Ha a hazánkat lépten-nyomon lejáratók propagandaszövegeivel szembesülünk, a marxizmusba ütközünk bizony. A marxizmusba, ami nem más, mint a földre szállt pokol ideológiája. Amit legjobban mégsem a marxisták ismertek vagy ismernek.
Hanem kik? Eláruljuk. Akiket legjobban gyűlöltek. A katolikus papok. Akik nem akármilyen képzettséggel rendelkeztek, hiszen töviről-hegyire ismerték Marx és követőik tanait, és így játszi könnyedséggel mutatták ki tarthatatlanságukat, sőt veszedelmes mivoltukat.
Említhetnénk itt mindenekelőtt Prohászka Ottokárt vagy Bangha Bélát. Mindketten nyílt sisakkal, érvekre ellenérvekkel reagálva, közérthetően mutatták ki jóval az első hazai kommunista uralom, az 1919-es százharminchárom nap előtt, mivé lesz a világ ott, ahol felüti a fejét a marxizmus vagy annak bármelyik válfaja.
Kérdés persze, kik, hányan hallgattak rájuk? Bangha páter 1920-ban tükröt tett a magyarság elé „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” című könyvével. Keserűen mutatott rá benne arra, hogy nemcsak a magyar munkásság, hanem a hazai „intelligencia” nagy többsége (tisztelet persze a kivételeknek) is bűnös volt a „Lenin-fiúk” uralmáért, amiért még csak rá se hederített a korábbi kiáltó szavakra.
Ezúttal azonban egy csaknem teljesen elfeledett munkából idézünk kissé hosszasabban. Nem véletlenül. Rendkívüli éleslátásról tanúskodik ugyanis és egyben (talán éppen ezért) kivételesen ritka – olyannyira, hogy a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” négy jegyzékén sem szerepel.
Szerzője dr. Székely István (1861-1927) biblikus tudós, egyetemi tanár, aki – amint a Diós István és Viczián János által szerkesztett „Magyar Katolikus Lexikon”-ban olvassuk – személyes példával mutatta meg, milyen az igazi karitász: egész vagyonát árva gyermekek segélyezésére fordította. 1921-ben jelent meg Budapesten a „Katolikus Élet” kiadásában „A forradalmak útja és a keresztény politika” címmel 184 oldalon.
Kristálytiszta logikával, teljes szociológiai felkészültséggel szedi ízeire a marxizmus tarthatatlanságát. Rámutat, hogy a revolúció helyett az evolúció (persze nem a darwini, hanem az eredendően római értelmű) útján járva lehet csak a társadalmi igazságtalanságokat helyesen orvosolni:
„A társadalom gazdasági berendezését mindenesetre javítani kell; de ez csak lassan és fokozatosan történhetik, társadalmi és gazdasági reformokkal, melyeket lépésről-lépésre kell megvalósítani és kipróbálni, ha be nem válnak, idejében megjavítani vagy visszacsinálni. A társadalom egy nagy épület, melyben élünk s melyet a szocializmus sem akar lerombolni, hanem újjáépíteni; ez pedig csak részeként lehetséges. Ha az épületet egyszerre felrobbantjuk, fedél nélkül maradunk, sőt ránk szakad az egész és romjai alá temet. Azért minden átalakításnak fokozatosan kell végbemenni, hogy munka közben a társadalom épülete és gazdasági rendje megmaradjon s gépezete zavartalanul tovább működjék. Sőt a társadalom nemcsak épülethez, hanem élő szervezethez hasonlít. Ha a növényt vagy állati testet erő- szakosan és hirtelen akarjuk átalakítani, törik, szakad és meghal; csak a természetének megfelelő lassú változtatás, mely szerveinek működését meg nem szünteti, adhat annak életképes új alakot. így van a dolog a társadalom szervezetével is. A társadalom megújulásának módja tehát a fokozatos szerves fejlődés, nem pedig a rögtöni kicserélés, az erőszak és a rombolás: szóval az evolúció és nem a revolució.” (85-86. old.)
