Hát igen: ma aztán holtbiztosan nem. Legfeljebb két zsemlét reggelire.
Nem vitás, hogy a fekete péntek az év legundorítóbb napja. Egyértelműen, kérdőjelek nélkül, megfellebbezhetetlenül. Amúgy érdekes, hogy ezek – az ilyen napok – mintha mind a tengerentúlról jönnének mostanában. A Valentin is, a másik gyalázatos. Régen a keleti birodalomtól kaptuk a hasonlókat. Például a november 7-ét. Most a nyugatitól.
Oké, a lehető legteljesebb mértékben tisztában vagyok vele, hogy karakterüket tekintve az égvilágon semmi közük ezeknek egymáshoz. Csak gyűlölhetőségükben közeliek. Hogy amazok anno kötelező jelleggel szakadtak a nyakunkba, emezek koloncait-nyűgeit ellenben önként húzzuk magunkra, az nem felmentő, inkább súlyosbító körülmény.
Tagadom, hogy szép lelkű hippi vagy ellilult antikapitalista volnék. Direktben-konkrétan a ne vásárolj semmit mozgalom mellett érvelni sem jutna eszembe. Nem reagálok – ignorálok.
Az eszetlen fogyasztás nem elvi alapon irritál. Akkor sem, ha a fekete péntek nyomora egyszerre mond el szinte mindent aról, hogy hogyan tepernek bennünket maguk alá a tárgyak és a pszichózisok. A legnyomasztóbb ellentmondások, a világok közötti legrettentőbb távolságok napja ez. Persze kifejezetten a karácsony miatt. Ami számomra igenis fontos ünnep a mai napig. Nem azért, mert kötelező. Nem azért, mert ki lehet pihenni a sok hetes hajszát az ajándékok után. Egyszerűen csak azért, mert szép.
A karácsony a legszebb. A fekete péntek a legrusnyább.
Hogy sokak számára hogyan és miképpen lett a kettő ugyanannak a történetnek a két fejezete – az első és az utolsó –, tudom és részben talán értem is. A kulturális minták torzulását nem könnyű kicselezni. De nem is lehetetlen. Valamikor és valahogyan el kell kezdeni. A többi jön magától, ha hagyjuk. Pökjünk a péntekre, elsőre elég ennyi.
Amikor én még egészen fiatal voltam, mindent elutasítottam, amire azt mondhattuk: kommersz. Zenében, filmben, könyvben. Gondoltam és állítottam, hogy soha nem fogom hagyni, hogy a tárgyak átvegyék a hatalmat fölöttem. Azt szerettem volna, hogy sose legyen több tulajdonom, mint annyi, amennyi elfér két bőröndben. Kötöttem azóta kompromisszumokat, változtam, nem keveset. Autóm is van. Lakásom is. Hiába hittem sokáig, hogy egyik sem lesz, mert fölöslegesek. Az autóm öreg, semmi különös. Hogy a lakásom fele a banké, az nem vigasz, probléma. Hogy a másik fele az enyém, a miénk, az ellenben nem rossz. Pláne mikor ki tudok ülni nagynéha az erkélyre egy pohár borral.
De az fix, hogy sok-sok bőröndre lenne szükségem már, ha csomagolnom kellene.
Mégis azt hiszem, nem adtam fel mindent. Paradoxonnak szinte tökéletes: a fekete péntek rendre megerősít ebben. Erősnek, egészségesnek érzem magamat attól, hogy kívülálló vagyok. Lám, reggelire is csak két zsemlét veszek. És azokat sem akciósan!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
