Feltámadott a gender címmel jelentetett meg könyvet a két nem kapcsolatáról Szőnyi Szilárd. A Heti Válasz újságírójával arról beszélgettünk, kik a „hivatásos nők”, lehet-e „teleszülni a Kárpát-medencét”, és van-e közös témája egy feministának és egy konzervatívnak.
– Ön a gendertéma bírálatának, konzervatív megközelítésének az egyik legtöbbet publikáló szereplője Magyarországon. Mivel mostani könyvében is többször kitér rá, mennyire fontosak az életünkben a családból magunkkal hozott hatások – akár a párkapcsolatokhoz, a saját neműekhez való viszonyunkban is –, hadd kérdezzem meg: érte valami sajátos befolyás gyermekkorában, amelynek hatására ilyen nagy elhivatottsággal viszi ezt a témát?
– „Genderügyileg”? Semmi. Egyszerűen arról van szó, hogy klasszikus konzervatív közegből származom, konzervatív értékeket kaptam, melyek szerint az életre szóló elköteleződés nagy érték, a család egy férfi és egy nő sírig tartó együttélése, lehetőleg több gyermekkel. A feleségemnek öt testvére van, mi négy gyermeket nevelünk. Ebből táplálkozik az értékrendem.
– Felesége számára egyértelmű volt, hogy feladja a munkáját, amikor jöttek a gyerekek?
– Miután elvégezte a főiskolát, egyből összeházasodtunk, majd szinte azonnal jöttek is a gyerekek, és ő tizenöt évig egyhuzamban otthon volt velük. De ez nem jelenti azt, hogy el volt zárva a külvilágtól. Énektanárként továbbra is folyamatosan járt kórusba, zeneovit tartott, és rokoni körben is kiterjedt társasági életet tudott élni. Megadatott tehát neki, hogy otthon is legyen, de ne érezze börtönnek. És persze meg tudtunk élni egy fizetésből, tudom, ezt sokan nem tehetik meg.
– Jó, hogy említette az egy fizetést, mert nekem az a benyomásom a médiában folyó genderviták nagy részéről, hogy ez a magyar felső középosztály saját témája. Sokak számára nem kérdés, hogy amint tud, visszamenjen dolgozni, és fel sem merül bennük, hogy egy gyorsétteremben lehet-e nyilvánosan szoptatni, esetleg emiatt demonstrációt szervezni.
– Ez jogos észrevétel, valóban sokaknak az anyagi helyzete lehetővé sem tesz efféle dilemmákat. De azért hadd tegyem hozzá, hogy házasságunk elején mezei angoltanár voltam, majd kezdő újságíró. Így születtek sorban a gyerekek. Tehát elég messze voltunk – s vagyunk – a felső középosztálytól.
– Kovács Ákos, Ókovács Szilveszter és egy sor ismert és közismerten konzervatív nézeteket valló közéleti személyiség méltatja a könyvet az első oldalakon, a baloldali kötődésű Friedrich Ebert Alapítvány budapesti vezetője, Kováts Eszter szinte kakukktojás. Nem lett volna nagyobb a „sportértéke”, ha több baloldali, liberális bírálót kér fel?
– Az valóban nagyobb lett volna, de nem rajtam múlt. Nem vagyok rá felhatalmazva, hogy elmondjam, ki az a harminc ember, akiknek levelet írtam és akit előszó írására kértem. Nagyjából fele-fele arányban voltak közöttük konzervatívok és liberálisok, baloldaliak, a genderelmélet közismert támogatói. Fontosnak gondoltam a részvételüket, de a megkeresettek fele udvariasan hárított, így végül tizenketten küldtek ajánlást. Ezért vagyok hálás például a baloldali feminista Kováts Eszternek vagy akár Puzsér Róbertnek, akik sok dologban nem értenek velem egyet, mégis nevüket adták a könyvhöz.
– Milyen reakciókra számít?
– Süveges Gergő írta az ajánlásában, hogy a szerző vagy már megkapta a magáét, vagy most fogja megkapni, mármint a témában elkövetett írásaiért. Ha így lesz, nem fog újdonságként érni. Elképzelhető viszont, hogy csalódást okozok azoknak, akik azt várják, hogy kimutassam, a gender a sátán műve. Talán azért, mert nem vagyok eléggé kíméletlen. A feministák pedig reményeim szerint ugyanezért fognak meglepődni, és talán párbeszédképes embert látnak bennem.
– Őket „hivatásos nőként” emlegeti, ami szerintem elég dehonesztáló, de egy másik fejezetben – igaz, egy amerikai konferencián elhangzottakra hivatkozva – meg azt írja, hogy „a zsidók szeretik magukat áldozatszerepben feltüntetni”. Ezek azért elég meredek kijelentések, nem gondolja?
