Egy hotdogot majszolgattam a koppenhágai reptéren, mikor a hangosbemondó megszólalt. Hamarosan megkezdődik a felszállás a feröeri járatra. A repülőút két és fél órába telik, ezzel viszont nincs vége, mivel buszra kell szállni Tórshavn irányába. Mindezt csak azért, hogy megnézzem Feröer-szigetek összecsapását Magyarország ellen? És azt még nem is említettem mennyi időbe és energiába telt az út Kolozsvárról Koppenhágába. Nyilván eszembe se jutott volna az északi szigetekre utazni, ha nem ott játszana a magyar labdarúgó válogatott. Ez viszont nem csak a fociról szól. Sokkal több annál. Felbecsülhetetlen érzés, amikor több ezer kilométerre összegyűlünk, és magyarul szurkolunk, énekelünk. Maga az utazás élménye sem elhanyagolható, no meg az ismeretlen városok, országok bejárása is csodálatos.
A repülőn magyar szóra lettem figyelmes. Gondoltam, hogy biztos más szurkolók is utaznak ezzel a járattal. A hang viszont egyre ismerősebbnek tűnt. Hát persze, Hajdú B. István, a kommentátor! Hátrafordultam. Három sorral hátrébb ült, az M4 sportcsatorna egyik riporternőjével és két másik magyar kollégájával. Beszélgettek valamiről, így inkább nem akartam zavarni őket. Később, mikor már félúton voltunk és ők is kifogyhattak a témákból, odamentem:
– Jó estét kívánok, Önök is a meccsre mennek, vagy csak úgy sétálni egyet Feröerre?
– Jó estét, hát csak úgy turistáskodni. – felelte Hajdú B. szintén viccelődve.
– Felkérhetem egy fotóra?
– Igen, várjon csak, álljak föl.
Az M4 kamerása segítőkészen vette át a telefonomat, és lefotózott minket.
– Honnan érkezett? – kérdezte Hajdú B.
– Kolozsvárról.
– Hát az sincs a szomszédban. Mi Budapestről repültünk Bécsbe, majd onnan Koppenhágába, az sem volt rövid. Szokott járni más mérkőzésekre is? Volt az Európa Bajnokságon is?
– Igen, voltam mind a négy magyar meccsen az EB-n, azelőtt is a pótselejtezőn Oszlóban, és a selejtezősorozat minden hazai meccsén.
– Az szép.
– Sajnos a szurkolás Toulouse-ban nem sikerült olyan jól – tette hozzá a riporternő.
– Igen, más volt a közeg azon a meccsen, idősebbek, nők és gyerekek is voltak, ők kevésbé voltak hangosak, inkább csendben nézték. Ez megesik. Nekem az volt fájó azon a mérkőzésen, hogy olyanok is voltak, akik a bekapott gólok után hagyták abba a szurkolást, és ahelyett, hogy tovább buzdítsák a csapatot, csak bámultak, vagy kritizáltak.
– Hát igen, vannak, akik nem tudják, hogyan kell kezelni emelt fővel egy vereséget.
– Idén az a célom, hogy egyetlen meccset se hagyjak ki. A lettországi meccsre már le is foglaltam a szállást és az utat.
– A mi cégünk nem gondolkozik ennyire előre – mondta Hajdú B. nevetve.
– Szerintem most ne számíts jó mérkőzésre Feröer ellen – mondta a riporternő.
– Egyetértek, sajnos. Na, hát örültem a beszélgetésnek, hajrá magyarok!
– Hajrá magyarok!
Visszaültem a székemre, és próbáltam szunyókálni egy keveset. Sajnos továbbra is megvan az a rossz tulajdonságom, hogy semmilyen járműben sem tudok aludni, ami mozog. Közben kiírták az elektronikus kivetítőre, hogy késünk fél órát.
Végül is húsz perc késéssel érkeztünk. A határőrség egy szál tisztből állt, aki egy kutyával végigszimatoltatott. Meg sem kellett állnom. Ez meglepő volt, mivel előzetesen felhívták a figyelmünket arra, hogy csakis útlevéllel léphetünk be az országba. Feröer-szigetek Dánia része, viszont autonóm tartomány és nem tagja az Európai Uniónak. Tehát elméletileg nincs benne a schengeni övezetben, viszont mivel Dánia része, az ellenőrzés elmaradt.
Menetrend szerint a reptéri busznak máris indulnia kellett volna. A sofőr viszont kijelentette, hogy egyelőre nem fog, mivel meg szeretné várni az összes utast. Így a busz is késett fél órát. Szinte éjfél lett, mire elfoglaltam a szállásomat, és holtfáradtan az ágyba estem.
