Nem, nem nyitnék vitát arról, hogy ez csak most történt-e meg vagy már régebben. Az érzések zűrzavarát éljük napról napra. Mintha egyre inkább kiveszőfélben lévők lennének, akikben van tartás, akik tudják, mikor hány óra van, akik nem adják el a lelküket senkiért és semmiért. Akik azt mondják, nem kérnek a multikulturális teátrumból, abból, hogy egy színpadon lépjen fel címeres keresztény, snájdig zsidó és ájtatos buddhista.
Nem, tényleg nem óhajtok ünneprontó lenni, de vannak helyzetek, amikor a legszentebb ünnepi pillanatok sem akadályozhatják meg az igazmondást, pláne a „szeretet” jegyében. Történt ugyanis, hogy a sokak által oly szeretett Csík Zenekar december 30-án a Syma Csarnokban tartandó koncertjének vendége Bródy János, Laár András, Sarjú Banda és Ghiur-Apistoaiei Diana-Gabriela lesz.
Nos, a zenekarról leginkább a „Most múlik pontosan…” kezdetű sláger jut a legtöbb ember eszébe azonnal. Akkor hát öntsünk tiszta vizet a pohárba ezzel kapcsolatban! E sláger dallama nem magyar, hanem zsidó hagyományokat idéz fel, azok közül is a legsilányabbakét. Régen rossz, ha ezt magyarázni kell, tehetném hozzá. Nem is értem, miért vannak – úgymond – „odáig” érte a „nemzeti” plebsz hallgatóságából. Illetve értem, persze. A plebsz e rétege is inkább a talmiért, hogy ne mondjam, a giccsért rajong, nem az értékért, sajnos. Az pedig egyenesen felháborító, hogy ennek dallamára „Trianon-himnusz”-t írtak, és énekeltették, énekeltetik gyakran Kölcsey költeménye helyett. Hollywoodba való, vagy még oda sem. Ehhez képest komolyan mondom, klasszis a Hegedüs a háztetőn.
Persze Csík Jánosnak nyilván kell a „lóvé”, miként Kálmán Olgának is az eddigi havi két milliós apanázs helyett a négymilliós. Gyönyörű. Valahogy nem a valódi értékekért rajong a nagyérdemű közönség. Gyűjtsek szokás szerint bármennyi parazsat is a fejemre, ott van szegény Latinovits Zoltán. Kikiáltották színészkirálynak. Ámen, mondom erre, de akkor tessék mondani, mit mondjunk Páger Antalról?
Beke Albert irodalomtörténész-kritikus negyedszázada Latinovitsról leírta, hogy nem volt színészkirály, hiába is rajonganak érte oly sokan. Jó középszerű színész volt, szemben Págerral, aki viszont valóban színészkirály volt. Noha Beke érvekkel igazolta álláspontját, mégis, a Latinovits-rajongók valósággal nekiestek. Volt, aki (a Magyar Nemzet hasábjain!) egyenesen odáig elment, hogy orvosért kiáltott, mert szerinte aki ilyet le mer írni imádott komédiásáról, az egyértelműen beteg…
Királyok jönnek, mennek, mondhatnók erre. Száz, sőt ötven év múlva ki fog emlékezni például Elvis Presley, Koncz Zsuzsa, Zámbó Jimmy, Zalatnay Sarolta, vagy a Himnuszunkat végigénekelni sem tudó Király Linda nevére? Egyszerűen hulló csillagok. Amikor erről a Facebookon ma írtam, volt, aki megkérdezte, hogy akkor miért áll Presley 1977-ben bekövetkezett halála óta is a lemezeladási listák élén, és miért, hogy háza és sírja a leglátogatottabb emlékhelyek közé tartozik a világon?
Nos, nem, felelem, attól, hogy valaki, mint történetesen Presley, a lemezeladási listák élén áll, és háza, sírja kvázi zarándokhely, azért még nem feltétlenül klasszis. (Vannak persze, akik vitathatatlanul azok, mint Luciano Pavarotti, de nem mindenki, ismétlem.) Hiába jönnek azzal, mennyire tehetséges, amiért „van igény” rá, ez csak azt bizonyítja, hogy az érte rajongó milliók mennyire nem rendelkeznek kifinomult ízléssel. Külön ipar épült Presley „emléke” ápolására. Nevezzük emlékezetiparnak, amiből, amint tudjuk, többféle létezik. S amikor a kommersz dicsérete úgy tűnik, „nemzeti” körökben is dívik, valahogy Ady Endre versének alábbi sorai jutnak eszembe:
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
Igen, fohászkodni, de csak a Szentháromságban lényegét megmutató, egyszülött Fiában önmagát kinyilatkoztató Istenhez. Nem Buddhához, Allahhoz, Mohamedhez, vagy ki tudja, még kihez. De jó volna, ha az év minden napján csak arra figyelnénk, mi az érték, és nem arra, ami talmi. De jó volna, ha például ilyenkor, adventben, Úrjövet, a fa alá nem limlomokat tennénk becsomagolva, hanem a Könyvek Könyvét. A Szentírást. Vagy legalábbis olyan könyvet, ami annak szellemiségét tolmácsolja számunkra. Vagy ez oly lehetetlen kérés, hogy legjobb lemondanunk róla?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
