Egy rakás realista filmről kiáltották ki az elmúlt években, hogy pontosan megmutatja, mi miért történik körülöttünk a világban. Az Én, Daniel Blake az angol nyomor látleletét adva a brexitet magyarázta volna meg, a neo-western Hell or High Water pedig azt, miért Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke. Legalábbis ezt állították a kritikusok. Csakhogy a csontig hatoló realizmussal szinte lehetetlen felmérni napjaink abszurditását, ha a valóságot akarjuk bemutatni, csak a felszínt kapargatjuk. Ez a gondolat vezethette Jordan Peele komikust, amikor elkészítette a saját helyzetelemzését, amely már majdnem a gyökerénél ragadja meg a problémát. A múlt héten itthon is bemutatott Tűnj el! (Get Out) horrorba oltott komédiázással mond véleményt az egyenlőségről, a liberalizmusról és a rasszizmusról.
A film hatalmas siker lett Amerikában, talán nem véletlenül. Hiszen már a prológust követő nyitójelenet egyértelművé teszi, Jordan Peele nem eltartott kisujjal nyúl a témához, és nem is virágnyelven beszél a súlyos kérdésekről. Egy fekete fényképész, Chris (Daniel Kaluuya) fehér barátnője, Rose (Allison Williams) családjához igyekszik. Négy hónapja vannak együtt, és a srác komolyan aggódik, vajon a család hogyan fogadja majd a lány első afro-amerikai élettársát. Egyértelmű a helyzet: a mindennapi, banális szituációkban igenis számít a bőrszín. És egész másként, mint a rendőri túlkapások ellen tüntetők beszédeiben, vagy az Oscar-díj körüli botrányokban, amik azért pattantak ki, mert túl kevés fekete színészt jelöltek a díjra.
A Tűnj el! a legalapvetőbb pontról, a testtől indul, így nem kell lefejtenie az ideológiai maszlagot a történetről, nem kell két órát végigbánkódnunk, hogy a végén könnyes szemmel rádöbbenjünk, mindannyian egyenlőek vagyunk.
Épp ellenkezőleg, a film azt mutatja meg, hogy a szlogeneken túl igenis egyenlőtlenség van az emberek között, és erre az egyenlőtlenségre igyekeznek sokan rápakolni az ideológiát.
A lány megnyugtatja a barátját, a családja olyan liberális, hogy Soros György adja a másikat, ha lehetett volna, harmadszor is Obamára szavaznak, imádják a feketéket, nem faji alapon tesznek különbséget az emberek között, így nincs miért aggódnia. És valóban, a szerelmesek a hosszú és kötelező rendőri rasszizmussal tarkított út végén a száz foggal mosolygó liberális amerikai álomba csöppennek: ősfás park, vörös téglás ház, és elfogadó, toleráns, magasan kvalifikált szülők, anyuka (Catherine Keener) pszichoterapeuta, apuka (Bradley Whitford) agysebész. A csodálatos Armitage-család.
Ám az idilli tablón felbukkan két fekete cseléd is, ami persze egyből szemet szúr Chrisnek, a családfő azonban megmagyarázza, a nagyszülők gondozására vették fel őket, és miután az öregek meghaltak, nem volt szívük megválni tőlük, családtaggá váltak. Csakhogy valami így sem stimmel velük, ahogy a nyitott, befogadó családdal sem, ám Chris nem tudja eldönteni, hogy ő vált paranoiássá a fehérek környezetben vagy tényleg valamilyen titok lappang a boldog felszín alatt.
És ezt egy darabig mi sem tudjuk pontosan. Merthogy nincsenek előre leosztva a lapok, egyáltalán nem biztos, hogy amit látunk, az valós félelem, és nem csak hiszti. Persze sejtjük, hogy Chris nem ok nélkül idegeskedik, de ezt nem úgy éri el a film, hogy egyből jófiút kreál a főhősből. Jordan Peele nagyszerűen adagolja a sztereotípiákat, amelyek mentén általában megítélik a fehéreket és a feketéket. A fotós és legjobb barátja, Rod (Lil Rel Howery) telefonbeszélgetései szándékosan játszanak rá arra arra az elképzelt gettó-szlengre, amelytől mindenki két számmal nagyobbnak és erősebbnek érzi magát. Az Armitage-család és ismerőseik pedig mintha egy angol főúri szalonból léptek volna, erőltetetten választékos modoruk jól mutatja, milyennek tűnhet a fehér felső-középosztály. A beszédmódokban, gesztusokban és gondolkodásban egyaránt jól érezhetően eltérő világok ütközése pedig egy ponton túl már minden liberalizmus ellenére sem kerülhető el.
