Drámai küzdelem a két fő erőközpont, a washingtoni konszenzus és a washingtoni elit ellen.
Több, mint hetven esztendővel ezelőtt, 1945 áprilisában Harry Truman alelnök sietve érkezett a Fehér Házba Franklin Roosevelt elnök halálhírének hallatán. Az egybegyűltek között elsőként az elnök feleségéhez, Eleonor Roosevelthez fordult és pontosan azt kérdezte tőle: tehetek-e önért valamit? Eleonor Roosevelt azonban nemes egyszerűséggel egy másik kérdéssel válaszolt, utalva arra a roppant kihívásra, amelyet az elnökké előlépő Truman megörökölt: van valami, amit esetleg mi tehetünk önért? Mert most már ön az, aki bajban van!
E hetven évvel ezelőtt elhangzott szavak akár ma is aktuálisan csenghetnek. Donald Trump megválasztott elnök előtt ugyanis igen jelentős kihívások tornyosulnak. És csak kisebb részben azért, mert kampányában sok mindent mondott és sokat ígért. Nagyobb részben inkább azért, mert mindaz, amire rámutatott, többnyire egy valós betegség valós tünetei. De vajon mi is az, amit a győztes kampány valójában sikerrel azonosított és ami felháborítja az amerikai választók egy részét? Donald Trump elnök szerteágazó javaslatai és programpontjai valójában két fő sarokpont köré szerveződnek, méghozzá az úgynevezett „washingtoni konszenzussal” és a „washingtoni elittel” való szembenállás köré.
A washingtoni konszenzus fogalmát a tervutasításos gazdasági és társadalmi rendszerek összeomlásával egy időben, az 1990-es évek elején alkották meg. Az amerikai ihletésű konszenzus a világ valamennyi államától elköteleződést vár el a piaci dereguláció, a nemzetközi áruforgalom és kereskedelem liberalizációja és a tőkeberuházások védelme érdekében. Ennek előzményei azonban jóval régebbre nyúlnak vissza és az Egyesült Államok azon évszázados törekvéséhez kapcsolódnak, amely minél nagyobb szabadságot kíván biztosítani az üzleti vállalkozások működéséhez. E piaci törekvés 90-es évekbeli felerősödéshez két egymást támogató jelenség is hozzájárult. Egyfelől a Szovjetunióval szembeni, közel fél évszázados harcba fektetett erőért és áldozatokért cserébe mintegy jogos követelésként fogalmazódott meg az elv feltétlen érvényesítése, másfelől pedig hitté vált az elképzelés, hogy ha a tervgazdaság elbukott, az optimális megoldások letéteményese egyedül a piac lehet. Ez a hit az elkövetkezendő évtizedekben a legtöbb esetben a piaci szabadságba vetett olyan vakhitbe fordult át, amely az állami szabályozást minden rossz forrásával azonosította. Az elmúlt évtizedek leforgása alatt ennek következménye egy olyan felemás növekedés lett, amely együtt jár az amerikai munkahelyek ezreinek megszűnésével és bizonytalanná válásával, valamint a munkafeltételek és munkakörülmények fokozatos romlásával. Mindeközben pedig az amerikai és nem amerikai vállalatok egyaránt versengve kutatják a világnak azon szegleteit, ahol a legpuhább szabályozásba ütköznek és ahonnan aztán könnyedén tudják nyereségüket továbbvinni.
Donald Trump volt az a jelölt, aki erre a jelenségre kellő eréllyel mutatott rá. Helyesen azonosította azt is, hogy a növekvő egyenlőtlenségek és a csökkenő társadalmi mobilitás fő forrása a washingtoni konszenzus megkötések nélküli érvényesítése. A szabadkereskedelmi és beruházásvédelmi egyezmények ígérete szerinti általános felülvizsgálata és ennek során fékek beépítése pedig nemcsak Amerikának, hanem a világ valamennyi országának és közösségének hasznára válik. Önmagában ezen ígéret beváltása ugyanakkor csak kevés belföldi munkahely teremtésére kínál esélyt. Ezzel összefüggésben nem kerülheti meg a banki és pénzügyi világot jelentő Wall Streetet abban, hogy hiteleket kínáljon a kisebb hazai vállalkozásnak, illetve vegye ki a maga részét a munkahelyteremtésében. Ez leginkább azok után elvárás, hogy Obama elnök a „too big to fail”, vagyis túl nagy, hogy bukjon elv mentén úgy dobott mentőövet a válságot előidéző bankoknak, hogy cserébe szinte semmit nem kért tőlük. Ehhez azonban Trump elnöknek minden bizonnyal a washingtoni elittel kell megküzdenie.