– Ez vállaltan konzervatív kötet, publicisztikai megközelítéssel. Ám amikor a feminizmusról írok, mindig megjegyzem, hogy leginkább a szélsőséges képviselőivel állok vitában, miközben a fősodorbeli feministákkal sok mindenben egyetértünk. Amikor „főállású nőkről” beszélek, azokra gondolok, akik mondjuk a Patent Egyesület nevében Anyaszomorítók feliratú molinót feszítenek ki egy életvédő kongresszus épületére, vagy éppen a Femen mozgalomra, amelynek tagjai abban lelik kedvüket, hogy meztelenül berontsanak templomokba, és papokat inzultáljanak. A zsidók áldozati szerepéről egy konferencia zsidó vallású előadóját idéztem valójában. Azt akartam jelezni a szavaival, hogy a melegmozgalomról fenntartásokkal szólni nem keresztény huncutság, hanem a judaizmusban vagy épp a muszlimoknál is legitim, sőt jellemző nézőpont.
– Már Márai Sándor is írt a „bizánci típusú férfiról”, aki egyre nőiesebbé válik. Nem olyan ez a téma, mint az „ezek a mai fiatalok!”? Azóta mondogatjuk szinte, mióta a civilizáció kialakult.
– Részben egyetértek. Nekem sem kenyerem azon keseregni, hogy régen minden jobb volt! Már csak négy tizenéves gyerek apjaként sem szeretnék ennyire a múltba merülni. De ha bejönne ebbe a kávéházba tíz trendi fiú, biztosan lenne köztük egy, aki nem éppen a férfiasságával tűnne ki, és talán még a szemöldökét is szedegetné. Ha akarom, ez divat kérdése, ha akarom, a maszkulin minták hiányának a tünete.
– Hány fiatal férfi szedi ki a szemöldökét? Nem egy abszolút kisebbség ügyeit fújjuk fel?
– Lehet, hogy kisebbségben vannak, de hatalmas figyelmet kapnak a médiában és a közösségi fórumokon. Gondoljunk arra, hogy manapság hány divatbemutatón vonulnak fel férfimodellek teljesen eszement, nőies ruhákban. Ez válságtünet, éspedig nemcsak szerintem, „vaskalapos konzervatív” szerint, hanem a Magyar Nemzet Magazinban nemrég nyilatkozó, liberális Philip Zimbardo szerint is. Van tehát egy csomó olyan téma – például a pornó vagy a nők kiszolgáltatottsága a munkahelyükön –, amelyben konzervatív és liberális együtt gondolkodhatna a megoldáson.
– Valóban, miközben a genderviták nagy része nem ezzel foglalkozik. Ön is írja, hogy azokban az országokban, ahol engedélyezték a melegházasságot, csak kevés azonos nemű pár kel egybe. Nincs akkor eltúlozva ennek a jelentősége a médiában?
– Számos cikket nem írtam meg a témában, mert úgy gondoltam, túl sokat foglalkozunk vele. De a gender most kap tanszéket az ELTE-n, régóta jelen van a CEU-n, az ENSZ-ben is külön foglalkoznak vele, miközben azt hirdeti, hogy a biológiai nemünkön túl a társadalom kvázi ránk erőlteti, hogy férfiként vagy nőként viselkedjünk-e. Ha ez az alapelv, akkor innen könnyen eljutunk szerintem a nemek teljes összemosásáig. Aki gyermeket nevel, előbb-utóbb rájön, hogy a lány bizony elkezd lányosan, a fiú meg fiúsan viselkedni magától is. Hogy mit tekintünk lányos vagy fiús viselkedésnek most, és mit jelentett ez száz évvel ezelőtt, arról persze legitim dolog beszélgetni. Külön tudományágat viszont szerintem nem szükséges kreálni.
– Az áruházak babarészlegén van viszont egy polc rózsaszín és egy polc kék ruha – vagyis a piac, a kereskedelem is „konstruál”. Ezzel miért ne lehetne foglalkozni?
– Dehogynem lehet. Felmerül viszont a kérdés, hogy ha ez valóban ennyire súlyos, a fogyasztók miért nem követelik ki, hogy a babaruhagyártók ne csak rózsaszín-kékben gondolkozzanak? Ha ez létező probléma – szerintem nem az –, akkor a gendermozgalmak sajtóhátszelük ellenére sem tudták meggyőzni álláspontjukról a széles tömegeket.
– Mit gondol arról, hogy a mesék főhőseinek nagy része fiú?
