Merényletet követek el a Tisztelt Olvasó ellen, ugyanis alább egy 25 oldalas tanulmányt teszek közzé.A tanulmány szerzője Andor László, megjelent a Politikatudományi Szemle 2004/3. számában.Most pedig azért teszem közkinccsé, mert egyes hírek szerint Andor László lesz a baloldal közös miniszterelnök jelöltje.Az alábbi tanulmány főbb megállapításait pedig a mi politikai közösségünk evidenciának tekinti és hosszú évek óta hangoztatja – a baloldal heves tiltakozása, gúnyolódása és ellenkezése közepettre.Úgyhogy ha tényleg Andor lesz a közös jelölt, akkor alaposan meg kell majd magyaráznia, mit is gondol az USA közel-keleti politikájáról, ugyanis e tanulmánya szerint legalábbis homlokegyenest eltér véleménye a politikailag korrekt balos és liberális fősodortól.
És akkor, íme a mű:
ANDOR LÁSZLÓ
Két változat az intervencióra
Az olaj mint stratégiai tényezõ az Egyesült Államok
iraki és venezuelai politikájában
Mind az 1991-es, mind pedig a 2003-as öbölháború idõszakában
gyakran hangzott el az a vád, hogy az Egyesült Államok – az elnöki
retorikával ellentétben – nem felszabadító háborút folytat,
hanem az olajkincs megszerzésére, illetõleg az olajipari cégek
érdekeltségeinek védelmére törekszik erõszakos eszközökkel.
Ez az állítás elsõdlegesen az intervenciók ellenzõi körében szá-
mított evidenciának. Az elmarasztaló publicisztika nem egy
esetben vélt összefüggést találni az Amerikai Egyesült Államok
külpolitikájának hosszabb-rövidebb ideig tartó passzivitása és
az olajlelõhelyek hiánya között, például Bosznia-Hercegovina
vagy Ruanda esetében. Anélkül, hogy a teljesség igényével pró-
bálnánk meg feltárni az energiafelhasználás és az amerikai biztonságpolitika
összefüggéseit, e tanulmányban bemutatjuk azt,
hogy az olajellátás biztonsága valóban fontos tényezõje az amerikai
külpolitikának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült
Államok katonai lépései üzletpolitikai megfontolásoknak
lennének alárendelve. Az általánosabb történeti vázlatot két
esettanulmány: Irak és Venezuela példájának bemutatása követi,
majd pedig a rövid következtetések. A két ország kiválasztá-
sát természetszerûleg az aktualitások vezérlik, de összehasonlíthatóságukat
több fontos tényezõ is alátámasztja. Hasonló mé-
retûek (25 millió fõ körüli lakosság), és mindkét ország alapító
tagja volt az OPEC-nak. Venezuela exportja valamivel diverzifikáltabb,
de mégis elmondható, hogy alapvetõen mindkét ország
jövedelme és megélhetése az olajtól függ. Mindkettõ konfliktusa
az Egyesült Államokkal régi keletû, de nagy különbség,
hogy az egyik nyílt katonai beavatkozás célpontja volt, a másik
inkább csendes destabilizáló törekvéseké. E különbség magyarázata
a tanulmány végére remélhetõleg világossá válik – egyéb
következtetésekkel együtt.
AZ OLAJ ÉS AZ AMERIKAI BIZTONSÁGPOLITIKA
Az olajkészletek végessége és ennek az amerikai életformára,
illetõleg politikára gyakorolt hatása elõször az 1970-es években
vált közbeszéd tárgyává, miután az arab olajexportõrök kartellé
szervezõdtek és az OPEC útján két hullámban többszörösére
emelték a nyersolaj árát. A Föld nyersanyagkészleteinek belátható
idõn belüli kimerülésére ugyan a Római Klubban tömörült
tudósok (elsõsorban az amerikai Dennis Meadows és társai)
már néhány évvel korábban felhívták ugyan a figyelmet, de ez
önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy a piaci folyamatokban,
a fogyasztási kultúrában vagy a nemzetközi gazdaság- és biztonságpolitikában
változásokat idézzen elõ.
„Az arab országok megerõsödése a hatvanas évek második felében
élesebbé tette a politikai ellentéteket az Egyesült Államokkal.
