Csak az elmúlt huszonnégy órában 684 menekült lépte át a magyar határt – ez a mondat nem másfél éve, a migrációs válság tetőpontján íródott. A helyszín azonos, hazánk déli határáról van szó, csakhogy az időpont és a szereplők mások. 1957 januárjában járunk: miután Ausztria felé leereszkedett a vasfüggöny, óriási emberáradat indult el Magyarországról Jugoszlávia felé.
Ezerkilencszázötvenhét január 30., éjszaka. Fiatalok gyülekeznek Ásotthalom mellett egy kis tanyasi házban, ahol a gazda megmutatja nekik, merre van Jugoszlávia. A közel húszfős csoportot Kiss Miklós vezeti, aki a forradalom előtt autószerelőként dolgozott, utána pedig nem akart fegyvert fogni, ezért úgy döntött, elhagyja hazáját. A csapat a koromsötét éjszakában menetel előre a hóban. Nem telik el sok idő, mire rájönnek: eltévedtek, csak újabb és újabb szántásokat, erdőket látnak maguk előtt. Egyszer csak odakiált valaki: „Állj!” Villámló sortűz töri meg a csendet, ezért hasra vetik magukat. Csakhogy köztük van egy fiatal házaspár is, csecsemővel, aki felsír a zajtól. A felnőttek az életükért reszketve simulnak a keményre fagyott hóba, a kisbaba édesanyja a gyermeke szájára nyomja a sálát. Újra csend lesz, a határőrök továbbállnak, így a kis csoport folytathatja útját. Nem sokkal később fényeket látnak egy tanyán. Miklós bekopogtat, megkérdezi egy idős bácsitól, hol vannak.
– Nyugodjatok meg, már Jugoszláviában vagytok!
Miklós több évvel menekülésük után mesélte el ezt a történetet Juhász Irénnek, aki a bátyjával, Péics Károllyal fogad minket Hajdújáráson. A kétezer fős falu csak két kilométerre fekszik a magyar határtól, ilyenkor, februárban kifejezetten csendes. 1957 februárjában azonban egészen másként festett. A nem messzi kultúrotthonban vagy kétszáz magyar menekültet szállásoltak el, de a közeli, mára már elhagyatott Ingus-kastély is megtelt. A jugoszláv kormány által rendelkezésre bocsátott helyiségek korántsem voltak kényelmesek: a menekültek földre terített szalmán aludtak. Mégsem panaszkodtak, hiszen biztonságban voltak.
A hajdújárási Ingus-kastély Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Az akkor 16 éves Károly itt ismerkedett meg Miklóssal, akit elhívott az otthonukba. A barátság napról napra szorosabb lett, így a Péics család rendszeresen áthívta ebédre Miklóst, sőt amikor a férfi a közeli palicsi táborba került, Károlyék ott is meglátogatták.
– Nemcsak mi, hanem az egész falu segítette akkor a menekülteket – emlékszik vissza Irén, aki akkor még csak négyéves volt.
A jugoszláviai megpróbáltatások után Miklós először Franciaországba ment, ott autószerelőként dolgozott, majd Ausztráliába költözött. Csak most vesszük észre Irén kezében a fényképeket, amelyeket nekünk hozott.
– Ő Miklós – mutatja a hölgy elérzékenyülten a régi fotót, amelyet egykori befogadottjuk küldött a családnak. A kép hátuljára ezt írta a férfi: „Ez az első autóm.” A későbbiekben Miklós nem jöhetett vissza Magyarországra, de Péicsék ezt a problémát is megoldották: Miklós szüleit elhívták magukhoz Hajdújárásra, ahová a férfi is eljött, így egy egész hetet tölthetett együtt a család. Sőt a Péics és a Kiss család azóta többször meglátogatta egymást, Irén lányát 2003-ban látták vendégül Miklósék Ausztráliában. Károly, miközben a fényképeket nézi, ennyit tesz hozzá: – Igen, ez már egy hatvanéves barátság.
