Már negyven éve valóban „éhbérről” beszélhetünk hazánkban, hisz a táplálékon kívül más nincs benne a munkavállalók bérében…
A címben szereplő, belátom, kissé furcsán csengő és valójában nem létező szócska a járulékcsökkentés fedőneve már lassan másfél évtizede a pénzügyi és gazdaságpolitikai apparátus szlengjében. Most, hogy a nemzetgazdasági miniszter bejelentésével újra a közbeszéd tárgyává tette a kérdést, talán nulladik napirendi pontként néhány szót kellene szólnom arról, hogy mi is az a járulék, illetve mi is a járulékcsökkentés hamis fogalmának valóságos lényege.
Legegyszerűbben fogalmazva a járulék nem más, mint az a rendszeresen befizetett összeg, amely részben a munkáltató, részben a munkavállaló által teljesítve arra szolgál, hogy a munkavállaló egészségügyi ellátását, illetve leendő nyugdíját fedezze. Már itt meg kell jegyeznem, hogy ezeket a funkciókat nem csak így lehet ellátni. Lehet úgy is, hogy azt mondjuk, nincs ilyen rendszer, és feltételezzük, hogy az egészség megőrzésének, illetve az öregkori nyugdíjnak a fedezete eleve benne van a mindenkori bérben. Ebben az esetben viszont nagyon nyomatékosan fel kell hívni a munkavállaló figyelmét, hogy valamilyen formában neki kell gondoskodnia a megkapott béréből mind az egészségügyi ellátásáról, mind a leendő nyugdíjáról. Lássuk be azonban, hogy a modernitás szép új világában ilyen tudatos stratégiai gondolkodást feltételezni a munkavállalók döntő többségéről nem látszik túlságosan megalapozottnak.
Ezért van az, hogy a legtöbb nyugati országban kötelező csatlakozni valamilyen intézményes rendszerhez. Annyiban azonban történelmi értelemben most már lassan negyven éve valóban „éhbérről” beszélhetünk hazánkban, hogy az elemi szintű táplálékon kívül másnak a fedezete nincs is benne a magyar munkavállalók többségének bérében. Ezt a súlyos mulasztást hosszan tartó, tudatos bérfelzárkózási stratégiával lehetne enyhíteni, amire eddig kizárólag Orbán Viktor kormányai tettek kísérletet, a hazai és külföldi tőketulajdonosok hallani sem akarnak erről.
Ezek a tőketulajdonosok inkább azt tekintik normálisnak, hogy a magyar munkavállalók Nyugatra mennek pénzt keresni, ide pedig még olcsóbb keleti munkaerőt importálnának a helyükre. Amiből kitetszik, hogy számukra ez itt nem ország, pláne nem nemzet, hanem csak egy market place, tehát egy lokális piactér, amelyen jó olcsón kell venni, és jó drágán eladni, hogy aztán az így szerzett hasznot, lehetőleg minél kevesebb adózással, kimenthessék innen.
Talán nem kell hangsúlyozni, hogy egy ilyen stratégia sikeressége Magyarországon az élőhely lassú, de egyre gyorsuló kínhalálához vezetne.
Visszatérve mondandóm eredeti medréhez, éppen ennek a helyzetnek az elkerülésére az állam kötelezővé kell tegyen valamilyen hozzájárulást. De nagyon fontos hozzátenni, hogy kizárólag azért van erre szükség, mert a nyugatias modernitás korában az embertelen és abnormális viszonyok váltak normává.
A kérdést egyébként adóztatás formájában is meg lehetne oldani, tehát akár úgy, hogy nem is nevesítjük mint feladatot, hanem a beszedett adókból az összes adótömeg újraelosztása egy részének tekintjük a társadalombiztosítás problémáját. Magyarországon ebben a tekintetben ma meglehetősen ellentmondásos helyzet áll fenn.
Elvileg járulékról van szó, amiért cserébe járadékot kellene élveznie a járulékfizetőnek, de a legkényesebb kérdés mégis az, hogy akkor ennek a kifizetett járadéknak valamilyen formában kapcsolódnia kellene a befizetett járulékhoz, ám erről szó sincs. Az egészségügynél egyáltalán nincs, a nyugdíjnál is alig.
Azt azonban, mint témánk szempontjából döntő kérdést, mégiscsak rögzíteni kell, hogy a munkaadó által befizetett járulék a bér része, tehát ennek bármilyen csökkentésére tett kísérlet valójában a bért csökkenti. És mindezen semmit nem változtat az, hogy a munkavállaló ennek nincs tudatában, éppen ezért lehet szabadon manipulálni a kérdést.
Mit érdekel ez engem – mondja a munkavállaló a munkaadója által befizetett járulékra. Pedig nagyon is kellene, hogy érdekelje, mert minden járulékcsökkentés az ő bérét csökkenti. Csak nem a szabad felhasználású bérét, hanem azt, amit ha kézhez is kapna, éppen a saját érdekében be kellene fizetnie az államnak, mert ebből lesz egészsége és nyugdíja.
Az pedig természetes, hogy a munkaadók mindenféle hamis logikával érvelnek a kibírhatatlanul magas bérterhek csökkentése mellett, és bolondok is lennének néven nevezni a törekvésüket. Vagyis azt, hogy ezzel az álságos érveléssel akarják a béreket a saját profitjuk növelése érdekében csökkenteni. Még ha a munkaadói járulék csökkentéséből adódó többletjövedelmük egészét béremelésre fordítanák, a munkavállaló akkor is csupán kézhez kapná és elfogyaszthatná azt, ami viszont így az egészség- és nyugdíjalapjából hiányozna.
Azt azonban aligha hihetjük, hogy a munkaadók erre készülnének, így a munkavállaló a „járcsökivel” csak veszíthet. Ha bárki valóban megoldást szeretne elérni ebben a kérdésben, akkor éppen fordítva, a feladat inkább a nagybruttó bér bevezetése volna. És akkor aztán az egész téma egyszer és mindenkorra megszűnne.
Ez azt jelentené, hogy megszűnne a munkaadói járulék, mert ez az összeg a bér részévé válna, és azt a munkavállaló fizetné be az államnak. A munkavállaló innentől tudná, hogy ez az ő bérének része, így nem tűrné el az annak csökkentésére tett kísérleteket.
Tudomásul kellene venni, hogy a tőketulajdonosok számára itt ennyi a munkaerő költsége, és akinek ez nem tetszik, annak tágasabb odakünn.
Miért mi menjünk el, hisz ez a hazánk? Menjen el az tőketulajdonos, akár külföldi, akár belföldi, aki ezzel a logikával gondolkodik.
Szerencsés utat kívánunk!
Bogár László – www.magyarhirlap.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