A közel-keleti kérdésben elfoglalt határozottan Izraelt
támogató magatartása a hatvanas években szembeállította az
Egyesült Államokat az arab világgal, a haladó közel-keleti és afrikai
országokkal. Ugyanakkor hosszú ideig ez nem okozott gazdasági
konfliktust, hiszen a gyorsan növekvõ amerikai kõolajimport
elsõsorban a kevésbé haladó, reakciós vagy elmaradott
arab országokból származott. Az azonban tény, hogy éles ellentmondásba
került a külpolitika azzal a növekvõ függõséggel,
amit az amerikai energiamérlegben megnövekedett súllyal szereplõ
arab olaj jelentett. Éppen ezért – párhuzamosan a belsõ
problémákból fakadó gondokkal – az olaj politikai szerepének
megnövekedése egyúttal az amerikai energiamérleg bizonytalanságát
növelte. Az olcsó közel-keleti, afrikai olaj fegyverré
vált az arab országok kezében.” (Patkó–Várnai 1975: 56)
Az olajárrobbanás problémája a 70-es években beágyazódott
a gazdasági hadviselés szélesedõ konfliktusrendszerébe, valamint
a harmadik világ irányában kialakult általános konfrontá-
ciós helyzetbe, amelynek legjelentõsebb eleme az új nemzetkö-
zi gazdasági rend koncepciója volt. Ezt az ENSZ közgyûlése
1974-ben fogadta el, nem kis mértékben veszélyeztetve a tõkés
centrumországok világgazdasági pozícióit. Ennek logikus kimenetele
volt az a stratégia, amely egyrészt a harmadik világgal
szembeni keményebb (gazdasági és politikai) vonalvezetéshez,
illetve az ENSZ szerepének csökkentéséhez vezetett. „Ilyen
helyzetben nem meglepõ, hogy megváltozott az Egyesült Államok
közel-keleti politikája. Az energiapolitika és a közel-keleti
politikai közvetítés két szorosan összekapcsolódó tényezõvé
vált.” (Patkó–Várnai 1975: 56)
A második világháború óta az USA külpolitikájának fontos
eleme az energiahordozók behozatalának biztosítása, és konkrétan
annak felismerése, hogy az amerikai gazdaság stabilitása
szempontjából elsõdleges tényezõ a közel-keleti nyersolajhoz
való hozzáférés. Kezdetben az amerikaiak Nagy-Britanniára tá-
maszkodtak a Perzsa-öböl térségében. Amikor azonban az angolok
visszavonultak a térségbõl 1971-ben, Washington az iráni
sahra építette stratégiáját. A sah (Reza Pahlavi) húsz évvel korábban
amerikai segítséggel került hatalomra, miután
Musszadeg miniszterelnök hatalmát a CIA által támogatott
puccs megdöntötte. Musszadeg 1951-ben államosította Irán
olajiparát, ami a rá következõ évben brit bojkottot, majd 1953-
ban az USA által támogatott intervenciót váltott ki (amely megbuktatta
és börtönbe záratta a népszerû kormányfõt).
Az iráni sah a modernizáció híve volt, de kíméletlen elnyomó
diktatúrát mûködtetett. Az Egyesült Államok számára súlyos
megrázkódtatást jelentett, hogy a sah rendszerét 1979-ben megdöntötte
a Khomeini ajatollah által vezetett iszlámista forradalom
(különösen amiatt, hogy a fordulatot egy elhúzódó túszdrá-
ma követte). Innentõl fogva az USA-nak új alapokra kellett helyeznie
az olajforrások biztosítását. Így született meg a Carterdoktrína
1980. január 23-án, amely kimondja, hogy a Perzsa-
öbölhöz való korlátozatlan hozzáférés az Egyesült Államok létfontosságú
érdeke, és ennek védelmében az Egyesült Államok
„bármilyen eszköz felhasználását lehetségesnek tartja, beleértve
a katonai erõt”.
Az iráni forradalom és következményei döntõen befolyásolták
az 1980-as amerikai elnökválasztás tematikáját és kimenetelét,
a washingtoni politika megkeményedését, konzervatív fordulatát.
Az 1980-as években a konzervatív brit kormány az USA
partnere volt a világpolitikai színtéren, és ezen belül a közel-keleti
politikában. Reagan és Thatcher egyaránt érdekeltek voltak
abban, hogy Szaddám Huszein eredményes háborút vívjon az
iszlám fundamentalista uralom alá került Iránnal szemben. Ez
a támogatás egyszerre volt anyagi és erkölcsi természetû; Washington
és London gondoskodott Irak felfegyverzésérõl, és szemet
hunyt afölött, hogy Szaddám Huszein a népirtásig elmenõ
brutalitással igyekezett megszilárdítani hatalmát a háború idõ-
szakában.