– Az okos lány, a világgá űzött királykisasszony – a magyar népmesékben bőven vannak női hősök is. De tény, hogy klasszikus meséink nagy része régen keletkezett, így egy korábbi társadalom lenyomata. Akinek nincs jobb dolga, felülvizsgálhatja őket, de annak nem vagyok híve, hogy öncélúan vagy épp a politikai korrektség jegyében belevigyünk a történetbe egy meleg párkapcsolatról szóló cselekményszálat vagy egy „genderfluid” szereplőt. Persze, ha egy karakter jól beleillik a sztoriba, nincs vele semmi bajom.
– A feministák között sok a „tartós párkapcsolatra képtelen ember” – írja egy helyütt a könyvben. Ezt mire alapozza?
– Nem végeztem empirikus kutatásokat, de azon feministák között, akikkel az elmúlt években vitáztam, sokakról kiderült, hogy vagy nincs – pláne kettőnél több – gyermekük, vagy ha van, akkor férj nélkül, egyedül nevelik őket, esetleg leszbikusok. Természetesen nem akarok vájkálni senkinek a magánéletében, csupán jelzem, hogy az ő esetükben a család és a karrier összeegyeztethetőségéről születő szlogen – urambocsá’ az életre szóló párkapcsolat – nemigen működik. Ráadásul míg a feminizmus elvileg a legkiszolgáltatottabb – például a sokgyermekes, otthon lévő – nőkért küzd, a nagycsaládosok körében feltűnően alulreprezentáltak a nőmozgalmárok.
– De miért ne legyenek egy nő érzékei különösen kihegyezve bármilyen őket érintő üzenetre, amikor a kormányzati kommunikáció is azon a szinten áll velük kapcsolatban, hogy „tele kell szülni a Kárpát-medencét”?
– Nem mindegy a stílus, és hogy ki milyen pozícióból mondja. Egy kormánypárti politikus hatalmi helyzetből beszél. Amit mond, kvázi elvárásként jelenhet meg, így nagy a felelőssége. Ráadásul hitelesnek is kell lennie. Németh Szilárd esetében ez is kérdés – nem biztos, hogy ilyen ügyekben az ő véleményét szeretném iránymutatásként hallgatni. Miközben ha a „teleszülni a Kárpát-medencét” kijelentést mérlegre helyezzük, azt látjuk, hogy ma egy családra 1,3-1,4 születendő gyermek jut, ami tragikusan kevés, és hosszabb távon a társadalom fennmaradását veszélyezteti. Most azért beszélgetünk magyarul ebben a kávézóban, mert korábban az őseink igenis „teleszülték a Kárpát-medencét” – még ha ezt így sose mondanám is.
– Fontos dolgot említett: ma messze nem a gender van hatalmi pozícióban, hanem a „teleszülni a Kárpát-medencét”, vagyis az ön által is propagált hagyományos családmodell.
– Szerintem pedig nemzetközi kitekintésben azt látjuk, hogy a férfi és nő életre szóló kapcsolatán alapuló, többgyermekes családmodell defenzívába kényszerül a genderideológiával szemben. Amikor én megszülettem, még sehol nem legalizálták a melegházasságot, ma viszont egyre több országban ismerik el. A tendenciákat kell figyelnünk, ha meg akarjuk jósolni a változásokat.
– Van meleg ismerőse? Csak mert mint lelki betegségről ír a homoszexualitásról, melynek eredményeképpen egy meleg szenved attól, hogy a saját neméhez vonzódik. Boldog, kiegyensúlyozott melegekkel nem találkozott még?
– Egyszer Kulka Jánossal interjúztam, és éppen azt mondtam neki, hogy ha a Heti Válasznak volna meleg munkatársa – megnyugtatott, hogy biztosan van, mert ötven-száz emberből egy garantáltan meleg –, akkor a legnagyobb tapintattal viseltetnék iránta.
– Nekem több meleg ismerősöm van, akiknek semmi bajuk magukkal. Nekik miért kéne rosszul érezniük magukat?
– Természetesen nem kellene. A könyvben az úgynevezett helyreállító terápiáról is írok, ami azt jelenti, hogy ha valaki homoszexuális, és emiatt nem érzi jól magát a bőrében, adott esetben – pszichiátriai segítséggel – van lehetősége változtatni. Ők a kisebbség kisebbsége, Amerikában voltam olyan konferencián, ahol ők tartottak előadásokat. Sajnos azonban sokan elvitatják, hogy van remény a változásra.
– Mi az a felület, amelyen egy feminista és egy konzervatív egymásra találhat, ha szeretnének javítani a nők helyzetén?
– Nemrég volt Budapesten egy konferencia, ahol arról is szó esett, hogy egy magát feministaként hirdető cipőgyár Vietnamban embertelen körülmények között, éhbérért dolgoztat asszonyokat. No meg egy nőnek állásinterjún szinte le kell tagadnia, ha gyerekeket nevel, és még napestig sorolhatnám a közös pontokat.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.10.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