Másnap elindultam várost nézni. Az időjárás rettenetesen rossz volt. Esett az eső és erős orkánszerű szél kavarta a csapadékot. Néha olyan széllökések voltak, hogy meg kellett fogóznom valamiben, nehogy felborítson. Ilyen időben kellemes lehet focizni!
Három órát jártam a várost, és a kikötőt. Mondhatom, teljesen szétáztam. Ez csöppet sem érdekelt. A táj gyönyörű volt. Láttam tipikus feröeri házakat is: fekete falak, és pázsit a tetőn! Elképzeltem a jelenetet, amint a feleség rászól a férjére:
– Gyere Olaf, hozzad a fűnyírót, túl nagy a gaz a tetőn!
Végre elállt az eső, de a szél továbbra is nagyon erős volt. Ez most a hasznomra jött, mivel jobban száradt rajtam a ruha.
Ahogy csak barangolok, hirtelen belebotlok a riporternőbe és a kamerásba.
– Mekkora szerencse, hogy találkoztunk! – mondta. Az utcán alig jár valaki, nem hogy magyar szurkoló. Tegnap el kellett volna kérnem az elérhetőséged. Készíthetünk veled egy interjút?
– Benne vagyok – válaszoltam. Eléggé zavarban voltam, még sosem szerepeltem a tévében. Méghozzá ez a nemzeti sportcsatorna!
– Megszokhattuk, hogy a világ minden tájáról érkeznek magyar szurkolók a válogatott mérkőzéseire. Kolozsvárról hogy lehet eljutni Feröer-szigetekre?
– Péntek délután indultam Kolozsvárról Nagyváradra vonattal, majd hazastoppoltam Biharra, a szülőfalvamba. Ott aludtam. Szombat reggel a Nagyvárad – Püspökladány nemzetközi személyvonattal utaztam, majd átszálltam egy gyorsra, ami elvitt Ferihegyig. Innen mentem busszal a reptérre. Elrepültem Koppenhágába, ahol találkoztam egy jó barátommal, aki osztálytársam volt Váradon. Két napot töltöttem a dán fővárosban, majd onnan repültem Vagar-ba, Feröer szigetekre – feleltem részletesen. Valószínűleg túl hosszú volt a válasz, mert ez nem került bele a tévés anyagba.
– Miért éri meg neked egy ilyen hosszú utat elvállalni egyedül? – tette fel a második kérdést a csinos riporternő.
– Első sorban a hangulat miatt. Nagyon élvezem, amikor ennyi magyar összegyűl, és együtt szurkolnak. A nemzeti összefogás és összetartás élménye ez. Nem utolsó sorban az is fontos nekem, hogy a Bihar feliratú magyar zászlómmal járok ezekre a mérkőzésekre. Ezzel azt szeretném megmutatni, hogy sok tanulással és munkával, bátran és hatalmas motivációval el lehet jutni az Értől az óceánig, vagyis egy kicsi faluból akár a Feröer-szigetekre is. Emellett Erdélyben büntetést kapok, ha Magyarországot éltetem, és előveszem a zászlómat – talán „túl nemzetire” sikeredett a második válasz, mivel ez sem került be a tévébe. A következő két kérdés a mérkőzés esélylatolgatásával volt kapcsolatos, valamint a szurkolói hozzáállásommal, ezek már részét képezték a műsornak.
Az interjú elkészítése után még visszamentem a szállásra, hogy a meccs előtt átöltözhessem száraz ruhába. Kellett ez, habár nem volt olyan hideg, de mégis fáztam. Körülbelül tíz fok lehetett. A meccsre még jobban felöltöztem, nehogy újra átázzak.
Másfél órával a kezdés előtt értem a stadionhoz. A Magyar Labdarúgó Szövetség alkalmazottjai, akik az interneten keresztül megvásárolt utalványomat jegyre váltják át, még nem érkeztek meg. Így hát tettem egy kört a stadion körül. A köd, mint hatalmas fehér takaró, lassan borult a hegyekre. Nem volt olyan rossz idő, mint délelőtt, amikor a várost jártam. MLSZ-standot még mindig nem találtam, így megkérdeztem egy feröeri biztonságit, hogy hol lehetnek. Ötvenöt év körüli, őszülő hajú férfi volt, akihez odamentem. Felettébb kedves volt, és jól beszélt angolul. Elkezdett telefonálni, de nem kapott semmilyen információt. Felajánlotta, hogy segít megkeresni. Most már vele jártam körbe a stadiont. Közben több biztonságit és rendezőt is megkérdezett, de senki nem tudott semmit. Végül, pontosan mikor a körutunk végére érkeztünk, megtaláltuk őket, végre megjöttek.
