiüríteni.
Egyes források szerint augusztus 18-án azonban az Eremia Grigorescu vezette román csapatok a várostól északra végleg megállították a német támadást. A román tábornok állítólag ekkor adta ki később híressé vált hadparancsát, mely csak ennyit tartalmazott:
„Aici nu se trece!” – „Itt nem törnek át!”
Szádeczky Kardoss szerint azonban 19-én Mackensennek végül súlyos küzdelem árán sikerült elfoglalnia a kulcsfontosságú települést, ám mivel a visszavonuló románok felrobbantották maguk után a Szeret folyó legnagyobb hídját, nem tudta üldözőbe venni őket.
Annyi mindenesetre biztos, hogy mivel az orosz-román erőknek Ciușlea és Movileni között is sikerült megakadályozniuk, hogy a német csapatok megszerezzék a Szeret átkelőit, a harcok szeptember elején holtpontra jutottak, a központi hatalmaknak pedig nem sikerült elérni az ellenség bekerítését és megsemmisítését.
Pürrhoszi győzelem
Mivel augusztus 19-20. között az Ojtozi-szorosból indított támadás is végleg elakadt, nem maradt több remény a győzelemre. Mackensen ugyan Varnita és Muncelul körzetében egész szeptember 8-áig megkísérelt áttörést elérni, ám a helyzetet nem sikerült dűlőre vinnie.
A frontvonal megmerevedett és nem is változott lényegesen 1918 májusáig, a bukaresti béke megkötéséig.
Bár a német és az osztrák-magyar, illetve a román hadvezetés is sikerként könyvelte el a hadmozdulatot, világosan látszik, hogy a hadműveletek az utóbbi taktikai győzelmével értek véget:
a román-orosz erők csekély visszaszorulásuk ellenére is meg tudták akadályozni a központi hatalmak áttörését.
Károlyfalvi a csata összegzéseként felidézi: a német-osztrák-magyar csapatok 245 ezer fővel és 323 tábori ágyúval támadtak, a román-orosz erők 218 ezer fővel és 280 tábori ágyúval védekeztek. A német 9. hadsereg az intenzív harcokban mintegy 25 kilométer széles és 15 kilométer mélységű területet vehetett birtokába. A védők vesztesége 27500 fő, a támadóké 47000 volt. Mint írja:
„A harcok az utolsó pillanatig tartó hevességét jelzi, hogy román oldalon nők is harcoltak és hősi halált haltak, így szeptember 5-én szakaszát rohamra vezetve, az eredetileg tanárnő, alhadnagy Ecaterina Theodoriu a Secuiului dombnál.”
Akik emlékeznek és akik nem
Jellemző, hogy míg nálunk alig hallott valaki ezekről a küzdelmekről és a magyar hősökről, róla két román történelmi film is készült. Az egyik az 1999-es Triunghiul mortii (A halál háromszöge):
Ám akad, ami még ennél is jobban jelzi, hogy a román emlékezet a mai napig honvédő hősökként tartja számon a mărășești csatában elesett katonákat:
az ő tiszteletükre 1923 és 1938 között hatalmas mauzóleumot emeltek, melyben 5073 elesett földi maradványai nyugszanak.
Itt még a kommunista rendszerben is nagyszabású állami ünnepségeket tartottak a katonák tiszteletére, keleti szomszédjainknál ugyanis nem tiltották az első világháborúról való megemlékezést, és nem sározták be a hazájukért hősi halált halt katonák emlékezetét.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
