Az országban elsőként hozott a feketén dolgozó romániai vendégmunkások kiszorítására alkalmas rendeletet Alsónémedi önkormányzata. Bár aranyat ér az idénymunkás a zöldségtermesztő vidéken, az itt élőknek elegük volt abból, hogy évek óta más kultúrájú népség tivornyázik az utcákon, túlkoros gyermekeik pedig az iskolában molesztálják társaikat. Míg Brüsszel kisvárosnyi migránst szeretne az országba betelepíteni, csak Alsónémediben már évek óta falunyi Európai Unióból érkezett betelepülő él.
Csókolom, Irénke drága! Most főzetem a pálinkát. Megkóstolja majd Feri bácsi besztercei szilváját? – kérdezi egy hetven körüli, galambszürke öltönynadrágos, élére vasalt inges idős férfi a tulajdonosnőtől a Petrányi-féle italkimérésben. A pult mögött álló hölgy is megette már a kenyere javát. Kontya módfelett rendezett, és öltözete elegáns, mintha este színházba menne. Nyakában két körben fut a gyöngysor. E rendezettség a patinás berendezésen is visszatükröződik a családja által negyvenöt éve üzemeltetett kocsmában. Hatvanas évekből megmentett, bordóra festett, „Ittas egyéneket nem szolgálunk ki!” feliratú üvegtábla a falon, és a polcokon százhuszonkét különféle önkormányzati és egyéb labdarúgókupa-szereplésért járó serleg.
Besötétített lakások, lehúzott redőnyök
Az asztaloknál négyen-öten ücsörögnek, még a postás is itt fogyaszt el egy italt. Odakintről besüt a nap. Az utcán elhaladó emberek hosszú árnyéka lézerszkennerként fut végig rajtunk.
– Aki reggeltől estig dolgozik, azzal nincsen baj. Viszont hozták magukkal a pereputtyot: sógort, komát, a sok gyermeket is. A helybeliek bezárkóztak, besötétítik lakásukat, lehúzott redőnyök mögött élnek, már a tavalyi búcsúba is alig mert kimenni valaki – mondja egy kávéspoharát pultra helyező munkaruhás férfi.
Többen beszállnak a diskurzusba, igazi panaszáradat kezdődik.
– Gyerekeiket kötelező felvenni az iskolába, a bélfertőzés, tetvesség igen gyakori az iskolai osztályokban. És azt sem sikerült egyesekkel megtaníttatni, hogy ne a vécécsésze mellé végezzék a nagydolgukat. Óriási az iskolázottsági lemaradásuk! Nem halad miattuk az osztállyal a pedagógus – vélekedik egyikük.
– Iskolában, utcán nem tudnak viselkedni, a cukrászdában is betörték a flippergép ujjnyi vastag tetejét – teszi hozzá más.
– Ide is járnak? – kérdezem tőlük.
– Ideeee? Ó, dehogy! Kezdetben persze igen. Hangoskodtak, civódtak egymással, bicskát villogtattak, borították fel az asztalt. A helyi focicsapatnak ez a törzshelye, a mi aranylábúink rendre az udvaron bográcsoznak. Először csak figyelmeztették a román cigányokat, hogy ne hangoskodjanak, majd mivel az fabatkát sem ért, kiosztottak nekik néhány jól irányzott nyaklevest. Na, azóta nem járnak ide!
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Alsónémediben évek óta feszült körülmények között élnek az emberek. Egy önkormányzat viszont nem osztogathatja a pofonokat. A Mátyás király utcában, hol többnyire megmaradtak a régi Kun Béla utcás névtáblák a házak falán, munkaidőben egy cigány férfi sétál az út szélén, követi asszonya a két gyermekkel. Az átkosból itt maradt „Tiszta udvar, rendes ház” feliratok mindenfelé.
– Köszöntek, hogyne köszöntek volna. Még mondta is a kislány, hogy őt Beatrixnak hívják, mire felvilágosítottuk, hogy az királynői név. Meg is köszönte az anyja. Ezzel nincs is bajunk – mondja az út szélén gazt kapáló két idős asszony egyike a távozó család után nézve. Megtudom tőlük, hogy az idegenek a szomszéd házban „bérlők”. Azaz dehogy a házban, hiszen „parkettás szobát senki sem ad ki nekik”, sorstársaikhoz hasonlóan melléképületben, pincében vagy nyári konyhában húzzák meg magukat. Furnérlemezzel vonták be a kerítést, hogy kívülről senki ne lásson be.