Kitér aztán arra is, hogy a társadalmi és gazdasági élet mennyire nem választható el a kultúrától, a művelődés viszonyaitól:
„Az egész társadalmi és gazdasági élet a természeti és politikai viszonyokkal, a kultúra és technika haladásával fejlődik, s ezzel a fejlődéssel lépést kell tartani a törvényeknek és intézményeknek is. Minden társadalmi és gazdasági berendezés csak feltételes, csak egyelőre jó, rendszerint ideiglenes és nem lehet örök. Sőt a világ berendezése, az emberi természet gyarlósága és a természettörvények mostohasága kizárja, hogy még ideiglenesen is az emberi társadalomnak olyan szerkezetet lehessen adni, mely abszolúte tökéletes, mely minden bajnak egyszer mindenkorra véget vet, mindenkit egyformán kielégít és teljesen boldoggá tesz. Azért ha nem önző érdekből fakadó világbolondítás, akkor legalább is az élettel nem számoló szobabölcseség és naiv ábránd az, mikor a szocialista elméletgyártók és népboldogítók olyan társadalmi és gazdasági rendszereket akarnak felállítani, melyek a szociális kérdést örökre és tökéletesen megoldják s az emberiség számára e földön teljes megelégedést hoznak. Nemcsak a keresztény vallás, hanem az ész és tapasztalás is azt bizonyítja, hogy e föld siralom völgye. A paradicsom elvétetett a földről, itt ne keressen és ne várjon senki paradicsomi boldogságot. Aki ilyenről álmodozik, az vagy bolond vagy világbolondító, az ilyen írjon utópiát vagy regényt, de ne akarjon gyakorlati politikát és gazdasági reformokat csinálni.” (86. old.)
Azonban a marxizmus legnagyobb hazugsága mégiscsak a vallás teljes elutasításában mutatkozik meg – úgyszólván minden egyéb veszedelme ebből ered:
„Ami különösen Marx rendszerét illeti, a történelmi materializmus óriási tévedés, vagy inkább a tömeg tudatlanságára számító hazugság. Hamis és a kereszténységgel elvi ellentétben áll, mert tagadja az Istent, a lelket, a túlvilágot, az erkölcsöt, a szellemi mozgató erőket, az élet eszményi céljait; de hamis azért is, mert ellene mond a történelem világos tanúságának. A múlt század közepén, mikor a marxizmus keletkezett, a materializmus világszerte tudományos divat volt; ma az már túlhaladott álláspont. Kétségtelen, hogy van lélek és van eszmevilág, és az eszméknek a gazdasági viszonyoktól független élete van. Józan eszű ember nem tagadhatja, hogy úgy egyes embereket mint egész népeket sokszor eszmei célok, ideálok, szellemi, érzelmi és erkölcsi indító okok vezetnek, olyanok is, melyeknek semmi közük az anyaghoz és gazdasági élethez, hanem tisztán az ember lelkében gyökereznek. Ilyenek a hazafiság, vallás, tudásvágy, művészet, becsület, igazság- érzet, lelkesedés, szeretet stb.; s igazán már a durvaság és aljasság legalsó fokán, majdnem az állat alatt kell állni az olyan embernek, akinek nincs más célja mint a gazdasági, tehát anyagi jólét s egyetlen mozgató ereje a test, az ösztön és élvezet. S Marx filozófiája ezt a gyakorlati világnézetet szentesíti és az emberiséget erre az útra tereli.” (87. old.)
Ám a marxizmus úgynevezett értékelméletét sem kíméli:
„Teljesen hamis továbbá Marxnak értékelmélete. Nem igaz hogy az ár vagy csereérték egyedül az árucikk előállítására fordított munkától függ. Mindenesetre ettől is, de még inkább a tárgy viszonylagos hasznosságától: vagyis úgy a munka, mint a hasznosság értékhatározó 88 tényező. Már pedig az árúnak a vevőre való hasznossága alanyi dolog, mely a szükségletektől és körülményektől függ, sőt sokszor értelmi és érzelmi becslésen alapszik, és nem függ az előállításra fordított munkától. Sőt magánál az előállításnál is nemcsak a ráfordított munka határozza meg a tárgy értékét, hanem még inkább a nyers anyag ritkasága és jósága, a munkás esze, ügyessége, vigyázata, szorgalma stb. Marx elméletéből az következnék, hogy egyenlő értéke van; Caruso és egy vásári komédiás énekének, vagy egy híres orvostanár és egy falusi felcser gyógykezelésének mert mindkettő egyenlő munkát végzett; s egy kép, melyen valami kontár egy félévig dolgozott, többet érne, mint egy másik, melyet Rafael vagy Munkácsi három hónap alatt festett; a foghúzás pedig annál nagyobb díjazást érdemelne, minél tovább tartott s minél nagyobb erőfeszítésbe került.” (87-88. old.)
