Olvasom a Magyar Nemzet cikkét (Lukács Csaba írása), hogy szegény román asszonyok Olaszországban 8-900 euróért rabszolgákként dolgoznak, gondoznak idős embereket, belebetegednek, a gyerekeik nélkülük nőnek fel.
Tíz esztendős tapasztalatomra támaszkodva merészelek billentyűt ragadni és leírni, mi a helyzet a magyar asszonyokkal. A magyarországi és az erdélyi magyar asszonyokkal. Akik külföldön, mint ahogy a cikk érintőlegesen meg is említi, leginkább Németországban vállalnak ilyenfajta munkát, valamivel több pénzért.
Erről a több pénzről: nagy átlagban 1200 euró az amit megkeresnek (gyakran ennél kevesebbet, nagyon ritkán ennél többet). Mivel a német családok zöme nem engedhet meg magának egy alkalmazottat, kisvállalkozóit kell a gondozóknak kiváltaniuk. Ennél a fajta kisvállalkozóinál nem köteles járulékokat fizetni, illetve a legtöbb nő otthon van továbbra is (jó esetben) biztosítva. Vagy sehol. A család nem fizeti utána a járulékot, hiszen épp ez a lényege a vállalkozóinak, ezért nem alkalmazzák. Ő maga fizetheti, de ha ezt megteszi, akkor bizony kevesebbel marad, mint 800 euró.
A közvetítő cégek némelyike kifizet egy minimális, sürgősségi ellátásra jogosító biztosítást, aminél az eu-s, otthon kiváltható kártya is jobb.
A fentieket figyelembe véve mivel vannak jobb helyzetben a magyar asszonyok a románoknál? Elmondanám, hogy nekik sincs szabadnapjuk, ha igen, akkor sem a törvényben szabályozott módon. Néha, nagy kegyesen kapnak egy fél napot, ami alatt, valljuk be, nemigen lehet feltöltődni. E fél nap után a család úgy viselkedik, hogy a gondozó érezze, mekkora szívességet tettek meg neki. Ezen kívül: úgy viselkednek a gondozóval, mintha alkalmazottjuk lenne, olyan feladatokat sóznak rá, ami az adott háztartásban évek óta el van hanyagolva, gyakran nem biztosítanak külön szobát nekik, igencsak gyakran kimérik az ételadagot (nagyon minimálisra), a gondozó sűrűn kell könyörögjön, hogy pelenkára, gyógyszerre pénzt kapjon a páciensnek, igen, ők is hallják a sarokba székletet ürítő demens, alzheimeres betegtől, hogy ez az ő háza, azt csinál amit akar, sőt van, ahol azt is megszabják hányszor fürödhet egy héten.
Ennek ellenére magam is azt mondom, amit sokan: nem kötelező ezt csinálni. Csakhogy a legtöbb asszonynak nincs választása, ha emberhez méltó körülményeket szeretne teremteni a családjának. Mégsem rabszolgaság ez, mert a rabszolgákat, ugyebár, fel kell szabadítani, ha tovább akar állni.
Ezek a nők dönthetnek: csinálják vagy sem. Szomorú helyzet ez és ami a legszomorúbb, hogy a mi öregjeinknek a sorsa megoldatlan. Vagy sorsukra vannak hagyva, vagy egy idegent bízunk meg a gondozásukkal. Hát ilyen világot élünk. A Kelet-Európai asszonyok nagy százaléka ezt a fajta életmódot folytatja. Anno nagyanyáink cselédek voltak messze városokban, mi gondozók vagyunk. Ez is cselédség, csak finomabban fogalmazva.
Üzletággá nőtte ki magát a német-osztrák-olasz-angol idősgondozás. Hogy azt ne mondjam, maffiává.
Lakó Péterfi Tünde
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