http://mno.hu/
Az író-rendező azonban nem társadalmi drámát csinált, hanem horrorfilmet, annak minden kliséjével együtt. A baljós felvezetés, a pincében megbújó titkok és a sötétből előugró alakok miatt így már nem is a faji egyenlőtlenség miatt aggódunk, hanem a főhősre váró szörnyűségtől rettegünk. Ám Jordan Peele még egyet csavart a sztorin, minden jelenetben kiaknázza a horrorban rejlő lehetőségeket, majd hirtelen komédiára vált, visszafogottan, mégis egyértelműen viccet csinálva a saját filmjéből.
És mikor a szívünk visszaúszik a gyomrunkból a helyére, és már a karfát sem szorongatjuk rémületünkben, mert úgy hisszük, mostantól komédiázás jön, egy újabb csontváz hullik ki a szekrényből. Amit azonban már képtelenség nem egy nagy mosollyal nyugtázni.
Aki megnézné a filmet, és nem szeretné idő előtt megtudni a titkot, a következő három bekezdést inkább ugorja át!Az Armitage-család kerti partiján Chris legnagyobb örömére a vendégek között felbukkan egy fekete is. Aki azonban tökéletesen rácáfol a fenti sztereotípiákra, köszönésként még a felé nyújtott öklöt sem koccintja le, hanem kézfogásként megszorítja. Gyanús. Amikor Chris lefotózza, a fehéren viselkedő fekete vendég a vaku villanásától megőrül, mintha az agya átkapcsolt volna egy másik programra, és elkezd üvölteni Chris-szel, hogy tűnjön el. Szerencsére a ház asszonya egykettőre megnyugtatja a dühöngő férfit. Itt azonban már tudjuk, hogy elindultunk a lejtőn, és semmi sem menti meg a főhőst.Nem is kell sokat várni, kiderül, hogy az összejövetel valójában egy árverés, ahol éppen Chrisre lehet licitálni. És hogy mi a tét? A győztes megkapja az erőtől duzzadó fekete testet, ez az ugyanis, amire a löttyedt fehérek a legjobban vágynak. Agysebész apuka forradalmi módszerrel kikapja a fehér szoftvert és beműti a fekete hardverbe, onnan pedig az afro-amerikai testet már egy kaukázusi akarat vezérli. Érzékletes szimbóluma ez a rasszizmus legfelső fokának, amikor az önmagát felsőbbrendűnek tartó faj totális uralomra tör a másik felett.Mire a főhős rádöbben a turpisságra, már késő, a pincében csücsül egy fotelhez szíjazva, és várja, hogy egy idős fehér férfi agya az ő testében működjön tovább. És közben végig azt hallgatja egy neki címzett videófelvételről, hogy a feketék milyen nagyszerű tulajdonságokkal rendelkeznek. Vérfagyasztóan mulatságos.
Tökéletes paródiáját adja ugyanis annak a társadalmi hisztériának, amely körülvesz bennünket. Ekkor pedig megértjük, miért is talál be a Tűnj el! komédiázása: épp azt a képtelen álszentséget és önáltatást nevetteti ki, ami az egyenlőség elvtelen szajkózásával végleg kiüresíti a liberalizmus fogalmát. Félelmetes és mulatságos egyszerre, ahogy Peele bekukkant a demokratikusan egészséges mosoly mögé, és megállapítja, hogy ez a liberalizmus veszélyesebb, mint a nyíltan szélsőséges eszmék.
http://mno.hu/
Mindez persze akár túl is terhelhetné a filmet, ám a rendező arányérzékének hála, semmiből nem kapunk többet a kelleténél. Mindent, a tragédiát, a horrort és a vígjátékot is elviszi a végső pontig, ám ott van bátorsága váltani. Így pedig, szemben a legtöbb realista drámával, sikerül bemutatnia néhány okot, amelyek napjaink morális válságához vezettek.
Ráadásul a történetben rejlő borzalom és tréfa túlmutat a fekete-fehér értelmezésen, Jordan Peele konklúzióját így szélesebb körben, akár még a saját mindennapjainkban is felhasználhatjuk. Hiszen itthon sincs hiány üres szlogenekből, amelyek titkos pincéket rejtenek.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.04.24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