Pontosan felismeri továbbá, hogy a tőke fogalma is meghamisított Marxnál:
„Marx a tőke fogalmát is teljesen meghamisítja. A tőke részint a természetben adott vagyon, mint például a föld, állat, nyersanyag, melyet nem emberi ész és munka alkotott, hanem mint gazdátlan jószágot elfoglalt vagy csekély munkával megszerzett; részint emberi munka eredménye vagy műve, tehát elraktározott munka, de becsületes munka, nem pedig a munkás meg nem fizetett fáradságának elrablott és felhalmozott bére. Nemcsak régen, de még ma is az emberek munka nélkül vagy aránytalanul kevés munkával juthatnak természeti javakhoz, tehát tőkéhez. Igaz hogy van munka nélkül, sőt bűnös úton szerzett rossz tőke is, de van jó tőke is, mely vagy első foglalásból, vagy becsületes munkából jött létre. Nem igaz, hogy értéket csak a munka termel és nem a tőke. A termelésnek két tényezője van, a tőke és a munka; a tőke mintegy az anya, a munka az apa, mely azt megtermékenyíti. Tehát a kettő együtt termel, miből következik, hogy a munka egyedül nem követelheti magának jogosan a termelés egész hasznát. A szigorú igazság szerint a munkásnak annyi bérhez van joga, amennyit elhasznált munkaereje ér s amennyiből tisztességesen megélhet. Ennél többet adni már nem az igazság, hanem a szeretet dolga.
Nem szabad elfelejteni, hogy a munkaadó is dolgozik, sokszor többet és erősebben, mint a munkás. Az ő magasabb képzettségében gyakran sok évnek munkája van felhalmozva, melyet most az üzleti nyereségnek kell megfizetnie. Azonkívül ő szerzi fáradsággal a munkához szükséges anyagot és eszközöket, ő viseli az üzlet egész kockázatát, ő egész vagyonával, talán sok évi munka árán gyűjtött tőkéjével játszik, míg a munkás semmit sem kockáztat. Ekként az üzleti nyereségben benne van a munkaadó iskolázásának költsége, múlt és jelen munkájának bére és a kockázat valószínűségi értéke is; nem lehet tehát mondani, hogy az mindig és tisztán a munkások elhúzott béréből vagy az értéktöbbletből alakul.
Sőt magából a munkásnak kifizetett bérből is keletkezhetik tőke takarékosság által. Képzeljünk egy fej- vagy kézmunkást, ki napi hat órában megkeresi a maga és családja szükségleteit, de azonfelül még két órát önként dolgozik s annak bérét megtakarítja, hogy öregségében, mikor már dolgozni nem tud vagy pihenni 90 vágyik, abból éldegéljen. Itt nyilvánvaló, hogy becsületes munka halmozódott fel, illetőleg a munkás előre elvégezte azt a munkát, melyből öregségében élni akar vagy gyermekeit akarja ellátni. Ez csak nem rossz tőke?! S ha az ilyen tőkét valami hasznot hajtó vállalatba fekteti vagy odaadja kamatra másnak, talán kölcsönképen magának az államnak, hogy addig míg neki vagy családjának szüksége lesz rá dolgozzék, termeljen, pénzt keressen vele, hol van itt a munkás kizsákmányolása? Pedig a takarékpénztárak, részvénytársaságok, szövetkezetek tőkéje, vagy az állampapírokba fektetett, tehát a közjó szolgálatában jövedelmező tőke jórészt a kisemberek ilyen megtakarított munkabéréből alakul.
