Tanítottak felejteni, de nem felejtettünk el emlékezni. Tudjuk a problémát elhallgatni, kezelni, érzékenyen hozzáállni, de mindeddig nem tudtuk sem túllépni, sem meghaladni. A kétezres évek nemzeti radikális táborának munkája jóvoltából ma már talán elmondhatjuk, hogy Trianon értékelésében igen közel vagyunk a nemzeti konszenzus kialakulásához. Szerencsére a közélet egy-két marginális szereplőjétől eltekintve senki sem vonja kétségbe, hogy az 1920-as országcsonkítás a magyar történelem leggyászosabb eseménye, az elszakított területeken élő magyarság felé érzett felelősség pedig kötelesség. Ám a megoldás ma, lassan 100 évvel később sincs közelebb hozzánk.
Számot vetve a magyarság helyzetével, érdekérvényesítő képességével és a szomszéd országokkal és népekkel való viszonyunkkal, sajnos be kell ismernünk, hogy míg a magyar közbeszédben sok minden megváltozott, kintről nézve igazából nem történt semmi. A magyarság fogyatkozóban van, sehol sem jött létre magyar területi autonómia, a párezres magyarsággal rendelkező Szlovéniát és Horvátországot kivéve pedig minden utódállamban folyamatos politikai törekvések élnek a magyarság ellehetetlenítésére.
Hol a magyar nemzetpolitika?
Ha az elmúlt 27 évben a magyar politikában, vagy közbeszédben felvázolt nemzetpolitikai elképzeléseket tekintjük, hamar az az érzésünk támad, hogy az elszakított területek, vagy az ott élő magyarok helyzete közel áll egy megnyerhetetlen játszmához, ahol szépíteni ugyan lehet, de győzni nem. Míg a liberális baloldal sokáig egy történelmi ballasztként tekintett a határon túli magyarságra, a jobboldalon több különböző elképzelés rajzolódott ki, kezdve az atavisztikus múlt századi propaganda iránt lelkesedőktől a megoldást a politikai autonómiában keresőkön át az abszolút „csak a kötelezőt” hozó méltatlankodókig. Jelen sorok írója maga is végigment a fent említett fázisokon, így sem erkölcsi, sem egyéb jogalapja nincs könyörtelenül megbírálni, vagy elítélni azokat, akik a magyar érdekérvényesítést ilyen módon képzelik el. Különösen, ha még bizonyos sikereket is fel tudnak mutatni.
Bezárkózás
Mégis, a fenti hozzáállások között, tekintsenek is egymásra bármilyen ellenségesen, sajnos több a szemléletbeli hasonlóság, mint a különbség. Mert sem az interneten lassan közhelyszámba menő hazafias–székelyes képeket posztoló nemzeti, sem a jogi hézagokba kapaszkodó fricskákat adó jogvédő, sem pedig a „mentsük a menthetőt” alapon kiegyező, kompromisszumot kötögető kormányzati szereplő nem tudott elrugaszkodni attól a szellemi talapzattól, aminek egyébként részben magát Trianont is „köszönhetjük”.
Ez a szellemi talapzat pedig ez a XIX. századi tévedés, miszerint nekünk magyaroknak alapvetően nincs dolgunk a körülöttünk élő nemzetekkel. Az I. világháború előtt ez abban nyilvánult meg, hogy a magyar vezető réteg tudomást sem vett a történelmi magyar állam ellen szervezkedő erőkről, sem arról, hogy ezek az erők az akkor még lojális nemzetiségeket használták fel céljaikhoz. Míg a középkori magyar államban a magyarság nyitott volt a német, vagy szláv, netán kun–türk nyelven beszélő, „hungarus tudatú” alattvalókra, a reformkorra a magyarság bezárkózott. Trianon óta pedig a folyamatos defenzívában leljük fel ezt a gondolkodást. Hiszen mi ma a legtöbb magyar elképzelése a nemzet védelméről? „Ott a határ, ott a karó”, az etnikai tömbmagyarság határa, melyet egyre védeni próbálunk, miközben egyre inkább porlad. De magyarként még mindig nem lehet dolgunk szlovákkal, vagy románnal – egyébként is gyűlölnek minket, gondoljuk. Ám miközben a szorongató román, szlovák, ukrán, vagy szerb sovinizmus ellen nem teszünk, nem tudjuk megvédeni még a magyarokat sem, hiszen számuk folyamatosan fogy.
Átlépni Trianonon
Toroczkai László írta még 2005-ben Vármegyés a véres úton című könyvében, hogy magyar szemszögből a kárpát-medencei nemzeti ellentétek táplálása nem lehet sikertörténet. Mert míg a szomszéd népek a történelmi magyar állammal és a magyarsággal szembeni gyűlölet talaján állva területeket szereztek, mi csak veszítettünk és nem tudtunk talpra állni. Amikor a „hungarus” magyar birodalmi tudat, mely a Szent Korona alatt egybe tudott forrasztani eltérő nyelvű embereket, elveszett, akkor veszett el a remény a történelmi magyar állam fennmaradására is. Újjászületéséről pedig ilyen feltételrendszer mellett valóban fölösleges is beszélni.