Már állt két magyar szurkoló is a kapunál. Velük mentem be. Segítettek kirakni a zászlómat. Összebarátkoztam velük. Kiderült, hogy debreceniek. Tőlem balra helyezkedtek el, és ők is kirakták a zászlajukat. Közben megjött egy srác, aki Dublinból utazott idáig. Vele is elbeszélgettem. Ezért is jók ezek a válogatott mérkőzések, mert az isten háta mögötti helyeken barátságok születhetnek.
A hangulat jó volt, egészen a kezdés előtti tizenöt percig. Ekkor megjelent a Carpathian Brigade szervezett szurkoló csoport pár tagja. A Magyar magyar ellen című írásomban már esett szó róluk. Tisztelem és becsülöm a csoportot, ugyanis ők tették szervezetté a magyar szurkolást 2009. óta, amikor megalakultak. Ezért is szeretném hangsúlyozni, hogy ez párfős kis csoport, amely megjelent ezen a feröeri meccsen, nem jellemzi a nagy szurkolói szervezetet. Emlékszem, amikor a vezérszurkoló és a főbb szervezők a franciaországi Európa-Bajnokságon külön felszólították a szurkolókat, hogy ne öntsenek fel a garatra, ne viselkedjenek úgy, hogy lejárassák országunkat. Nos, ezek a vezető emberek valami miatt nem jutottak el Feröerre. A kis csoport pedig alpári viselkedésével nem csak a CB-t, hanem egész Magyarországot szégyenítette meg.
A kezdés előtt tizenöt perccel érkeztek meg, mattrészegen. A dublini srácot felkérték, hogy szedje le a zászlaját, mert ők ki akarják rakni a Carpathian Brigade „drapiját”, ahogy ők hívták. Arra hivatkoztak, hogy az ő zászlajuk minden meccsen ott szokott lenni. Ez nyilván igaz, de az semmiképp sem érdekelte őket, hogy szegény srác Dublinból érkezett és ők kirakhatnák valahova máshova a zászlót. Nem, az övék pontosan a szektor középen kell legyen!
Alig énekeltük el a himnuszt, máris lökdösődés tört ki a magyar szurkolók közt. Nem tudom, hogy miért, csak annyit hallottam, hogy a CB egyik lánytagja sipítozik:
– Mit szólnak be ezek nekünk? Kik ezek?
Hát igen, ezeknek az „ultráknak” nem szabad csak úgy „beszólni”.
Egy másik szurkoló már annyira illuminált állapotban volt, hogy a mellettem levő széken állva alig tudott egyensúlyozni. Hol a vállamba, hol a sálamba kapaszkodott. Nagyon örültem, hogy így mutatja ki a barátságát. Különösen élvezetessé tette számomra a meccset, hogy egy százkilós férfi bennem kapaszkodik közben.
A szektor fenti soraiban egy ismeretlen rigmust kezdtek el énekelni a szurkolók. Aki nem ismerte a szövegét, nyilván nem tudta követni. Véleményem szerint kétféleképpen lehet reagálni egy ilyen helyzetre: odafigyelünk és megpróbáljuk megtanulni a rigmust, vagy egyszerűen nem énekeljük velük. Persze ez nem így történt. A brigád egyik lánya ismét virnyákolásba kezdett:
– Mi a szar ez? Mi ez? Hagyjátok már abba! – tisztára ugyanúgy, mint Gelsenkirchenben (lásd Magyar magyar ellen című írás).
Közben megjött az az MLSZ-tag, aki a jegybeváltásnál is jelen volt. Az egyik szurkoló Nagy Magyarországot ábrázoló zászlót függesztett ki.
– Kérlek, vedd le, mert emiatt büntetést kaphatunk. Megláthatja bárki, és be is perelhetnek miatta.
– Nem vesszük le! Nem fogjuk levenni.
– Kérlek, vedd le – kérlelte tovább az MLSZ-es.
– Nem.
A tag otthagyta a szurkolókat, és nyilván ravasz módón kieszelt egy tervet. Tíz perc múlva jöttek a feröeri biztonságiak. Hozzá kell tenni, hogy ezek békés emberek, még csak rendőrség és börtön sincs országukban. Ötven éven felüli férfiak voltak. Leszedték Nagy Magyarország zászlaját. Lett hirtelen nagy fenyegetőzés, többen átrakták az egyik lábuk a korláton, öklüket rázták és köpködtek a biztonságiak felé. A részeg agyuk nem fogta fel, hogy szerencsétlen biztonságiak semmit se tehettek, nem voltak hibásak, és utálatukat inkább az MLSZ-ellenőr irányába kellene fordítani. Ő mondta a biztonságiaknak, hogy vegyék le a zászlót.