A tőkére, a vagyonra tehát épp úgy szükség van, mint a munkára; olyan az a gazdasági életben, mint a vér vagy a zsír a testben, mely táplálja és erőforrásul szolgál neki. Tőke nélkül a termelő és munkaadó vállalatoknak nem volna tartaléka és kitartása, hogy a beálló üzleti pangásokat és válságokat átéljék, minek következtében a munkások keresete is állandó bizonytalanságban lebegne. Ahol tőke van, ott gazdagság és jólét van, melyből egészséges gazdasági élet és jó szociális berendezés mellett az alsó osztályoknak is jut; ott van vállalkozás, munka és kereset, olcsóság, kényelem és jólét. Ellenkezőleg ahol tőke nincs, ott se munka, se kereset, se jólét nincs, ott drágaság és nyomorúság van, ott az úr is szegény, a munkás meg koldus.
A tőke tehát nem magában véve rossz. Hanem igenis, van rossz tőke, olyan mely csakugyan a munkás kizsákmányolásából és csalásból gyűlt össze; rosszul 91 megoszló tőke, mely kevés kézben halmozódik fel, míg a nagy tömeg nyomorog; névleges tőke, mely nem alapszik valóságos vagyonon és felhalmozott munkán, hanem irreális üzleteken; tőke, melyet rossz célra, a közjóval ellenkező, vakmerő spekulációra használnak, mellyel a fiktív üzleteket és értékeket a végtelenig szaporítják, míg utoljára az egész gazdasági élet összedől. Rossz a nagy tőke akkor is, ha az államot könnyelmű adósságcsinálásra csábítja, melynek kamatai felemésztik a polgárok munkájának gyümölcsét s a bankok pénztárába gyűlnek. Az ilyen rossz tőke már nem erőtartalékja a gazdasági életnek, hanem vértolulása és elzsírosodása; erre illik, amit Talleyrand a bankokról mondott, hogy úgy tartják fenn az államot, mint a kötél az akasztott embert.
A rossz tőke létrejövetelét és visszaéléseit meggátolni az állam és törvény feladata. Meg kell akadályozni a tőke túlságos felhalmozódását és koncentrációját; a nagytőkével és nagytermeléssel szemben védeni és erősíteni kell a középosztályt, a kisembert és kistermelést, a kisgazdát, kisiparost és kiskereskedőt; a tőke szervezkedésével szembe kell állítani a kistermelők, munkások és fogyasztók szervezeteit; gondoskodni kel), hogy a tőkében a kisemberek is részesüljenek, pl. részvénytársaságok, termelési és beszerzési szövetkezetek útján; elő kell segíteni a kis üzemek jövedelmezőségét; meg kell nehezíteni a fiktív üzleteket és a túlságos spekulációt; tartózkodni kell az államnak a felesleges adósságcsinálástól és az értékpapír szaporításától; meg kell rendszabályozni a börzét, általában célszerűen korlátozni kell a gazdasági szabadságot. Különösen nem szabad engedni, hogy a tőke kizsákmányolja és megcsalja a munkást. Ha nem is szigorúan jogszerű, de méltányos és okos dolog és a keresztény szeretet követelménye, hogy a munkás bérén felül is részesüljön a munka gyümölcsében, az üzleti nyereségben, sőt alkalmat kell neki adni, hogy öregség és betegség esetére vagy családja számára maga is némi tőkét és vagyont szerezhessen. A beteg, rokkant és öreg munkásról máris gondoskodik az állam, ha nem is mindig kielégítően és nem is a legbölcsebben.” (88-92.)