De vajon miért nem próbáltunk meg egyszer sem kilépni a XIX. század által ránk erőszakolt problémakörből? Ha meg tudunk emlékezni Trianon tragédiájáról, miért nem tudjuk meghaladni azt? Nem elfelejteni, mint a baloldal, nem kezelgetni, mint az elmúlt 27 év „jobboldali” kormányai, hanem átlépni rajta és meghaladottá tenni. Pedig megoldás kínálkozna, igaz, jóval több bátorságot és kezdeményezőkészséget igényel, mint sebeink nyalogatása. Cserébe Székelyföld mellett újra magunkénak érezhetnénk Nagyszebent, vagy Temesvárt, Észak-Komárom mellett Eperjest, vagy Liptószentmiklóst, Beregszász mellett pedig Husztot, vagy Ungvárt.
Magyar birodalmiság?
Bár első hallásra abszurdnak hangozhat Magyarországot a birodalmi tudattal egy lapon említeni, ám tény, hogy az elvesztett, az egykori Magyar Királyság szellemiségére építő politika megoldást nyújthat. Ez alatt persze nem történelmi külsőségek értendőek, hanem az, hogy magyarként újra birtokunkba tudjuk venni a Kárpát-medencét úgy, hogy másokat sem akarunk kitessékelni belőle, sőt adott esetben megpróbáljuk őket a magunk elképzeléseihez integrálni.
Ehhez azonban, bármilyen nehéz is ezt megtenni, ki kell lépni bezárkózásunkból és nyitni kell a körülöttünk élő nemzetek felé. Mindez persze korántsem a saját érdekeink, vagy nyelvünk feladását jelenti, sokkal inkább nemzeti megmaradási törekvéseink megerősítését. Jelenleg ugyanis a magyarság egy védekező állásban van, amibe jelentős részben magát zárta be. Hiszen mit is tud ma a magyarság egy az asszimiláció küszöbén álló embernek nyújtani? Annak, akit a való életben megaláznak, vagy lenéznek nemzeti hovatartozása miatt? Leginkább egy magát is vesztesnek érző nép hajdanvolt nagyságára támaszkodó nosztalgikus belenyugvást. Érezheti ma a hajdanvolt kultúrfölényt egy határon túli magyar? Sajnos egyre kevésbé…
Vajon mi történne, ha fordítanánk a felálláson és nem csak magunknak bizonygatnánk történelmi jussunk igazát, hanem, amennyire lehet, érdekeinket nem, ám előítéleteinket feledve oda tudnánk fordulni a szomszéd népek felé? Adott esetben meggyőzni őket arról, hogy a magyarsággal jó kapcsolatokat ápolni, a magyar ősöket fellelni érdemes? Hogy a magyar egy olyan nyelv, amit érdemes megtanulni és beszélni, mert lehetőségeket hoz?
Török példa
Jóllehet Törökország külpolitikája sok területen kudarccá vált az elmúlt években, ez alól kivételt képez balkáni szerepvállalása, ahol az 1990-es évek óta jócskán megerősítette gazdasági, de különösen kulturális befolyását. Annak dacára, hogy a balkáni államok és Törökország viszonya nem kevésbé volt feszült, mint Magyarországé a környező államokkal, a törökök felismerték, hogy a török kulturális intézetek alapítása, a török egyetemek ösztöndíjai, vagy a török vállalatok terjeszkedése országukat is vonzóvá teszi az emberek szemében. Közel 100 év után pedig sokan ismét törökül tanulnak a térségben és érdeklődnek a kultúra iránt, megerősítve a szórványban élő törökség helyzetét.
Aligha volna szégyen nekünk is eltanulni ezt a példát és megpróbálni úgy tekinteni a Kárpát-medencében élő más nemzetiségű emberekre, mint elvesztett honfitársainkra, akiket be lehet vonni egy sikeres Magyarország felépítésébe. Tegyük őket érdekeltté a Magyarországgal és a magyarokkal való kapcsolatépítésben! Mennyivel több érdeklődés mutatkozna akár Erdély románok lakta vidékein a magyar nyelv iránt, ha nem csak egy legyőzött nép ellenkezését, hanem csábító gazdasági, vagy oktatási lehetőségeket jelentene számukra. Lássuk be, hogy mindez végső soron a határon túli magyarokat hozná kedvező helyzetbe, nyelvtudásukat, magyarságukat felértékelné. Vajon hány szórványban élő, a magyart egyre kevésbé beszélő nemzettestvérünk lelné fel újra magyar identitását így?
Ehhez persze a mindenkori magyar kormánynak sokkal aktívabb szerepet kellene vállalnia abban, hogy segítse a határon túli magyar vállalkozókat, mutasson nagyobb rámenősséget pusztuló kulturális örökségünk védelme terén, nyisson kulturális intézeteket, egyszóval hozzon létre egy pezsgő „magyar világot” olyan területen is, ahol erre egyelőre nem mutatkozik igény. Persze, mindez nem kevés pénzbe kerülne a magyar államnak – ugyanakkor ha a dolgok mélyére tekintünk, láthatjuk, hogy az elsődleges akadály talán nem is pénz, hanem hozzáállás kérdése.
Annak a kérdése, el tudjuk-e hagyni a vesztesek történelmi sértettségét, össze tudjuk-e egyeztetni a gesztusokat a nemzeti érdekek megrendíthetetlen képviseletével és vissza tudjuk-e hozni annak a kornak a szellemét, amikor magyarnak lenni, vagy magyarrá válni a sikeressé válás szinonimája volt? Le tudjuk-e vajon győzni Trianont azzal, hogy egyszerűen átlépünk fölötte? Ez az út számtalan akadályon és nehézségen át vezet, de talán eljuttat valahová – míg a másik út garantáltan a pusztulásba visz.
Szalay Szabolcs
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