Valaki megveregette a hátamat. Nem tudom, hogy ő is a brigád tagja volt-e, vagy sem, de nem is számít. Belém kötött, hogy én nem szurkolok. Én, aki az első perctől fogva ordítva buzdítottam a csapatot.
– Hogyne szurkolnék, te miről beszélsz? – kérdeztem tőle. Én szurkolok.
– Akkor nem tapsolsz. Nem szurkolsz eléggé – bömbölte részegen.
– Ne hülyéskedjünk már, hogy itt bizonygatni kelljen, ki mennyire szurkol… – mondtam neki, és hátat fordítottam.
– „Kamu” vagy – mondta mögöttem. Ezzel még jobban felhúzott, utálom ezt az idióta szlenget.
Félidőben egy szurkoló annyira részeg volt, hogy fejjel beesett a székek közzé. Mintha a medencébe ugrott volna fejest. Ezért érdemes háromezer kilométert utazni. Sosem fogom ezt megérteni. Miért issza le magát annyira valaki, hogy a meccsből szinte semmit sem érzékel, semmit sem lát. Egy hatvan év körüli, ősz hajú nő kezdte el felsegítgetni, és kérdezte tőle, hogy jól van-e. A mellettem levő brigádos odakiáltott:
– Hagyjad már békén, nem vagy az anyja!
Hasonló alpári megnyilvánulások voltak bőven. Gulácsi Pétert, a válogatott kapusát lezsidózták, stb. Nem fogom mindegyiket felsorolni. A mérkőzésről meg éppen nem érdemes semmit mesélni, mert egy nagy kerek nullával volt egyenértékű. Egy barátom úgy fogalmazott, hogy a lelátó csak olyan, mint a társadalom maga. Vannak ilyen és olyan emberek. Egyébként nem mindegyik túra ilyen negatív hangulatú, lásd az oszlóit A turul ultrái című írásomban, de említhetném a Marseille-i mámort is.
A válogatott csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs kijött hozzánk a meccs végén bocsánatot kérni. Eközben már egy részeg „ultra” átugrott a kerítésen, és három biztonságival lökdösődve rontott Balázsra.
– Mi volt ez, b… meg? Mi volt ez? – üvöltötte annyira, hogy közben az erek kidülledtek a nyakán és a fején, nyilván a birkózás erőlködése miatt is.
– Hagyjátok, hagyjátok! – szólt Dzsudzsák a biztonságiaknak. Közben a szurkoló tovább kiabált neki. Itt van a mezem, csak menj vissza, kérlek. Tessék, itt van, csak menj vissza, kérlek.
Na, hát így kell Dzsudzsák mezét megszerezni! A meccs után ugyanez a szurkoló már röhögve mesélte, hogy ugyanígy megszerezte egyszer Tőzsér Dániel mezét is, akinek szintén „leordította a fejét”. Büszke lehet rá.
Közben egy másik részeg „ultra” is átugrott a kerítésen, valamilyen sportszerelést koldulni. Sikerült is neki. Persze rám nem nézett egy játékos sem, mivel nem verekedtem, nem szitkozódtam, nem ugrottam át a kerítést, nem lökdösődtem biztonságiakkal. Kár, hogy a riporternő nem a meccs után kérdezte meg, hogy sikerült-e már valamelyik játékostól valamilyen relikviát szerezni. A nemmel kezdődő válaszom most azzal bővíteném ki, hogy aki nem viselkedik állat módjára, az nem is szerezhet.
Csalódottan baktattam a buszmegállóba. Nem csak a mérkőzés volt egy nagy nulla, de a hangulat és a szurkolás is. A megállóban újra magyar szurkolókkal találkoztam. Mivel jól fel voltam öltözve és még sál is volt rajtam, úgy néztem ki, mint egy feröeri.
– Nézzed már, itt jön egy bohóc bálnavadász g… – mondta röhögve a magyar. Örülsz, hogy nem nyertünk, mi? Örülj is, hogy 0 – 0 lett. Bálnavadász cigányok, b… az anyátok! Menjél innen haza, vadászni a bálnákat!
Rendben, remélem, hogy sokat találok majd Kolozsváron a Szamosban – feleltem magyarul.
Pataki Előd, Kolozsvár
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
