Tisztelt Vlagyimir Szergejev Nagykövet Úr!
A Magyar Hírlapban megjelent, Önnel készített interjú ismét felkorbácsolta az indulatokat, pedig jó lenne egyszer és mindenkorra a jövő nemzedékének érdekében bizonyos történelmi folyamatokat – különösen a Vörös Hadsereg Magyarországon játszott szerepét – ugyanúgy megítélni, tanítani.
Abban Önnek igaza van, a Vörös Hadsereg nem az égből pottyant Magyarország területére, hanem a Nagy Honvédő Háború (Великой Отечественной войнa) nem állt meg Szovjetunió határainál. Lendületben maradva megkezdték a már korábban Önök számára juttatott területek, országok bekebelezését. Valószínűleg Ön is ismeri a Teheránban, Jaltában, Potsdamban történteket. Önök Nagy-Britanniával, az Egyesült Államokkal együtt Magyarország feje fölött döntöttek, az I. világháború utáni békediktátum módszereit követve, melyet Lenin imperialista rablóbékének nevezett.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol Ön megértheti a magyarok fájdalmát. A bécsi döntésekkel (1938,1940) Magyarország visszakapta a jogtalanul elcsatolt területeinek egy részét. A német politika ügyesen kijátszotta a „Divide et impera” elv alapján a két szembenálló szövetségesét (Magyarországot és Romániát), ezért csak Észak-Erdély került vissza Magyarországhoz. Románia, bízva egy esetleges, számára kedvező későbbi döntésben, teljes mellszélességgel a németek oldalán 1941. június 22-én megtámadta az Ön hazáját, míg mi, magyarok, ezt 27-én tettük meg, félve attól, hogy Románia a háborús részvételével elveszi tőlünk a nehezen visszakapott területeket. Még mielőtt szóvá tenné, hogy senki sem kényszerített bennünket a Barbarossa-terv részvételében, engedjen meg egy megjegyzést: láthatja, milyen nagy nyomás alatt áll manapság Oroszország, pedig Ön egy atomfegyverekkel, több millió fővel rendelkező hadsereg országának állampolgára. Hogyan mondhattunk volna ellent 1941-ben Németországnak, miközben Európa nagy része kiszolgálta a Harmadik Birodalmat?
Igen, úgy kellett tanulnunk, hogy a Vörös Hadsereg felszabadított bennünket. Ez meghasonlást okozott a lelkekben, hiszen hogyan szabadíthatott fel egy idegen hadsereg bennünket, ha ellene harcoltunk? Érti, ugye?
A felszabadulás mint szó számomra az egyik legnagyobb hazugság. Elvesztettük a háborút, vesztesként jogunk van a vereséget szépíteni, de a győztesnek nincs joga a hazugságát ránk kényszeríteni. Vajon a válogatás nélkül megerőszakolt lányok és nők, a munkatáborokba internáltak, deportáltak, vagyonukból kiforgatottak, jogaiktól megfosztottak is így gondolják? A Vörös Hadseregre nem tekinthetünk felszabadítóként, csakis megszállóként. Ugyanúgy tekintünk rá, mint az osztrák katonákra a török kiűzésé után. A török megszállást felváltotta az osztrák, melynek nyomán a Habsburgok kiszipolyozták a magyarságot. Ha elfogadnám az 1945-ös felszabadulás definícióját, akkor az 1849-ben Magyarország területére lépő orosz hadseregre is felszabadítóként kellene tekintenem…
Fogadjuk el elvi síkon, Magyarország megérdemelte a sorsát, mert hadat üzent Szovjetuniónak. S mi a helyzet Lengyelországgal? Ők is megérdemelték a sorsukat? Lengyelország nem üzent hadat, 1939-ben a német és a szovjet csapatok megtámadták, majd két részre osztva az országot, megszállták. Mi lett a Honi Hadsereg (Armia Krajowa), valamint tagjainak (pl. Witold Pilecki) sorsa 1945 után? Katynt meg sem említem.
Tudom, nagy véráldozatot hozott Szovjetunió a maga győzelme érdekében. Hadd kérdezzem meg: vajon a Vörös Hadseregben lezajlott sztálini tisztogatások mekkora szerepet játszottak ebben? Miért nem álltak meg az 1937-es határoknál? Tisztelettel kérem, ne keltsen bennünk bűntudatot!
Magáról a szovjet emlékműről az a véleményem, semmi keresnivalója nincsen, mert ott az ereklyés országzászlónak kell állnia, ugyanúgy, mint 1945 előtt. (A szintén Szabadság téren található, megszállásra emlékeztető, az egészséges nemzettudat fejlődését gátló másik építmény meglétével sem értek egyet, mert megalázó számomra.) Természetesen, az országban található szovjet katonasírok, katonatemetők védelmet élveznek, ez ellen semmi kifogásom nincs, az elesett katonák emlékét ápolni kell. Valamelyik szovjet-orosz katonatemetőben lenne a legjobb helyen ez az obeliszk, ott senkinek nem ártana, s így meg lehetne előzni a tallinihoz vagy a lengyel eseményekhez hasonló lépések bekövetkeztét.
Maradok tisztelettel,
Gerd Wiesler
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