Az osztály nélküli társadalom utópia. De miért? Erre is felel Székely István:
„A társadalmi osztályokat pedig a szervezett társadalomban megszüntetni nem lehet. Maga a szociáldemokrácia is különbséget tesz fej- és kézimunkások közt, az utóbbiakat pedig ismét szakmunkásokra és közönséges munkásokra osztályozza. Azonkívül kénytelen a munkások közt vezetőket, felügyelőket, előmunkásokat stb. megkülönböztetni. De ezeken a csoportokon belül is vannak természetes és szerzett különbségek, tehát osztályok, melyeket letagadni és eltüntetni nem lehet. Ezek közt az osztályok közt a dolog természeténél fogva 94 mindig lesznek a többinél értékesebbek és érdemesebbek, könnyebb és nehezebb munkával terheltek, vezetők és engedelmeskedők, szóval felsők és alsók, elüljárók és alattvalók. Az osztályuralmat pedig nem azzal kell megszüntetni, hogy annak helyébe egy másik osztály, még hozzá a műveletlenebb, durvább és rendesen erkölcsileg is alantabb álló proletár osztály uralmát tesszük; hanem azzal, ha az alsóbb osztályokat műveljük, javítjuk, jólétbe segítjük, ha mindenkinek megnyitjuk az utat, hogy munkával, becsülettel és takarékossággal felsőbb osztályokba emelkedjék. (Társadalmi capillaritas.)” (93-94. old.)
Nem rejti ezután véka alá azt sem, konkrétan mégis kik felelősek az osztályuralomért:
„A gyakorlatban a szociáldemokrácia is osztályuralmat csinál, az eddigi műveltebb osztályok vezetése helyett a többnyire műveletlen vagy félművelt és haszonleső szájas munkásvezérek, rendesen a zsidók osztályuralmát.” (94. old.)
Mintha egyenesen Aquinói Szent Tamást vagy a jeles dominikánus bölcselőt, Horváth Sándort olvasnánk, amikor Székely a marxizmus nemzet és haza elleni doktrínáját cáfolja meg:
„Marxnak a nemzet és haza elleni állásfoglalásában egyrészt az eszményeket tagadó materializmus, másrészt az élettel nem számoló elméletfaragó rövidlátás nyilatkozik meg. A valóságban úgy áll a dolog, hogy a földrajzi helyzet, nyelv, közös múlt, közös hagyományok és szokások, gazdasági viszonyok az egy bizonyos területen élő embereket nemcsak külsőleg, hanem lélekben is szent ösztönökkel és érzelmekkel úgyszólván egyetlen nagy családdá kapcsolják össze s egyúttal más népektől elválasztják. Bár a józan ész és keresztény vallás arra tanít, hogy más népeket is mint embertársainkat szeretni kell, de az emberi szív kicsi arra, hogy minden embert egyforma szeretettel zárjon magába, tehát kénytelen azokat, kik hozzá közelebb állnak s akikkel sorsa össze van kötve, jobban szeretni. A haza pedig az a föld, melyen születtünk, melyhez hozzá vagyunk nőve, hol bölcsőnk ringott, hol szülőink csontjai porlanak, az a föld, melyet őseink vére áztatott, melyhez első emlékeink fűződnek, mely táplál és majdan hantjával eltakar, melyen kívül a nagy világon idegenek vagyunk és nincsen számunkra hely. Még az állat is természeti ösztöntől hajtva visszatart a fészkébe és a tájra, ahol felnőtt és lakik. A hazaszeretet a nemzet legerősebb összekötő kapcsa; enélkül széthullanának a népek, államok és országok. S ahol a hazaszeretet kötelékei meggyengülnek, ott előtérbe lépnek az egyedek és osztályok anyagi érdekei, melyek mivel az ember és a világ berendezése miatt teljesen soha ki nem elégíthetők és összhangba nem hozhatók, okvetlenül társadalmi forradalomra vezetnek. A hazaszeretet azonkívül keresztény erény, a szülők és rokonok iránti kegyeletnek kibővülése, a Teremtőnek belénk oltott akarata, ki ily módon jelöli ki helyünket a világon. Még a sivatag lakója is ragaszkodik izzó és terméketlen homokjához s az eszkimó a maga jégmezőihez. Ha a szülőföld nem láncolná magához a népeket, akkor valamennyien a föld legkellemesebb és legtermékenyebb részeire tódulnának s agyonvernék egymást annak birtokáért.” (98-99. old.)