Az utcában van még hat-nyolc hasonlóan üres ház, amelyből kihaltak, s a máshol élő örökösök kiadják a melléképületeket a romáknak. Tízen-tizenöten laknak egy-egy portán. Hol dolgoznak, hol nem. Van, aki összegyűjti a napszámért kapott pénzt, s otthon építkezik belőle, de jellemzőbb az, hogy ha pénzhez jutnak, elisszák a kocsmában, s esténként ordibálnak a lerészegedett férfiak.
– Mi, akik egyedülállók vagyunk, éjjel nem alszunk nyugodtan, mert dalolva jönnek hazafelé. S mély hangjuk van az erdélyieknek. Zavaró. Félünk – tördeli kezét az egyik asszony.
„Orbán Viktor urunk elrendezte ezt”
Alsónémediben már négy-öt éve megjelentek a vendégmunkások. Románul vagy valamiféle cigány nyelven, de sok esetben magyarul beszélnek, s egy részük magyar állampolgár is. Nehéz így igazságot osztani.
– Kötelesek vagyunk felvenni gyermekeiket az iskolába. Ingyen kapnak étkezést, míg az alsónémediek ezért fizetnek az iskolának. Túlkoros nebulóik szexuális ajánlatot tesznek osztálytársaiknak, ezért több szülő kivette az iskolából a gyermekét – ismerteti egyikük a mindennapokat. A másik hölgy indulatos lesz.
– Orbán Viktor urunk elrendezte ezt. Azzal semmi bajom, amikor a polgármester székelyeket esketett magyar állampolgárnak, s mindannyian sírtak a Szózatot hallva, de amikor vietnami papucsos, mosdatlan, atlétatrikós emberek álltak elém…, nos, azok… – hosszasan keresi a jelzőt, majd így folytatja – másfajta magyarok voltak. Most kiküldték Romániába az október 2-ai szavazáshoz az értesítőket, és az óriásplakátokra milliárdokat költenek a mi adónkból. Mint a főutcán az a riogatás, hogy Brüsszel városnyi menekültet akar betelepíteni ide. Mi az a városnyi? Semmi, hiszen Alsónémediben egyfalunyi Európai Unióból érkező roma él. Jöjjön ide lakni, aki kíváncsi rájuk! Gyönyörű parkjaink vannak, de senki nem mer kimenni, pereputtyok tartózkodnak azokban egész nap. Míg a szülők hintáztak, a jól nevelt gyerek a nagydolgát a csúszda tetején végezte. Az unokám le is kamerázta telefonjával.
Káposztabetakarítás Alsónémediben. Évről évre nehezebb gazdaságosan termelni a földeken Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Alsónémedi képviselő-testülete 2017. január elsejei dátummal adót vet ki: akik a település területén életvitelszerűen tartózkodnak, de nincs állandó bejelentett lakóhelyük és bejelentett munkájuk sem, naponta nyolcszáz forintot kötelesek fizetni. Természetesen hosszú a mentességre jogosultak listája, az ünnepnapok, vasárnapok például nem számítanak, ugyanakkor könnyen behatárolható az a kör, amelyiket az új adó érint.
– Alsónémediben négy-öt száz, esetleg hatszáz olyan személy él, akiről a világon semmit nem tudunk. Egy részük a lakcímnyilvántartásról szóló jogszabály ellenére nincs bejelentkezve, illetve vagy nem dolgozik, vagy feketén vállal munkát – mondja elöljáróban Vincze József polgármester. – Magyarország kormánya felismerte, hogy szükség van idénymunkásra, 2010-ben törvényt hozott az egyszerűsített foglalkoztatásról. Esetünkben az Alsónémediben élő mezőgazdasági idénymunkásnak az adóhatóságtól vagy a munkaügyi hivataltól (Dabason van legközelebb) adóazonosító jelet tartalmazó hatósági igazolványt kellene kérnie, amely mellé az igénylő tajkártyát is kap, és idénymunkásként munkát vállalhatna.
Még a nevüket sem tudják
Alsónémediben, a Budapest vonzáskörzetében található ötezer lakosú településen sok őstermelő és zöldségtermesztő vállalkozó van, hiszen ez a régió évtizedek óta a főváros zöldségellátására rendezkedett be. A gazdák tehát az idénymunkások foglalkoztatását az adóhatóságnál kötelesek jelenteni, és fizetnek a munkások után napi ötszáz forint adót. De ez csak idea.