A washingtoni elit elvetése nemcsak Trump elképzeléseinek másik sarokkövét jelenti, hanem egyben azt a hívószót is, amely minden bizonnyal nagyban segítette őt a Fehér Házhoz vezető úton. A washingtoni elit kritikájának fogalma leginkább arra a jelenségre utal, amely szerint különféle érdekcsoportok eltorzíttatják a demokratikus hatalomgyakorlást. Az üzleti érdekcsoportok csapdájában rekedt és súlyos diszfunkciók jeleit mutató tengerentúli politika a valóságban azonban még ennél is nagyobb kihívást jelent. Akkorát, amelyre talán még maga Trump elnök sem igazán gondolt grandiózus választási kampánykörútja során. Az amerikai állami berendezkedés viszonylagos stabilitást kínál a hatalom koncentrációjával szemben. Azért, mert a demokratikus hatalomgyakorlást a fékek és ellensúlyok elve vezérli, amely a közhatalom gyakorlását egymással versenyző intézmények között osztja meg. Ugyanakkor mindez mégsem biztosít elégséges védelmet olyan érdekcsoportokkal szemben, amelyek az évtizedek leforgása alatt felhalmozódott gazdasági fölényüket politikai befolyássá kívánják átfordítani. Gazdasági erejükből további előnyöket kívánnak kovácsolni az állam gazdasági és piaci szabályozásának manipulálásával. Látványos példája ennek a pénzügyi szektor lobbija a származékos ügyletek, illetve hitelkihelyezések szabályozatlanul hagyásáért, amely végső soron a 2008-as pénzügyi válságba torkollt, vagy a fegyvergyárosok érdekszövetsége a fegyverviselés jogának széles érvényesüléséért.
Donald Trump erre a problémára nem mást, mint saját személyét kínálja megoldás gyanánt. Ezt pedig igen meggyőző erővel tette, teszi: megjelenése, fellépése és beszédei mind azzal az üzenettel vannak drámai módon megkomponálva, hogy ő az, aki képes gyógyírt nyújtani e washingtoni betegségre. Egy-egy kampánygyűlésre saját, az elnöki repülőgép felszereltségével is vetekedő magánrepülőjén érkezett. A reptereken pedig mindig ünneplő tömeg várta, akik előtt filmbe illő, teátrális mozdulatokkal lépkedett a lefelé vezető lépcsőkön. Folyamatosan olyan összefüggésben hangsúlyozza saját vagyoni függetlenségét, amely egyfelől igazolja képességét az elnöki feladatok ellátására, másfelől pedig mindehhez erőt is ad. Összességében olyan képet festett magáról, mint aki tényleg őszintén képviseli választóinak akaratát, hiszen egyetlen érdekcsoportnak sem lehet foglya. Mindez fontos garanciának tűnik ugyan a politikai elit működésének megreformálása felé vezető úton, ugyanakkor megnyugtató válasznak önmagában ez a garancia egészen biztosan nem lesz elegendő. Ha ezen téren is valódi reformokat szeretne látni, kénytelen lesz szembenézni az amerikai politikai és jogi élet egyik neuralgikus pontjával, amely nem más, mint az adományok, vagyis a pénz szerepe az amerikai politikában.
Csak a kampányok finanszírozását tekintve igen meglepő adatok lelhetőek fel: míg az 1970-es években egy képviselő átlagosan 55 000 dollárt, húsz esztendővel később már közel tízszer annyit, 500 000 dollárt költött, míg napjainkban 700 000 dollárt fordít kampánycélokra egy-egy választás alkalmával. További beszédes adat, hogy a legutóbbi elnökválasztáson az elnökjelöltek összesen több mint egymilliárd dollárt költöttek kampánycélokra. Ez a magánadományokból összegyűlt roppant nagy összeg nyilvánvalóan nemcsak egy-egy választás kimenetelének, hanem a képviselt politika irányának befolyásolására is törekszik. Minderre javarészt az amerikai legfelső bíróság abbéli joggyakorlata teremt lehetőséget, amely a szövetségi alkotmány első kiegészítésében elismert véleményszabadság szerves részének tekinti a kampánycélú adományozást.
A tengerentúlon a pénz így talált utat az amerikai politika felé, és a politika így vált egyre inkább üzletté. Ez pedig végső soron a politika alakítóinak döntési szabadságát vonta el, és a hatalomgyakorlás demokratikusságát csorbítja, hiszen ahol a pénz befolyása erősödik, ott a többség hangja vész el. Ennek megfelelően ha az Egyesült Államok megválasztott új elnöke komolyan meg kíván küzdeni a washingtoni elittel, akkor nemcsak a kongresszusi ellenállással, hanem a legfelső bíróság e felfogásával is kénytelen lesz szembenézni. Esélyei azonban nem reménytelenek: a bírák életkora miatt könnyen előfordulhat, hogy a kilencfős, de jelenleg nyolc fővel működő testületbe négy olyan új tagot is jelölhet, akik a korábbiakhoz képest eltérő elképzeléseket vallanak a pénz politikában játszott szerepéről. Mindehhez azonban legelőször is a konzervatív republikánus párt hagyományos felfogását kell legyőznie, amely a jelenlegi kampányfinanszírozási szabályok élen járó támogatójának számít.
Mindezek fényében jól látható, hogy Donald Trump a washingtoni konszenzus és a washingtoni elit ellen meghirdetett programjával kemény fába vágja fejszéjét. Ugyanakkor az is jól látható, hogy ez a kettős kihívás Obama elnöksége alatt kitapinthatóvá vált, és a pénzügyi válság időszakában már reformokért és változásokért kiáltott. Obama elnök válságkezelése azonban a kihívásoknak csak a felszínét érintette, és sértetlenül mentette át a washingtoni konszenzust és konzerválta a washingtoni elitet. A következő elnöki ciklus legnagyobb tétje, hogy Donald Trump elnöknek lesz-e ereje és lesz-e türelme ezeken a területeken mélyrehatóbb változások eléréséhez.
Sándor Lénárd
A szerző jogász-közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