Éppen ezért hiú ábránd a „proletár internacionalizmus”:
„Az egész világot egyetlen társaságba (internacionaléba) összefoglalni is teljes lehetetlenség. Eltekintve az ellentétes természettői és érdekektől, melyek éppen a szoros viszony miatt folytonosan összeütköznének, az ilyen óriási társaságot kormányozni tiszta lehetetlenség volna. A földrajzi tényezők, nyelv, hagyományok, szokások és ellentétes érdekek ebben a társaságban is csoportokat alkotnának s lassankint elkülönülésre vezetnének. A történelem tanúsága szerint a népek és nyelvek fejlődése inkább az oszlás és differenciálódás, mint az egyesülés irányában halad, s a nemzetek ellenségeskedése tovább szokott tartani, mint barátsága és szövetsége. Az internacionálé tehát az emberi természetbe ütközik s azért azt megvalósítani sem lehetne és még kevésbé fenntartani.” (99. old.)
Állandóan visszatérő témája Székely elemzésének a marxizmus valláshoz való viszonyulása:
„Nemcsak őrültség, hanem azonkívül képmutatás is Marxnak és követőinek a vallással szemben elfoglalt álláspontja. A vallástörténetben való teljes tudatlanságra s a vallási életben való tájékozatlanságra vall az az állítás, hogy a vallás csak gazdasági tényezők és osztályérdek műve. A vallás igenis nagy bölcseleti és történelmi igazságokon, meggyőződésen, a legnemesebb érzelmeken és áldozatkész lelkesedésen alapszik, melyek eszményi magaslatára persze a tudatlan hitetlenség és erkölcsi durvaság felemelkedni nem tud. Erkölcs nélkül semmiféle társadalom fenn nem állhat, legkevésbé a szocialista és kommunista társaság, mely igazán nagy, sőt emberfeletti erényeket tételezne fel tagjaiban. A gazdasági élet jobban rászorul az erkölcsre, mint bármi más, mert az egyik legerősebb ösztön, a vagyonszerzés ösztöne és szenvedélye körül forog. A szociális kérdés nem csupán gazdasági, hanem egyúttal erkölcsi kérdés, melyet csak erkölcsi eszközökkel lehet megoldani. Már pedig erkölcs vallás nélkül legalább a gyakorlatban nincsen. S az embernek, a munkásnak is halhatatlan lelke van, mely értékesebb minden anyagnál s melynek java és túlvilági boldogsága fontosabb minden földi jólétnél. Ez a lélek gondozásra, erősítésre és vigasztalásra szorul, amit csak a vallás adhat meg neki. Mikor a szegény embert vagy munkást a sorscsapások összetörik, mikor lelkét a bűn és fájdalom feldúlja, mikor elhagyatva vergődik betegágyán: akkor tapasztalhatja, hogy legjobb barátja mégis a vallás, az egyház és a pap, aki szenvedésében és halálos ágyán vigasztalja, lelkiismeretét megkönnyíti, nyomorúságát tehetsége szerint enyhíti, esetleg özvegyét és árváit is támogatja.
Az meg puszta képmutatás, mikor a marxisták a vallást magánügynek nyilvánítják, de életfeltételeitől meg akarják fosztani. Azt mondják, hogy vallási célra közvagyont nem adnak, de ezt úgy értik, hogy ami vagyona az egyháznak van, ha magánadományból származott is, azt liquidálják vagyis elrabolják, a vallást intézményeitől megfosztják, házaiból kidobják, papjaitól a megélhetés feltételeit elveszik és őket a hívek mindennapos adományaira utalják. Szóval nem ölik meg a halat, csak kiszivattyúzzák alóla a vizet. Állandó intézményeket napról-napra befolyó bizonytalan alamizsnából fenntartani nem lehet. S ha a pap maga kénytelen az élet anyagi szükségleteiről gondoskodni, akkor nem ér rá szellemi dolgokkal foglalkozni és a hívek lelkét gondozni. Amellett a legtöbb pap éppen a kisemberek és a munkásosztály gyermekeiből kerül; igen sok öreg szüleit, szegény sorsú testvéreit, rokonait és azok gyermekeit segíti. À legtöbb papnak tárcája néhány szegény családnak segélyforrása, nyugdíjalapja és néha valóságos alamizsnapénztár. Aki egy papot kifoszt, az rendesen egy pár szegény családot károsít meg érzékenyen vagy dönt nyomorúságba. S a félrevezetett munkások nem veszik észre, hogy mikor az egyházát és papjait fosztogatják és üldözik, tulajdonképen saját pártfogóik, saját vérük ellen dühöngenek, az ellen az osztály ellen, amelyben az ő gyermekeiknek is a legkorlátlanabb haladás és emelkedés útja áll nyitva.” (99-101. old.)
Székely érvelése e ponton kísértetiesen emlékeztethet egy kitűnő francia hitvédő megjegyzésére:
„A kommunizmus éppen úgy tesz, mint az a ravasz borbély, aki ajtajára fölírta: „Holnap itt ingyen borotválnak.” A holnap mindig csak holnap marad, és a ma soha sem érkezett el. A kommunista jutalmat akar munka nélkül; a keresztény pedig munka után.”
(Louis-Gaston Ségur: Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. 4. kiadás. Budapest, 1896. Szent István Társulat-„Alkotmány” Könyvnyomda. 49. old.)
Azoknak is megfelel Székely akik váltig állítják, hogy a kommunizmus eredendően nemes eszme, hiszen őskeresztény eredetű:
„Míg az őskeresztény kommunizmusnak elve volt, hogy ami az enyém az a tied, addig a mai kommunizmus úgy érti a vagyonközösséget, hogy ami a tied az az enyém. S az első keresztények azért osztották el vagyonukat, mert szellemi javak után törekedvén, az anyagiakat megvetették s mert 109 embertársaikat szerették; ellenkezőleg a kommunisták azért akarják a vagyonközösséget, mert önzők, csak az anyagi javakat becsülik és az élvezeteket keresik. Ez pedig egy kis különbség.” (108-109. old.)
Végül, de nem utolsósorban kitér a marxizmus terjesztésében, gyakorlatában szerinte is oroszlánrészű zsidóság reális értékelésére:
„Általában hiba volna minden zsidót erkölcsileg egy kalap alá vonni. Ma háromféle zsidó erkölcsöt és erkölcstant kell megkülönböztetni: a mózesi, talmudi és a hitetlen zsidó morált, A mózesi erkölcstan az ószövetségi Bibliában van letéve, a maga idején jó is volt, s lényegében (főleg a tízparancsolatban) a kereszténységbe is átment; de mióta helyébe a tökéletesebb keresztény erkölcstan lépett, már túlhaladott álláspont. A talmud-morál vallási és nemzeti szűkkeblűségben és külsőségekben merül ki, úgy hogy aprólékos szertartási és jogi szabályokba fojtja az igazi erkölcsöt. A mai hitetlen zsidóság erkölcstana pedig a faji összetartással párosult materializmus, mely főleg a pénzimádásban és élvezethajhászatban nyilvánul.” (121. old.)
Olvasóinkra bízzuk aztán annak megítélését, igaza volt-e Székelynek, amikor a cionisták 1897-ben Bázelben megtartott kongresszusáról készült jegyzőkönyvéről megjegyezte::
„Még ha a könyv csak társadalmi regény volna is, a benne festett kép oly híven megfelel a zsidó rombolás és világuralmi törekvés tényekben nyilvánuló munkájának, hogy ha nem programszerű terveket, akkor is az életből ellesett tényeket tár elénk.” (126. old.)
Mindezek után különösen is megszívlelendőek alábbi sorai:
„Mikor a kommunista uralom megszűnt, a tisztességes zsidóknak azt kellett volna mondani: fájdalom, ennek a rablóbandának vezérei nagyrészt zsidók voltak, de csak fajra, nem pedig vallásra nézve; minden közösséget megtagadunk velük, sőt követeljük szigorú megbüntetésüket, már azért is, mert bennünket kompromittáltak és veszedelembe sodortak megértjük a k eresztény társadalom felháborodását, kérjük bocsásson meg s ne ítéljen el a sorainkból kikerült hazátlan és istentelen gonosztevők bűneiért minket, hazafias, munkás és vallásos zsidó polgártársakat.