– Míg régebben erdélyi magyarok jöttek Alsónémedibe, az utóbbi években nagyrészt romániai cigányok érkeznek ide dolgozni a családjukkal együtt. Többen a nevüket sem hajlandók elárulni. Mi pedig szeretnénk tudni, hogy kik élnek itt, hiszen ez egy közösség, ha úgy tetszik, egy nagy család. Ha egy országnak joga van meghatározni, hogy ki jön be a területére, akkor egy falunak is joga van tudnia, hogy kik tartózkodnak a településen – jelenti ki Vincze József.
Nagyot sóhajt az elöljáró, mielőtt folytatja.
– Aki bejelenti a lakcímét, azt kötelesek vagyunk az ellátórendszerbe bevenni: egészségügyi, szociális, óvodai, iskolai ellátásban részesíteni. Így a más kultúrát képviselő, eltérően szocializálódott családok tíz-tizenegy éves gyermekei kerülnek a hat-hét évesekből álló első osztályosok közé. Időnként voltak itt hatósági ellenőrzések, s a feketemunkásoknál tbc-re, fertőző májgyulladásra, bélférgességre szedett gyógyszereket találtak. Most az iskola tanulóinak több mint öt százaléka román állampolgár, ám látva kisgyermekeik és a várandósok számát, ez az arány éveken belül jelentősen nőni fog.
– Fordultak önök felettes szervekhez a problémájukkal?
– A bevándorlási hivatalban nagyon együttműködők voltak, de azt mondták, hogy törvényi lehetőségeik korlátozottak, és leterheltségük miatt nem tudnak velünk kiemelten foglalkozni. Kiderült, hogy a hivatal adja ki a regisztrációs kártyát, amelyhez munkaadói és befogadói, azaz szállásadói nyilatkozatot kell mellékelni, ám a feltételek fennállását a későbbiekben nem ellenőrzik. Ténylegesen több Alsónémediben élő idénymunkás méltányossági és szívességi lakáshasználat alapján tartózkodik a faluban, az általam ebben az ügyben felkeresett adóhatóság szerint a szerződések teljesen rendben vannak. Volt olyan szállásadó, akinél tizenegy szívességi lakáshasználó volt bejelentve. Ezt az embert megkerestem, s mondtam neki, tudok tizenegy olyan falusit ajánlani neki, aki ugyanígy rászorulna a támogatására…
A polgármester elmondásából kiderül, felkeresték a munkaügyi, munkaegészségügyi hivatalokat, a tisztiorvosi szolgálatot, a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatalt és a térség országgyűlési képviselőjét is. Mindenütt a törvény rugalmatlanságára, jogszabályi hiányosságokra és leterheltségre hivatkoztak. Nagyon sokszor azt válaszolták, hogy ezt a problémát Alsónémedi magának okozta, így oldja meg maga is.
– Aki legálisan vállal munkát, azt adóteherrel nem sújtjuk. Legyen a bejelentésük a szállásadónak és az őstermelőnek is fontos. A település jövője mindnyájunk kezében van. Élhető falut szeretnénk átadni a gyermekeinknek, unokáinknak – szögezi le Vincze József.
– Az nem lehet, hogy mindent a munkaadó paraszt fizessen – vélekedik egy helybéli a talányos nevű Gazdakör borozóban. Merthogy szerinte a vendégmunkások a rendelet hatására száz forinttal többet kérnek óránként, így már hét-nyolc százért vállalnak munkát.
Ki van a kezünk-lábunk
Nagy a forróság. Szemben, a hosszan elnyúló földek egyikén három pont. Rezegteti a kukoricák leveleit a szél, ahogy a szikkadt földúttal araszolva küzd az autó.
Pelsőcziék tízezer káposztát ültettek, három fajtát. És krumplit, uborkát. Ott dolgozik a családfő, a felesége s a fiuk, aki a műszaki főiskolát hagyta ott a föld miatt. Hogy a szüleinek segítsen a termelésben, a betakarításban és a termény nagybani piacos eladásában. Nem lett belőle műszaki menedzser.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– A nagy tételes világ már rég megszűnt, húsz éve száz láda karfiolt is megvett valaki tőlünk. Ma már egy-két ládával viszik a zöldséget. Ha viszik. Mert úgy akcióznak a nagyáruházak, hogy a magyar termelők nem tudnak érvényesülni – mondja a családfő, Pelsőczi Dezső, aki gyerekkora óta ezt csinálja. – Hatvanéves elmúltam. Harminc éve kérdeztem egy bácsitól a piacon, hogy mit keres itt. Azt mondta, hetvenéves, nem ő szedi, csak az árut hordja. Azt mondtam magamban, hogy ha én hatvanévesen azon töröm majd magamat, hogy mit vessek, mit szedjek le, akkor lőjenek le. Kérdi néha a feleségem, miért vagyok életunt. Azért, mert hiába várom a mesterlövészt – felelem olyankor egykedvűen.
