Találkozhattak már Blandine Lenoir nevével a hazai filmfanatikusok – igaz, közel húsz évvel ezelőtt, ráadásul egy teljesen néma, viszont annál fontosabb szerepben. A francia színésznő Gaspar Noé pályáját segített beindítani: játszott a rendező 1991-es alkotásában, a Lóhúsban és az 1998-as első nagyjátékfilmjében, az Egy mindenki ellenben. Mindkettőben Philippe Nahon lányát játszhatta. A sokkoló, nihilista alkotásokban ő testesítette meg az ellenpontot, a fényt: annak bizonyítékát, hogy a pokolból olykor van út a mennyország felé. Ám az Ötven tavasz roppant távol áll az Egy mindenki ellen brutalitásától vagy a Lóhús mélyre rántó eseménysorozatától. Blandine Lenoir a korai filmek után főként televíziós sorozatokban szerepelt, 2014-ben pedig filmrendezőként is bemutatkozott. Második egész estés moziját, az Ötven tavaszt augusztus elejétől a hazai filmszínházak is vetítik.
http://mno.hu/
Már a három évvel ezelőtti Zouzouból is kiderült, hogy Lenoir a női filmek szerelmese. Lányos anyákat látunk nála, akik életük derekán vagy már azon is túl esnek újra szerelembe, és néznek szembe a változókor minden nyűgével-bajával. Ez a helyzet az Ötven tavasz címszereplőjével, Aurore-ral is. Nagyobbik lánya bejelenti, hogy gyermeket vár, miközben ő épp elveszíti az állását, ráadásul még gimnáziumi szerelme is betoppan, akivel annak idején mindenki fényes jövőt jósolt neki. – Gondoltuk, hogy együtt maradtok, gyerekeitek is vannak már? – érdeklődnek a többiek osztálytalálkozón, hogy az elsőre kellemetlen szituáció nosztalgikus felismeréssé, és újrakezdésvággyá alakuljon.
Nagyjából ilyen film az Ötven tavasz is. A bájosan komikus pillanatokat sokatmondó sóhajok váltják: már túl vagyunk a felén, de még mindig nem tudjuk, hogyan alakulhatott volna, és lehetne-e még máshogy. Persze romantikus komédiával állunk szemben, így a válasz magától értetődő: a boldogság még mindig elérhető, nem szabad lemondanunk róla. Míg azonban idáig jutunk, Lenoir számos nagyon is valós női problémát, élethelyzetet mutat meg jóindulatú, kedves őszinteséggel. Haragudni nem is lehet rá, már csak azért sem, mert főhőse, Agnès Jaoui roppant hitelesen, érzékenyen hozza az önmagát temetni még mindig nem akaró nőt. Úgy tűnik, Blandine Lenoir nem hallgatott a nagy mesterre, és nem hitte el, hogy az élet csupa kín, keserűség és lemondás. Második nagyjátékfilmes rendezése szívmelengetően életigenlő alkotás.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.02.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
