Nagyon vigyázni kell ám a betörőkkel! – mondta kilencéves koromban az egyik nagynéni. – Egyre szemtelenebbek. Soha ne nyiss ajtót, ha egyedül vagy otthon! Újabban azt mondják a hiszékeny öreg néniknek: gázszerelő vagy vízszerelő vagyok. Kifigyelik, hol vannak egyedül gyenge öregek vagy éppen gyerekek. Elég az hozzá, ne nyiss ajtót senkinek!
(Bojcsuk Iván)
Jól megjegyeztem a tánti szavait, még alsó tagozatos osztálytársaimnak is továbbadtam a leckét. Aztán egy szeptemberi délelőtt csöngettek. Apukám elfelejtett befizetni a napközibe, ezért – délutános lévén – ebédig otthon maradhattam. A hirtelen berregés megrémített. Ki keresne minket éppen most, amikor kötetlen munkaidejű apámat nem számítva mindenki a hivatalban ül? Gyorsan letettem arról, hogy elhitessem a lépcsőházban várakozóval, üres a lakás. Akkor viszont nyomban veszi is elő a pajszert, s neki az ajtónak, hogy csak reccsen a fehérre lakkozott fa. Nem. Jobb, ha tudja, itthon vagyok.
– Ki az? – kérdeztem rémült, elvékonyodott hangon.
– A vízvezeték-szerelő – jött a válasz rögtön. Helyben vagyunk: eljött tehát a nagy pillanat, amikor egyedül, egyenlőtlen küzdelemben kell szembeszállnom a betolakodóval.
– Tévedés, uram! – válaszoltam minden bátorságomat és jó modoromat összegyűjtve.
– Engedj be minket, fiacskám! Szerelők vagyunk! – váltott többes számra a hang.
– Tévedés, uraim – rebegtem feléjük újból az ajtó másik oldalán. Szó szót követett, aztán hirtelen megnyugodtam. Meghallottam ugyanis György bácsi hangját. Ő volt a házfelügyelő. Nyilván nem falaz egy rablóbandának.
– Nyisd csak ki nyugodtan a szerelő bácsiknak. Na!
Kinyitottam. Tényleg szerelők voltak, az Ingatlankezelő Vállalat küldte őket.
– Mit kell akadályozni a munkát?! – fordult felém a magasabb, a nagy bajuszos. – Hol a konyha?
Megmutattam. A vállukon hozott csákányt egyszerre kapták a kezükbe, és belecsaptak a mosogató alatti kövezetbe. Szikrázott a föld, remegett a mosogatótálca, csörgött benne a pohár, amelyből reggelente a tejet ittam. Négy-öt, háború előtti műkövet ripityára törtek már, amikor apám megérkezett.
– Nem lehetne megmenteni azt a barnásabbat ott a sarokban? – kérdezte udvariasan a bácsiktól. Az volt a család, talán nevetségesen hangzik, kedvenc konyhaköve. Egyéniség volt, más, mint a többi.
– Nem lehetne. Ez nem a magáé. Ez állami tulajdon – vetette oda a bajuszos, és már lendítette is a csákányt. Az is volt valóban. Beázott alattunk Ica néni, rajta kellett segítenie a magyar állam megbízottjainak. Ilyenkor pedig nem lehet teketóriázni, szentimentális okokból elavult, régi kőlapokat mentegetni. Életem első komolyabb találkozása volt ez a magyar szerelőkkel, akikből aztán a nagy változás, nyolcvankilenc–kilencven forgószelének gyors elvonultával a mi kis- és középvállalkozóink megszülettek. Tartok tőlük. Előítéletes lennék? Talán. Nehéz levetkezni.
Pedig megpróbáltam, kis híján sikerrel. Évek óta vidéki családi házunkat újítjuk fel – már amikor időnk engedi. Kályhaépítéssel kezdődött: felcsiszolták a hajópadlót, újrafaragták a régi ablakok elszuvasodott részeit, kifestettek. Mint mondtam, először a kályhás jött a segédjével. Egyedül, testet öltő rémképekkel a szívemben vártam az ismeretleneket. Megjönnek, és részegek lesznek. Megjönnek és nekiülnek szalonnázni, sörözni – dobolt bennem a halk kétségbeesés. Meg is álmodtam a jelenetet. „Ezt kellene átrakni, mert füstöl, a másik szobába pedig új cserépkályhát szeretnék” – mondtam nekik képzeletemben. A véreres arcú fantáziaszerelő rám nézett, és elnevette magát. „Höhöhö! Nem addig van, aranyapám! Hát sajnáljuk azt a kis üzemanyagot a kétkezi munkástól? Az autó sem megy benzin nélkül. Azért, mert mi nem végeztünk egyetemet? Hol a sör, apafej?”
Másnap reggel megérkezett az igazi mester. Kövér volt és halk szavú. Elszívott egy cigarettát, majd belenézett a tönkrement kályhába. Hát ez kapufa – mondta maga elé, és nekilátott. Kapufa? Na, most jön az aranyapám meg a sör. Nem jött. Néhány napig ott dolgozott a segédjével; kiváló munkát végeztek. Nemkülönben az öreg, kemény dohányos, nyíltszívű – nagyon vörös volt az orra, utóbbi állítólag ennek a jele – padlócsiszoló. Elég az hozzá, erősen szégyelltem magam bizalmatlanságom miatt.
Egy festőt még ajánlhatnának. Ajánlottak. A Sanyit. Sanyi kétágú létrával imbolygott felém.
– Na, szevasz! – dörmögte valahonnan mélyről, mésztől kifakult körszakálla alól a szavakat.
– Szervusz – válaszoltam. Idővel megtanultam a protokollt: az én koromban még tegeződni illik a munkásokkal. Megállapodtunk a Sanyival: először a falakat kell lemeszelni.
– Jó. Lekenem – hörögte felém. Amikor pár nap múlva visszatértem, már száradt a mész.
– Na, szevasz! Mi van? Meggyötté…? – szólt oda. Néhány helyen apró tüskék keletkeztek a távollétem alatt úgy derékmagasságban a frissen festett falon, a mennyezeten pedig, akár a véraláfutás, több kékes folt terpeszkedett. Oda mutattam.
– Lekenem még egyszer – dörmögte. És olajfestékkel az ajtókat is, kértem. Elbúcsúztam.
– Na, szevasz! Meggyötté…? – mondta visszatértemkor egy hét múlva, majd a csikket a megsárgult bukszus felé pöckölte. – Ezt ki kell vágni – gyújtott rá a következőre. – Megették a kínai hernyók. Segítek. Majd megegyezünk – zárta le újabb, a bukszust célzó csikkpöcköléssel a kerti társalgást. Fent kétségbeejtő állapot fogadott. Az ajtó kisebb foltokban élénken fényes, nagyobbakban pedig egészen halovány, matt volt.
– Mi történt? – kérdeztem tapintatosan.
– Nem tudom. Engem is meglepett. Majd fusizok a cégtől olajfestéket, aztán lekenem neked. Ingyen.
Gyorsan szedelődzködött, elment. Azóta sem láttam. A ház szobáiban a frissen csiszolt-lakkozott padlón festékes cipőnyomok mutatták sétáinak nyomát. A kilincset lefestette, a száradófélben lévő ajtót becsukta. Be is ragadt. Tévedés, uram, mondanám most már Sanyinak, ha létrával a vállán imbolyogva közeledne. Nincs tanulság. Az elsárgult bukszust viszont azóta kivágtuk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