Ha a zsidóság így beszélt volna, nem lett volna antiszemitizmus. Ehelyett nagy része, sajtójával együtt, pártját fogta a rablógyilkosoknak, megrágalmazta és folyton rágalmazza a külföld előtt hazánkat, sőt a megszállott területeken megtagadta a magyarságot és ezt az országot, mely őket egyenlő jogú polgáraivá fogadta» velük mindenét megosztotta, őket valósággal dédelgette» sőt általuk már csaknem az egész országot kisajátítani engedte. A zsidóság másik része pedig, mely már a háborút is felhasználta a gyors gazdagodásra, megerősödve a beözönlött galíciai kazárokkal (s fájdalom, sok hasonló erkölcsű kereszténnyel), megrohant bennünket, hogy árudugdosással, lánckereskedéssel és árdrágítással, valutánk mesterséges rontásával, lehúzza az utolsó ruhánkat s lassú éhhalálba kergessen bennünket. Hisszük, hogy vannak józan és becsületes zsidók; ezek belátására és lelkiismeretére hivatkozunk. Nem a legrútabb hálátlanság és égbekiáltó gonosztett-e az, amit nálunk a zsidóság igen nagy része elkövetett? S lehet-e csodálkozni, ha a keresztény nép jogos felháborodásában nem válogat és nem tesz különbséget, hanem valamennyi zsidó ellen fordul, mikor még a tisztességesebb zsidóság is faji összetartásból védelmébe veszi azokat a gonosztevőket, kik hazánkra és népünkre a történelemben csaknem páratlan gyalázatot és szerencsétlenséget hoztak, hasonlót Jeruzsálem pusztulásához és méltót a Jeremiás siralmaira.” (130-132. old.)
Milyen magatartást tanúsítson hát mindezek tükrében a zsidósággal kapcsolatban? Székely felelete:
„Nem támadó, agresszív, hanem védekező, defenzív antiszemitizmusra van szükség. Védekezni kell nem zsidóüldözéssel, nem pogrommal, hanem szellemi, társadalmi és gazdasági fegyverekkel, tanulással, munkával, takarékossággal, a gyakorlati pályák elfoglalásával, a nép védelmével és gondozásával. Nem szabad engedni, hogy a zsidóság számarányán felül lepje el a kereskedelmi és értelmiségi pályákat. Nagyon meg kell rostálni erkölcsi szempontból azokat, akiket a bírói és tanítói pályákra bocsátunk. A zsidó ügyvédeket és orvosokat is jó lesz szemmel tartani. A keresztény ifjúság meg ne tóduljon mind a jogi pályára, hanem menjen a különben is jobban fizetett gyakorlati pályákra. Ki kell szorítani az irodalomból és művészetből a zsidó üzérkedést, a vallástalan és hazafiatlan szellemet, az erkölcstelenséget.” (134. old.)
„A megtelepedett, becsületes és munkás zsidóság megmaradhat, ha kizsákmányoló és világuralmi törekvéseivel felhagy, ha a nemzetbe őszintén beolvad s a keresztény kultúrához és erkölcshöz alkalmazkodik. De aki külön nemzet akar lenni, faj rokonaival a mi rovásunkra összetartani, idegen, sőt keresztényellenes kultúrában és erkölcsben élni, s általában a be nem olvasztható és veszedelmes túlszaporulat, az keressen magának más hazát. De ne Palesztinában, mely ma már a keresztények szentföldje. Hanem menjenek barátaikhoz, az antantországokba. Vagy ha ott sem kellenek, talán Szyriában, Egyptomban és Mezopotámiában alapíthatnának új zsidó országot vagy gyarmatot. Ez lehetne mindenünnen az alkalmatlan zsidóság levezető csatornája. Ezekhez az országokhoz mint bölcsőjükhöz és régi diaspórához úgyis erős történeti emlékek és kapcsolatok fűzik a zsidókat, s ma azokban éppen fő pártfogóik, az angolok az urak. Persze, hogy a szyrek és arabok szívesen látják-e rokonaikat, az más kérdés.” (135. old.)
Miért is hazugság a marxizmus? Székely professzor e kérdésre felelő művének ismerete alighanem nélkülözhetetlen, éspedig korántsem csak történészek részére. Ilyenkor mondhatnók, de szép is lenne, ha honfitársaink ilyen művekből tájékozódnának, és akkor életük is talán más mederben folyna.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
