Matthew Pritchard, Agatha Christie unokája 2013-ban kérte fel a pszchiokrimi nagyasszonyát, Sophie Hannát, hogy folytassa a különc és pedáns nyomozó, Hercule Poirot történeteit. Mondván, hogy a fiatal generáció már nem vevő arra az avítt stílusra, amit a krimi koronázatlan királynője megteremtett. Pedig egyes felmérések szerint William Shakespeare után ő a második legolvasottabb író, közel négy milliárd kötetet adtak el az írásaiból.
A 2014-ben megjelent, Sophie Hannah által jegyzett A monogramos gyilkosságok című lektűr, amiről mi is írtunk, óriási felháborodást keltett a bigott Agatha Christie-rajongók körében, az áldozatai szájában monogramos mandzsettagombokat hagyó gyilkos köré szőtt történet nem volt más, csak egy rosszul összerakott stílusgyakorlat, amelyben Christie legismertebb eseteinek fő motívumait montázsolta össze az írónő. De Sophie Hannah még epigonnak sem nevezhető, mert nem végzett mást, csak bárgyú favágó munkát.
Sophie Hannah rájött, hogy ez jó biznisz, hát meglovagolta a lehetőséget és folytatta Poirot kalandjait, hisz épp száz évvel ezelőtt pattant ki Agatha Christie fejéből a magánnyomozó alakja. Idén ősszel az Európa Kiadó gondozásában jelent meg A zárt koporsó című új könyv.
Az írónő még a kezdettekkor hangsúlyozta, hogy nem akarta feltámasztani a belga mesterdetektívet, inkább kihasználta azt a helyzetet, hogy Agatha Christie négy évig, 1928–1932 között nem írt Poirot-történetet, így hősét visszarepítette ebbe az időszakba. Sophie Hannah legújabb írása is ebben az időszakban játszódik. Az elbeszélő az előző könyvében megismertetett új társ, Edward Catchpool, a Scotland Yard fiatal, tapasztalatlan nyomozója. Ennél több szerepe nem is igazán van, annyira jellegtelen a figurája.
A gyermekdetektívekről szóló könyvek híres írója, Athelinda Playford meghívja írországi kastélyába Poirot és társát, Cathcpoolt. Az írónő kizárva vér szerinti rokonait a végrendeletből, halálos beteg titkárára hagyja az összes vagyonát. A bejelentés után néhány órával a titkárt meggyilkolják, méghozzá az ápolónő szerint a lady leánya, Claudia verte agyon. Ráadásul a halottszemlén kiderül, a titkár makulátlanul egészséges volt, csupán csak megjátszotta a beteget, ezzel pedig az egész család tisztában volt.
Hannah ötszáz oldalon keresztül próbálja lázban tartani az olvasót, de ez nem igazán megy neki. Írása még az előzőhöz képest is silányabbra sikerült, olyan, mintha az ember az első, tisztázatlan kéziratot tartaná a kezében. A szereplők jellemének kidolgozása, az egymás közötti viszonyok bemutatása túlzottan szájbarágós, de nagyobb probléma, hogy nincsen logikusan felépítve a szélhámos titkár helyzete, de ugyanilyen ad hoc módon van összecsapva a gyilkosság indítéka is. Ez egy krimi esetében pedig elég nagy hiba.
Sophie Hannah főhősét is ezzel a felszínességgel kezeli. Tudja róla, hogy milyen háklis a rendre, hogy mennyire beképzelt tud lenni, elviselhetetlenül hiú, aki sosem piszkítaná be a fényesre sikált lakkcipőit, bajszát mindig mértani pontossággal fésüli be. Mindig talál rá alkalmat, hogy ezeket kihangsúlyozza, mint kötelező elemet. De Poirot jóval több ennél. És ezt Christie maga is tudta:
„Vannak dolgok, amiket csodálok benne – például szenvedélyes igazságérzetét, az emberi gyarlóság iránti megértését, a kedvességét. Sőt meg is tanított valamire – arra, hogy vegyem komolyabban a figuráimat, hús-vér embernek és ne sakkbábuknak tekintsem őket” – írta 1938-ban az eredeti alak kiötlője.
A Poirot történetek új szerzője ezt viszont figyelmen kívül hagyta. „A kis szürke agysejtjei” persze most sem hagyták cserben a belga mesterdetektívet, csak sajnos ő jött ki legrosszabbul ebből a helyzetből. Karaktergyilkosság áldozata lett.
(Sophie Hannah: A zárt koporsó. Európa Kiadó, 2016.)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 12. 01.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
