Külföldön mondták, mi milyen sokat mondjuk: Igen. Meglepő! Vajon miért tűnt ez fel nekik? Más népek talán nem értenek egyet annyit? Vagy csak az ezer éve ránkolvasott „átok” ellen küzdve edződtünk meg, hogy amikor csak lehet, egyetértésre jussunk? A külföldiek talán inkább bólintanak?… Vagy az ő „Tak!”-juk, nem hallik ki annyira a többi szó közül? Vagy mert hasonlít az Igére, amelyet naggyal írunk, vagy az ígéretre, amit mindenki gondosan feljegyez…
Lehetséges, hogy az Öreg Isten, miután megteremtette a világot és látá, hogy az jó, így szólt: Igen. Talán nem éppen így mondta, magyarul, de mi, magyarok legalábbis így értettük volna.
Az Igen az első szó, minden szó nemzője. Amikor a Teremtő előtt válaszoltunk saját létünkre. E szócskával vállaltuk a ránk mért sorsot és küldetést. Szabadságot és kötelességet. Ebben az egy szóban benne volt minden. Így azóta minden más szavunk csak töltelékszó.
Egy szavunk van hát: az igen, a többi mind töltelék. Köret. Az igenünk a sónk. Ez az amenünk.
Amen, amen. Bizony, mondom nektek: igen. Ahogy a néni mondja beleegyezve az eltelt időbe, hangján, amely megrekettesült az elénekelt időtől. Vagy az öregúr, ahogy bólintva, a fák kérgéhez hasonuló arccal, szíve nyugodtságába megtérve mondja: igen. És akkor, e szón a világmindenség, életek és katonahalálok csüngnek. Lefelé mondja, mintha ködös emlékei lábai elé borultan onnan várnák a beleegyezést, hogy „Igen, barátaim, megtörténtetek.” Vagy a szerelmes, amikor szíve teljéből, kilehelve mindenét, amit csak magába gyűjtött ifjú életének emészthetetlen lángolása során, párjának szemébe nézve mondja, mint egy végszót, mint egy pecsétet, mely már annak a bizonyos templombéli igennek a titkos előképe: „Igen.” És cifrázva, mit törődve még a kuporgatással, hisz ő még olyan keveset gyűjtött, hogy már mindene megvan: „Igen, galambom, igen!” Vagy ahogy a szülő mondja gyermekének első világmegrengető kérdésére, mely kérdésben az egész kicsi szív ott dobog, és ember legyen a talpán, aki igazán meg tud rá felelni: „Igen, fiam, igen…”
Az igent a Szűzanya őrzi. Az ember nem tud igazán igent mondani anélkül, hogy jelenléte – ha a pillanat törtrészére is – effektívvé ne válna. Mert ő volt az, aki azt az igent, azt a legyent kimondta, ami minden ember életének kezdőszikráját jelentette ezen egyetlen szóba sűrítve. Mert minden emberi hivatás isteni. És hivatásunk gyökere, kiindulópontja, szőlőtöve az Angyali üdvözlet.
De az igen állatként is megteremtetett. Ő lett az egyszarvú. Az egyszarvú, aki félelmetes hajszája után a Szűzanyánál talál menedéket. Ez a menedéktalálás az igen. Az ember isteni hivatásának révbe érése. Az emberi élet, e mérhetetlen hajsza mindig remélt megérkezése. Nincs ember a földön, aki ezt ne vágyná, ne szeretné, ne remélné és ne hinné titkon. Az igen ez a meleg, biztonságot adó, boldog hazaérés, szeretetteljes, várva várt ölelés, egy szívhez szóló „Üdvöz légy!”
Az igen az egyetlen nem evilági szavunk. Mert a földön béke nincs. Az a mennyeiek jussa. És ha az igen misztériumát most egyéb szavak támogató lázadásával lerombolni akarnám iránta való nagy, fáradhatatlan buzgalmamban, így folytatnám: az igen az, ami az Eget a földre az égiek engedelmével lelopja. Csak épp két szótag erejére. Igen. És a hullámok kisimulnak, a vihar lecsendesül, az emberi szívek megnyugszanak. Igen. Ha igen, akkor minden rendben. Akkor minden a helyén. Akkor csendbe fordulhat az örökké vitatkozni kész dezertőr akarat, mert egyezés van. Igen. Bizony; ember, aki befogadni képes e nagyságot!
De nem, és nem, és nem! Ez megint mind csak töltelékszó! – Töltelék, igen.
Csak egy a fontos: Igen.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
