Minden emberi közösség legfontosabb feladata, hogy őszintén és emberséggel elbeszélje helyzetét és megvitassa a teendőit…
A népszavazás utáni egyik reggelen a következő beszélgetés ütötte meg a fülemet abban az uszodában, ahová húsz éve járok mindennap. „Látom, igazán kitettetek magatokért a szavazókörzetetekben, huszonkilenc százalékos részvétel, és ami a fő, ebből harminckilenc százalék volt az érvénytelen szavazat. Kemény, bátor gyerekek vagytok, bravó, bár mindenki ilyen kemény és bátor lett volna.”
„Ja, persze, én is rajzoltam rá kettős lószerszámot, jó buli volt” – hangzott a válasz. Negyven-ötven év körüli budapesti egyetemi tanár volt a két beszélgető, ahogy a szociológiai stratifikáció fogalmazna, „vezető értelmiségiek” mindketten, szóval nem az elkeseredett vesztesek világának tagjai. A destruktív szándék és a rombolás eddig is jelen volt a nyilvánosságban, de ami most történt, az viszonylag új és eléggé vészjósló fejlemény. Arra ugyanis a rendszerváltás óta nem volt példa, hogy nagy nyilvánosság előtt menjen végbe a cinikus kitanítás arról, hogy miként kell destruktív módon csúfot űzni egy létfontosságú kérdésről való nemzeti akaratnyilvánítási folyamatból, a szándékosan érvénytelenné tett szavazócédulákkal. Mindezt természetesen a liberális demokrácia nevében és annak legnagyobb dicsőségére.
Nem lehet elégszer elismételni, hogy minden emberi közösség legfontosabb feladata ezen a világon, hogy őszintén és emberséggel elbeszélje a helyzetét és aztán megvitassa a teendőit. Enélkül a két alapvető létművelet nélkül egy emberi közösség nem képes az átgondolt és összehangolt cselekvésre, márpedig ha nem tud átgondoltan és összehangoltan cselekedni, akkor hanyatlása és végül bukása elkerülhetetlenné válik. Mindezt talán még azzal lehetne kiegészíteni, hogy a keleti bölcsesség intelmei úgy szólnak, ne legyen benned szorongás, félelem, aggodalom, és ne legyen benned harag, düh, indulat. Azért ne legyen benned mindez, mert ezek a romboló lelki energiák lehetetlenné teszik, hogy helyesen ítéld meg a világ dolgait és benne önmagad. Ha nem tudsz helyesen ítélni, akkor nem tudsz helyesen dönteni; és ha nem tudsz helyesen dönteni, akkor nem tudsz helyesen cselekedni. Ha pedig nem cselekszel helyesen, elvesztél.
A magyarság mint emberi közösség elmúlt közel ezerkétszáz éves története nagyjából éppen a közepénél, a Hunyadiak korától oszlik kétfelé. Az első a felemelkedés időszaka, a második a hanyatlásé. És, ha becsületesen feltártuk volna a hanyatlási lejtő két nagy töréspontjának (Mohácsnak és Trianonnak) a történetét, akkor egészen bizonyosan kiderült volna, hogy a hanyatlás legmélyebb oka a legbelső lelki, erkölcsi, szellemi egyensúlyunk megbomlása. Voltak szépreményű kísérletek és nagyszerű önfeláldozó személyiségek, de a hanyatlást legfeljebb lassítani tudták, megállítani nem.
Az is kiderülni látszik, bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, hogy önmaga történelmi létezéséhez még reflexív módon viszonyulni képes nemzet egyre inkább kisebbségbe kerül a magyar országhatáron belül élő, magyar nyelvű „lakosságot” tekintve. Nagyon nehéz lenne az okok pontos feltárása, de azért néhány dolgot talán érdemes lenne végiggondolni. Az egyik legsúlyosabb fejlemény, hogy igen régóta romokban hever az a beszédtér, amely egyáltalán keretül szolgálhatna közös dolgaink elbeszéléséhez és az ebből következő teendőink megbeszéléséhez. Igaz, hogy e tér lerombolását a globális véleményhatalmi terrorgépezetként működtetett globális média lokális ügynökhálózatának gátlástalan bérgyilkosai vitték és viszik végbe, de mi voltunk azok, akik ezt hagytuk és hagyjuk. Vagy észre sem vettük (legalábbis nem idejében vettük észre), vagy észrevettük, de nem volt bátorságunk cselekedni. Vagy talán elkezdtünk cselekedni, de becsületes kitartó helytállásunk még sem volt e téren (sem).
A világban, azon belül Európában most zajló folyamatok olyan tektonikai erejű változássorozat előhírnökei, amelyek nemcsak Magyarországot söpörhetik el, hanem akár egész Európát is romba dönthetik. Ezért aztán most és a jövőben a szó szerinti létkérdés az, hogy képesek leszünk-e helyreállítani a szétrombolt beszédterünket, hisz enélkül esélyünk sem marad. A népszavazás eredménye, különösen a részvételi hajlandóságot bemutató térképek drámai módon jelzik, hogy az ország népének lelki állapota, bizonyos fő tendenciák mellett, kaotikus rendezetlenségben örvénylik. A fő tendencia, hogy az ország legnyugatibb széle fogja fel leginkább a romboló lemeztektonika végzetes veszélyeit, és hogy kelet felé haladva ez egyre kevésbé van így.
A másik, hogy a főváros összességében változatlanul a pusztító erők uralma alatt áll, és akárcsak az ország egészében, itt is főként a nyugati „végek” értik a lényeget. Az ország leginkább kifosztott északkeleti vidéke az imént említett kaotikus örvénylés állapotát mutatja, egymástól néhány kilométerre eső falvak lakói húsz- és hetvenszázalékos részvétel között ingadoznak tehetetlen reménytelenségben. Ennek kapcsán azért fontos lenne rögzíteni azt is, hogy van egy legalább két és fél milliós tömeg, amely soha nem vesz részt semmilyen választáson. Hogy pontosan mit érez, mit gondol; érez-e, gondol-e egyáltalán bármit, azt nem nagyon tudjuk, talán soha nem is fogjuk megtudni.
József Attilával szólva talán ők is azt érzik, hogy „Emeljétek föl szivünket! Azé, / aki fölemeli”. Ám ez nem megy türelem, szelídség, alázat nélkül, és ez egyelőre nem nagyon érezhető. Márpedig enélkül növekszik a veszélye annak, hogy a 21. század örvénylő iszonyatában – Mohács és Trianon után – a még ismeretlen nevű harmadik nemzeti tragédiához közelítünk, amelyet aligha élnénk túl.
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
