Amikor a trianoni diktátummal ránk szakadt tragédiáról beszélünk, mi magyarok hajlamosak vagyunk megfeledkezni egyvalamiről. A mi népünk olyannyira élenjáró a saját fajtája gyűlöletében, hogy tanulni járhatnának hozzánk Benes, Titó és Ceaușescu unokái.
Nagyváradi születésűként volt alkalmam több mint három évtizeden keresztül saját bőrömön tapasztalni a magyar-román együttélés minden egyes aspektusát. Elemi iskolába járó gyerekként láttam milyen az, amikor a felbőszített román iskolatársak egyenként vadásznak ránk az iskola folyosóin, és ha tehetik megvernek, csak mert magyar vagy. Olyan is előfordult, hogy iskolából hazafelé menet hárman estek nekem, és vertek el minden bizonnyal a latin kultúrfölény nevében, és ekkor ismerkedtem meg a „bozgor” kifejezéssel is. Talán ezért is alakult úgy, hogy bár könnyen és gyorsan megtanultam románul, sosem voltak román barátaim, román lányokra sem néztem soha.
Fiatal felnőttként nagyon foglalkoztatott, hogy mi okozta a trianoni tragédiát, éppen ezért amit lehetett gyorsan elolvastam, megtanultam a témában, leszűrtem a tanulságokat, kialakult egy kép a fejemben a kérdésről. Azt viszont, hogy Trianon valós gyökere a magyar széthúzásban, a saját fajtánk oktalan gyűlöletében is keresendő, ismét csak saját bőrömön kellett megtapasztaljam. A napokban ugyanis egy barátomat megtámadták az utcán azért, mert magyarul szólalt meg. A barátom történetesen Jobbik szimpatizáns, a társaságban pedig egy jobbikos országgyűlési képviselő is volt. Azon már meg sem lepődtem, hogy ilyesmi Nagyváradon megeshet, hiszen sokak naiv vaksága, vagy éppen tudatos hazudozásai ellenére az ilyesmi ha nem is mindennapos dolog, de előfordul Szent László városában. Történt ilyesmi 2009-ben, és 2012-ben is, az intézményesített, de fizikai erőszakba nem torkolló mindennapos magyarellenességről nem is beszélve.
Sokkal fájóbb, és mélyebbre ható sebeket okoz viszont az, amit az ember magyarnak, nemzeti érzelműnek tudott ismerőseitől, vagy éppen magyarul író, beszélő, magát magyarnak valló ismeretlentől kénytelen olvasni, a mostani nagyváradi esetről szóló cikk alatt, valamint a közösségi oldalon. „Jobbikos? Miért jött ide, megérdemelte amit kapott. Hazudik, kitalálta az egészet, dögöljön meg. Soros-ügynök. Nagyváradon ilyesmi sohasem fordul elő.” Íme egy csokor, a felelős, megfontolt hozzászólásokból. Persze nem lehet azt mondani, hogy mindenki így nyilvánult meg, hiszen sokan éppen együttérzésüket, támogatásukat fejezték ki az ügy kapcsán de a nagyjából fele-fele arány több mint elkeserítő.
Óhatatlanul felmerül több kérdés is az emberben: a jobbikos (fideszes, akármilyen párti) nem magyar? Nem az az első, hogy testvérként, sérelmet szenvedett magyar emberként nézek az illetőre, hanem a pártállását firtatom? Milyen alapon hazugozok le valakit, akit nem is ismerek? És itt ebben a konkrét esetben is, de sok más hasonlóban is kiemelt a felelőssége a sajtó munkatársainak, akik pártállásuk alapján mondnak ítéletet (sokszor nyomdafestéket nem tűrőt) más magyar emberek felett, úgy, hogy nem is ismerik őket. A közösségi oldalak véleményvezérei, akiket százak, ezrek figyelnek, adnak a szavukra, véleményükre, egyetlen pár soros bejegyzéssel szavahihető, becsületes embereket rángathatnak le a sárba, csak azért, mert nem azt a pártot képviselik, amelyet ők. Nincs meg a nemzeti minimum, a szolidaritás a velem egy nyelvet beszélővel, nem tart össze magyar a magyarral. Valahol itt keresendő Trianon gyökere is, hisz egy önmagával meghasonló társadalom könnyű préda a külső ellenségnek.
Ha túl akarunk lépni ezen a beteges, a trianoni sírgödörhöz vezető állapoton, ideje lesz megfogadni az idei csíksomlyói búcsú szónokának szavait: „Arra kérem minden magyar testvéremet (…), kapaszkodjunk össze az imában, tudjunk őszintén megbocsátani egymásnak, akarjunk összefogni nemzetünk és hazánk sorsának jobbra fordítása érdekében. Így teremtsük békét önmagunkban, családunkban, országainkban, és legyünk egymás társai a köztünk szeretetben megvalósuló Isten országa építésében. Szüntessünk meg minden viszályt, haragot és széthúzást, segítsük egymást, hogy minden jó cél, minden nemes szándék közös életünk fejlődését és gazdagodását szolgálja.”
Barta Béla – ittHON.ma
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