A sok eső miatt rájuk rohadt a vörös káposzta. Most válogatnak: amelyik még menthető, a földről felveszik, nagy késsel levágják a szárát, s a felső leveleit leszedik. Így kerülnek a fejek az 1993-ban vásárolt Aro teherautó platójára. Régen 10-12 hektáron is termeltek, de ma már 3-4 hektárba nem tesznek magot, palántát. Tapasztalatuk szerint semmit se ér a permetezőszer. Hiába szórják, megeszi a zöldséget a lisztecske, a fehér lepkeszerű valami. Ott van mindenütt a káposzta levelein és a brokkolin is, mutatják a leveleket visszahajtva. Egy liter permetszer ötvenezer forint. Húsz éve egy deci kellett egy hektárra, de ma már jócskán fel van hígítva, semmit se ér.
– Délután ötre viszem az árut a nagybani piacra – mondja Pelsőczi Dezső harmincöt éves fia. – Azért vállaltam ezt, hogy a szüleim ne kapjanak agyvérzést a zöldséget finnyásan méregető kereskedőktől. Azt kérdezi tőlem a minap a piacon valaki: „Miért vizes a krumpli?” „Hát azért, mert esik az eső. Miért van rajtad esőkabát?” – feleseltem vissza.
Odajön hozzánk az asszony. Csupa por még az arca is.
– Megöregedtünk, ki van a kezünk-lábunk. Nekem 1988-ban hetven vágást ejtettek a két lábamon a visszereim miatt. Pelsőcziné, maga változtasson életmódot! – javasolta akkor a doktor. De nincs más, ezt csináljuk. Mióta élünk, egy napot nem voltunk betegállományban. Szerettük csinálni, volt értelme. A falu nyolcvan százaléka ugyanígy gürcöl. A téeszesítés idején egyharmad részt meghagytak a gazdáknak, hogy Budapest el legyen látva zöldséggel. Így aztán ráálltak erre az emberek.
– Napszámosaik vannak?
– Csak betakarításkor. Egy házaspárral dolgoztatunk, Nagyvárad mellől származnak, hat éve élnek itt. Be szoktuk jelenteni őket. Még nem emeltek órabért, majd meglátjuk, mi lesz. Sok embert kipróbáltunk. Volt, aki ímmel-ámmal dolgozott. Ha noszogattuk, azt felelte: „Ha én is magamnak dolgoznék, mint maga, akkor máshogy dolgoznék.” És az ember erre egy szót sem mer mondani, mert attól fél, hogy otthagyják, s a földön marad a terménye.
Tizennégy méter mélyről húzza fel a felszínre a vizet a szivattyú, s húsz szórófejjel szórja szét a törékeny földön. A vadnyulak ellen még mindig a madárijesztő a legbiztosabb eszköz, rajta Pelsőczi Dezső viseltes szürke pulóvere, amelyet egykor a dabasi vásárban vett egy meghitt karácsonyra az asszony.
A földművesek elindulnak a teherautóval hazafelé. De nem a kényelmes fotelekbe vetik magukat, és nem a távkapcsolóhoz nyúlnak majd. Várja őket az otthoni forgódobos zöldségmosó, majd a gyereket a piac vevőköre. Éjfélre, egyre haza is ér.
És felkapaszkodva az autóútra, Alsónémedi főutcájára, elmegy egy, két, három – már számlálni is nehéz – óriásplakát előtt az autójuk. Százszor, ezerszer ismétlődő pillanat. Nagy kék mezőben a megszokott felirat: „Tudta? A bevándorlási válság kezdete óta ugrásszerűen emelkedik a nők elleni zaklatások száma Európában.”
És ön tudta? Néhány éve itt, Alsónémediben a belső migránsok átmentek a szomszéd nénihez kenyeret és lábast kérni. És mikor visszavitték a lábast… Az asszonyt hát nem megfojtották!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 10.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