———————–
– 1956 novemberében és decemberében a jugoszláv kormány nem akart foglalkozni a menekültekkel. Titóék ekkor már rendezték kapcsolatukat a Szovjetunióval, ezért a magyarok befogadása kényes kérdés lett volna. De attól is tartottak, hogy a magyar forradalom átterjed Jugoszláviára – mondja Kudlik Zoltán, a Nagy Imre Társaság szabadkai elnöke, aki Hajdújáráson megmutatja lapunknak a menekültek elszállásolására kijelölt Ingus-kastélyt. A férfi édesapja, Kudlik Gábor évtizedekig kutatta az 1956-os magyar forradalom vajdasági vonatkozásait, konferenciákat, diákvetélkedőket szervezett, később pedig emléktáblákat helyezett el olyan településeken, ahol befogadták a magyar menekülteket. Fiától megtudjuk, hogy hamarosan Hajdújáráson is emléket állíthatnak a magyarok befogadásának.
Kudlik Zoltán így folytatja: habár a jugoszláv kormány kezdetben eltolta magától a menekültkérdést, az ENSZ nem hagyta annyiban a magyarok szenvedéseit. Így a jugoszláv kommunista rezsim végül úgy döntött, hogy befogadja a menekülteket, annál is inkább, mert minden egyes ember után fejpénzt kaptak a szövetségtől. A szabadkai városvezetés a helyi szövetkezet vezetőjét, Baráth Károlyt bízta meg azzal a feladattal, hogy intézze a menekültek befogadását a környéken. Három településen, Hajdújáráson, Ludason és Királyhalmán kilenc tábort alakítottak ki. A befogadóotthonokban elszállásolt mintegy ötezer személy állandó mozgásban volt: naponta érkeztek és naponta mentek tovább az emberek. Ezek a határ menti táborok csak rövid ideig működtek, mert később Jugoszlávia belsejébe vitték tovább a menekülteket, ahonnan szétosztották őket a nyugati országokba.
——————–
Magyar–jugoszláv határ: 1957. január 17. A két ország közötti vízmosáshoz lovas kocsi érkezik, amelyen fiatal utasok ülnek. Egyikük a kunbajai Simonyik Antal, másikuk Mária, a felesége, aki a januári fagyban rongyokba csavarva tartja egy hónapos csecsemőjét, Antalt. Nem véletlenül választották Jugoszláviát úti célként: Antal családja a Vajdaságból származik, így abban bíznak, hogy rokonaiknál menedékre találnak. Csakhogy a két országot összekötő híd ekkor már romokban áll, így szekérrel nem kelhetnek át a vízen. Ezért úgy döntenek, hogy lekapcsolják a kocsit, hátrahagyják Magyarországon, és lovon mennek tovább. Végül eljutnak egy tanyára, ahol már tudják, megmenekültek – így emlékszik vissza szülei elbeszélésére ifjabb Simonyik Antal, amikor a történetéről kérdezzük.
A Kishegyesen élő férfi egyike azon keveseknek, akik végül Jugoszláviában maradtak. Nincsenek sokan: valaha 634-en voltak, többnyire azok, akiknek itt, a Délvidéken voltak hozzátartozóik. Antalék útja azonban korántsem volt egyszerű. A tanyáról, ahová megérkeztek, egy szabadkai menekülttáborba vitték őket. De hiába mondták, hogy a Vajdaságban élnek a hozzátartozóik, mégis Fiuméba (Rijeka) szállították a családot. Csak később kerültek Kishegyesre, ahol a Pecze-kastélyban biztosítottak szállást a magyar menekülteknek (a cikk szerzőjének nagyapja, Majláth József önkéntes orvosként dolgozott a táborban – a szerk.). A Simonyik család Kishegyesen, magyarok között kezdett új életet.
———————
A Jugoszláviába szökött közel húszezer magyar menekültből mindössze 2773-an települtek vissza Magyarországra. A magyar hatóságok már közvetlenül a forradalom leverése után, 1956 novemberétől azon dolgoztak, hogy a Jugoszláviába szökött menekülteket visszatelepítsék – írja Katarina Kovacsevics Magyar menekültek Jugoszláviában, 1956–57-ben című művében. A két ország közötti egyezmény értelmében december elején meg is kezdték az emberek visszaszállítását. A januártól kezdődő nagy menekültáradatra azonban ekkor még nem számítottak.
Február első felében Jugoszláviába látogatott egy magyar kereskedelmi delegáció, melynek egyik tagja, Mányik Pál hosszú megbeszélést folytatott Filip Babiccsal, a jugoszláv külügyminisztérium munkatársával. A magyar diplomata óvatosan arra kérte jugoszláv kollégáját, hogy zárják le teljesen a határt, és dobják vissza az összes menekültet Magyarországra. Sőt Mányik azt is el szerette volna érni, hogy a menekülteknek kialakított táborokban propagálják a visszatérés lehetőségét.
Ám homok került a gépezetbe. Ugyanis a menekültek a táborokba látogató magyarországi delegációtagok közt felismerték az ÁVH egykori munkatársait. Azt is tudták már ekkor, hogy a visszatelepítettek első csoportjával kifejezetten durván bántak a magyar hatóságok. A menekültek megkapták otthonról érkező leveleiket is, melyekben rokonaik és barátaik figyelmeztették őket, hogy semmi esetre se térjenek vissza Magyarországra. Sőt a táborok mellett lakó magyarok – akik fogni tudták a külföldi rádióadásokat – minden fontos hírről tájékoztatták a menekülteket. Mindennek köszönhetően végül csak igen kevesen választották azt, hogy visszatérnek Magyarországra.
———————
Bánát, 1957 márciusa. Nagybecskerek mellett, a Béga folyó mentén, a szőlőskerteken át nagyobb csoport vonul Muzslya felé. Magyar menekültek, akik az écskai táborból indultak el a szomszédos faluba: ott magyarok élnek, akik ebéddel várják őket.
Muzslya és Écska közötti út a Bega-folyó partján,ahol az 1956-os magyar menekültek jártak át Muzslyára Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Palatinus Aranka helytörténész nem véletlenül kutatja a magyar menekültek befogadását: az ő családja is szívén viselte az itt elszállásolt menekültek sorsát. Bátyja borbélyként dolgozott Nagybecskereken, hétvégenként otthon ingyen nyírta és borotválta az új lakókat. A nyugdíjas helytörténész úgy tartja, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc mindannyiunk számára örök forrás, mely mindig erőt ad további küzdelmeinkhez. Múltunkban a jövő! – ez a hitvallása.
Most viszont Écskára kísér minket, az egyik legnagyobb táborba, ahol annak idején ötszáznál is több magyar menekültet szállásoltak el. A katonai épületegyüttesben a második világháború végén olasz hadifoglyok laktak, ezt követően éveken át üresen álltak a fehérre meszelt barakkok. 1957-ben ide irányították a Magyarországról érkező menekülteket, illetve azokat, akiket korábban Szerbia más részein helyeztek el. A tábor akkor szűnt meg, amikor az utolsó menekült is tovább tudott utazni. Ezután mezőgazdasági szakközépiskolát nyitottak itt, majd a hadsereg birtokába került a terület.
Most, hatvan év után egészen különleges hangulatot áraszt az egykori écskai menekülttábor, amely ma a szerb hadsereghez tartozik. A területet már régebben szögesdróttal zárták körbe, s bár napjainkban táblával tiltják a fényképezést, és egy katonai őrtorony magasodik felettünk, mivel nem látunk mozgást, bemászunk a szögesdróton; nincs itt senki. Nem úgy hatvan éve, amikor a nyitott tábor tele volt magyar családokkal, amelyeket itt zsúfoltak össze a jugoszláv hatóságok.
Palatinus Aranka elmeséli: az écskai anyakönyvi hivatal bejegyzései arról tanúskodnak, hogy az itteni táborban júliustól novemberig 63 menekült pár kötött házasságot. Ilyenkor az écskai anyakönyvvezető kiment a helyszínre, és egyszerre többeket is összeadott. Július 20-án nem kevesebbet, mint 26 párt! Minek köszönhető, hogy ilyen tömegesen kötöttek házasságot e falak között a menekültek? A helytörténész szerint ez részben azzal magyarázható, hogy a befogadó országok a családokat részesítették előnyben, így a fiatalok úgy döntöttek, előrehozzák az esküvőt.
——————–
Muzslya, 1957. június 30., vasárnap. A tűzoltóotthonban helyiek biliárdoznak, egy férfi arról érdeklődik tőlük, merre van itt a plébános. A fiatalembert Kovács Péternek hívják, Nagybaracskáról jött hétéves kisfiával és feleségével menekültként. Gyenis Katarina karjában tartja néhány hónapos kislányukat. Husztik János jól ismerte Lőrincz Mihály plébánost, így útba igazította a férfit, aki nem tágított:
– Ha már olyan jól tud mindent, átjönne megkeresztelni a kislányt? János pedig nem utasította el a fiatal házaspárt, ő tartotta keresztvíz alá a csecsemőt, akinek Kovács Erika Mária lett a neve – így emlékszik vissza Csikos Anna, Husztik János lánya a hatvan évvel ezelőtti eseményekre itt, Muzslyán, a helyi közösség nagytermében.
Csikos Anna Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
A két család sorsa innentől örökre összefonódott. Kovácsék minden vasárnap a Husztik család vendégszeretetét élvezték, ebéd után megfürödtek itt, majd visszamentek a táborba, hiszen ott házirend szabályozta a ki- és bejárást. Egy éjszaka azonban váratlanul eltűntek, mert menniük kellett tovább, külföldre. Csak évekkel később lelt egymásra a két család, amikor Kovácsék Sydney-ben találkoztak egy muzslyai lánnyal, akinek eldicsekedtek azzal, hogy a komájuk is muzslyai. Fájlalták, hogy a nagy sietségben nem tudták elkérni Husztikék címét. A muzslyai lány azonban megszerezte a Husztik család címét. Sűrű levélváltás következett, ami után Kovácsék több alkalommal ellátogattak Muzslyára. Anna, Husztikék lánya egy esküvői fotót is mutat nekünk: a fényképen újdonsült férjével boldogan állnak egymás mellett; a menyasszonyi ruhát, a fátylat, a fejdíszt és a kesztyűt Kovácsék küldték Ausztráliából.
———————
„August Lindt, az Egyesült Nemzetek Szervezetének menekültügyi főbiztosa a napokban kijelentette, hogy a jugoszlávok nagy erőfeszítéseket és áldozatokat hoznak annak érdekében, hogy elszállásolják és ellássák a Jugoszláviában tartózkodó magyar menekülteket. Ez naponta több tízezer dollárral terheli Jugoszlávia nemzeti költségvetését. Lindt főbiztos rámutatott arra, hogy sürgősek és fontosak a gyors intézkedések a Jugoszláviában tartózkodó több mint 18 000 menekült további sorsával és jövőjével kapcsolatban” – írta a nagybecskereki Zrenjanin című lap 1957. március 2-án.
—————
Muzslya, 1959. március 28. A magyar falu különös ünnepségre készül, hamarosan kettős menyegzőt tartanak! Két egykori hercegszántói fiú, Kodba Zoltán és öccse, Kodba Ottó áll az oltár elé a muzslyai Miklós Erzsébettel, illetve Hunka Vilmával.
Visnyei Anna Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Visnyei Anna – aki 17 éves volt 1957-ben – maga is tanúja volt annak, amikor Ottó megismerkedett szerelmével, Vilmával. Azokban a hónapokban nem volt olyan ház Muzslyán, ahol ne fogadtak volna be menekülteket. A szórakozásról is gondoskodtak: a muzslyai Lehel focicsapat vasárnap délutánonként a táborlakó férfiakból összeállt csapattal játszott meccset. Emellett a faluban vasárnaponként három helyen is táncmulatságot rendeztek, az écskai tábor fiatal lakói rendszeren eljártak a bálokba. Itt a muzslyai lányok alig várták, hogy Zoltán felkérje őket táncolni, az akkor 17 éves Ottó pedig szempillantás alatt beleszeretett Vilmába, akit a bálban látott meg először. A két testvér sorsa azonban más úton haladt a házasságkötés után: Ottó és Vilma 1964-ben – a kádári amnesztia után – kisfiukkal visszaköltöztek Hercegszántóra, majd Baján telepedtek le. Zoltán viszont már soha nem tért haza Magyarországra, a közeli Lázárföldön halt meg 2003-ban. A két Kodba fiú történetét azonban Muzslyán mindenki ismeri: ők azok, akik a mai napig emlékeztetnek azokra az időkre, amikor a politikai viharok közepette szerelmek, örökké tartó barátságok sarjadtak a vajdasági és az otthonról menekülő magyarok között.
——————
Harmincnégy évvel azután, hogy ötvenhatos menekültek lepték el Magyarország déli határát, újabb menekülthullám indult el ugyanezen a szakaszon. A délszláv polgárháború idején a katonai behívóparancs elől menekülő magyarok vágtak neki az útnak. Őket Magyarország fogadta be; de ez már egy másik történet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 11.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