Az iráni rezsim iránti antagonizmus és Szaddám Huszein kü-
lönösebb feltételek nélküli támogatása Washington politikájá-
nak része maradt az irak–iráni háború (1980–88) befejezõdése
után is. 1989 októberében, az iraki kurdok elleni gáztámadás
utáni évben Bush elnök nemzetbiztonsági direktívát adott ki,
amelyben az Egyesült Államok és Irak közötti jó viszonyt hoszszú
távú érdeknek nevezte, az év végén pedig feloldotta az Iraknak
nyújtható kölcsönök tilalmát. 1990 áprilisában a szenátus
republikánus többségének vezetõje, Bob Dole (késõbbi elnökjelölt)
meglátogatta Szaddám Huszeint. Átadta Bush elnök üdvözletét,
biztosította az iraki elnököt arról, hogy tenni fognak azért,
hogy az Amerikai Egyesült Államok sajtója jobb legyen, és
konkrétan a vele szemben túl kritikus tudósítóját mással váltsa
fel az Amerika Hangja. (Chomsky 2003: 112)
Az irak–iráni háború – az Egyesült Államokkal ellenséges viszonyba
kerülõ Irán megbüntetésén, valamint a nem lebecsü-
lendõ fegyverexporton túlmenõen – azért sem volt Washington
ellenére, mert maga után vonta az OPEC-en belüli konfliktusok
kiélezõdését. Igaz, addigra az OPEC pozíciója más okoknál fogva
is meggyengült. Mindenekelõtt azért, mert a tagországok világpiaci
részesedése az 1973-as 63 százalékról elõbb 48 százalékra
(1979), majd 33 százalékra (1983) csökkent. (Spero 1992:
277) Megindult a termelés olyan országokban, amelyek az USA
szövetségesei voltak (Nagy-Britannia és Norvégia), felfutott ott,
ahol nem voltak vele ellenségesek (Mexikó, Egyiptom, Malajzia),
és fokozódott az egyre krónikusabb devizaéhséggel küzdõ
Szovjetunióban is. OPEC-en kívüli exportõrként jelent meg ebben
az idõszakban Kína is. A hetvenes évek árrobbanásai következtében
megérte fokozni a kitermelést Brazíliában és Indiában
is. Az új exportõrök megjelenése és a kereslet csökkenése miatt
viszont az 1980-as éveket inkább az árak stagnálása jellemezte
(ennek eléréséhez is szükség volt a szaúdi termelés visszafogá-
sára).
Az a szándék, hogy az Egyesült Államok biztonságos energiaellátása
érdekében politikailag át kell szabni a Közel-Keletet és
az arab világot, nem volt pártspecifikus. Az eszközöket tekintve
azonban megfigyelhetõk különbségek a demokraták és a republikánusok
között; az elõbbiek jellemzõen a diplomáciai megoldásokat
preferálták, az utóbbiaknak kevesebb fenntartásuk volt
a katonai erõ alkalmazását illetõen. Carter idején a demokraták
a Camp David-i békemegállapodás kikényszerítésével emelték
ki Egyiptomot, a korszak legerõsebb arab államát az Izrael- és
USA-ellenes tömbbõl. Az akkori külügyminiszter-helyettes,
Warren Christopher 1993–97 között mint külügyminiszter
újabb egyezményt tudott kicsikarni 1993-ban, ezúttal az izraeli
kormány és a palesztin vezetés között. A keményvonalas konzervatívok
mindezt kispályás külpolitikának tekintették, és
szinte folyamatosan dolgoztak az átfogóbb és következetesebb
megoldáson.
Mindazonáltal a Carter-doktrínát elõször a republikánus kormány
idején alkalmazták, mégpedig 1987-ben, amikor – az
irak–iráni háború idején iráni ágyúnaszádok kuvaiti tartályha
jókra lõttek, Washington pedig onnantól fogva katonai kíséretet
biztosítottak a kuvaiti hajóknak. Másodszor 1990 augusztusá-
ban alkalmazták ezt az elvet, amikor Irak megtámadta Kuvaitot,
és fenyegetõleg lépett fel Szaúd-Arábiával szemben. George
Bush elnök válaszul kiverte az irakiakat Kuvaitból, még ha
nem is folytatta a hadjáratot Szaddám Huszein rezsimjének
megdöntéséig. Ehelyett meghirdette Irak feltartóztatását, egybekötve
az ország tengeri és légi blokádjával.
Az 1991-es háborút az ENSZ felhatalmazásával vívta meg az
Egyesült Államok vezette koalíció. Az USA katonai szerepvállalásának
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »