Magyarországon nincs arra vonatkozó felmérés, hogy hány felsőoktatási hallgató szenved el szexuális zaklatást tanulmányai során. Az Egyesült Államokban a diákok kitartása kellett ahhoz, hogy felmérjék és valamelyest orvosolják a helyzetet.
Az ELTE gólyatáborában történt szexuális erőszak óta már eltelt három év. Ennek ellenére a mai napig nem született átfogó felmérés arról, hogy hány diákot zaklattak egyetemen vagy főiskolán.
Sokáig ugyanez volt a helyzet az amerikai felsőoktatási intézményekben. Egészen addig, amíg a fiatalok saját kezükbe nem vették az irányítást.
Annie E. Clark az Észak-Karolinai Egyetem hallgatója volt, amikor egy barátnője bevallotta neki, hogy megerőszakolták az egyik diákszövetség beavató buliján. Clark tökéletesen átérezte a lány helyzetét, mivel ő maga is szexuális bántalmazás áldozata volt. A fiatal lányok nem tudták mit tegyenek. Szégyellték magukat és hiába keresték, nem találták, hogy mi az eljárás ilyen esetekben (vagyis amikor korábban történt erőszak, és nem mentek azonnal kórházba), mit diktál az egyetem protokollja ezekben a helyzetekben? Clark ezért úgy döntött, hogy elsőként ő jelenti a támadást.
– Miért vagy itt? – kérdezte tőlem az egyetemi adminisztrátor.
– Szeretném bejelenteni, hogy mi történt velem és szükségem lenne tanácsadásra is. Megerőszakoltak – válaszoltam. Nos, a nemi erőszak olyan, mint a foci. Ha játékosként visszagondolsz a meccsre, Annie…van bármi, amit másképp csináltál volna? – kérdezett vissza az adminisztrátor, majd átnyújtott egy több oldalas kérdőívet, amit ki kellett töltenem az „állítólagos megerőszakolásomról”.
Clark a The Huffington Postban írt először történetéről és annak utórezgéseiről. Segítség híján a saját kezébe vette az ügyet és megpróbált kapcsolatba lépni más egyetemek abúzust elszenvedőivel, legyenek azok nők vagy férfiak. Clark a beszámolókból arra jutott, hogy szinte kivétel nélkül, minden felsőoktatási intézményben az első lépés az, hogy különböző – sokszor az erőszak szempontjából teljesen irreleváns – kérdésekkel bombázzák az áldozatokat. „Milyen rövid volt a szoknyám? Hányszor szexeltem életemben? Valóban erőszak volt vagy csak egy rossz szexuális együttlét? Tudtam -e, hogy nem jó ötlet egy szép lánynak egyedül mászkálni a campuson sötétedés után? Valóban megerőszakoltak vagy csak a rossz jegyeimet akarom így kimagyarázni?”– ezeket a kérdéseket egy szintén az Észak-Karolinai egyetemre járó lánynak tették fel, amikor feljelentette támadóját.
Annie Clark úgy látta, hogy az áldozathibáztatás, mint „a valóság felderítése”, szinte mindenhol az első, amibe a feljelentő ütközik. Egyes intézmények vezetői ezt azzal magyarázták, hogy a megvádolt hallgató számára kényelmetlen környezetet teremthet a vádaskodás. Ennek ellenére általában pont az ellenkezője volt megfigyelhető. Azokat, akik előálltak bántalmazásuk történetével sokszor „ribancnak”, férfiak esetében „buzinak” vagy „hazugnak” titulálták, főként akkor, ha a vádlott a közösség egy népszerű tagja volt.
Clark és egy másik áldozat, Andrea Pino ekkor úgy döntöttek, hogy magasabb szinten kell kopogtatniuk, ha azt akarják, hogy a helyzet változzon és komolyan vegyék őket. Feljelentették az Észak-Karolinai Egyetemet a felsőoktatási törvény kilencedik cikkelyére hivatkozva. Ez kimondja, hogy „az Egyesült Államok egyetlen állampolgárát sem lehet nemi alapon diszkriminálni, vagyis ezen az alapon eltiltani vagy megtagadni tőle az oktatás lehetőségét és az azzal járó előnyöket olyan intézményben, amely szövetségi (állami) finanszírozású”. Az amerikai oktatási minisztérium elfogadta a beadványt és vizsgálatot indított az ügyben.
Miután az eset 2013-ban az újságok címlapjára került, a két aktivista kihasználta az alkalmat és minden interjúban elmondták, hogy remélik, országszerte elindulnak megmozdulások az ügyben, hiszen számos egyetem érintett. Megalapították az „End Rape On Campus” (Szüntessük be az erőszakot a campuson) szervezetet és pár nap alatt több százan jelentkeztek náluk az ország minden pontjáról, hogy segítséget kérjenek az egyetemek elleni beadványok megírásában. 2015-re már közel 169 egyetemet és főiskolát vizsgáltak a hatóságok. A nyomozások egy része a mai napig folyamatban van.
A számok nem hazudnak
Többek között Annie E. Clark buzgóságának köszönhetően mostanra az Egyesült Államokban komoly felmérés készült a felsőoktatási intézményekben elszenvedett erőszakról.
Ebből az derült ki, hogy a felsőoktatásban tanuló nők 21 százalékát érte szexuális zaklatás vagy erőszak. További adat, hogy a leszbikus nőket nagyobb számban éri szexuális zaklatás férfiak részéről, mint heteroszexuális társaikat.
A 2016 júliusi felmérést követően a Fehér Ház néhány javaslattal állt elő az intézmények felé a helyzet javítására. Ezek között szerepel, hogy közleményben ítéljék el a nemi erőszakot és amíg egy-egy esetet kivizsgálnak, addig is biztosítsanak megfelelő lelki támaszt és a testi gyógyulásra lehetőséget a hallgatónak. Legfőképp pedig nyilvánosan ítéljék el az áldozathibáztatás minden formáját.
Ma már az Észak-Karolinai egyetem honlapján is jól látható az a menüpont, ami szinte kézen fogja a sértettet, és megmutatja, hogyan tegyen feljelentést, kihez forduljon.
Magyarországon konkrét adatot vagy felmérést nem találtunk az ügyben. A segítségkérés lehetősége egyelőre az általunk találomra felkeresett tíz magyar egyetemi és főiskolai honlapról is hiányzik. Igaz, az ELTE a gólyatábori eset után már tett lépést a megelőzés és segítségnyújtás felé. A jogi kar mentorprogramot indított, illetve elsőként elkezdték felmérni a szexuális abúzusok mértékét az összes karukon.
A Vadászterep
Clarkék erőfeszítéseiről egy dokumentumfilm is készült, The Hunting Ground (A vadászterep) címmel. A 2015-ös Sundance Film Fesztiválon és a CNN-en is bemutatott produkcióban elsősorban arra próbálnak a készítők rávilágítani, hogy az egyetemi adminisztrációk azért nem veszik elég komolyan, vagy tusolnak el ügyeket, mert nem akarnak rontani a statisztikájukon vagy hírnevükön. Félnek attól, hogy potenciális tehetős támogatók elfordulnak tőlük, ha megtudják, hogy ilyen incidensek előfordulhatnak campusaikon. A filmben korábbi tanárok és adminisztrátorok is szerepelnek, akik alátámasztják, hogy nyomás hatására tusoltak el ügyeket. Megszólal egy, a Notre Dame egyetemen korábban dolgozó rendőrtiszt is, aki kifejezetten azért mondott fel, mert nem bírta elnézni ahogyan ezeket az eseteket az intézmény vezetősége kezeli. Elmeséli, amikor kifejezetten megtiltották, hogy az egyik nemi erőszakkal vádolt focistát akkor „zaklassa” kérdéseivel, amikor a fiatal bármilyen atlétikai komplexum területén tartózkodik.
A dokumentumfilmet és a benne szereplő statisztikákat egy nyílt levélben hamisnak és torzítónak minősítette a Harvard egyetem több professzora, és kifejezetten aggasztónak találták, hogy egyik tanulójukat, a focicsapat kapitányát név szerint megemlítik, mint erőszaktevőt. A Floridai Egyetem hasonlóan vélekedett a produkcióról.
A The Hungting Ground még 2015-ben az Oscar-díj dokumentumfilm kategóriájának 15 finalistája között volt.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
