Igazi paradicsom volt Békásmegyeren az Ezüsthegy. Aztán az ötvenes években jöttek a termelőszövetkezet traktorai és mindent tönkretettek. Utána évekig parlagon állt a terület, míg vissza nem adták azoknak, akik tudtak és akartak is termelni rajta. Baróti Géza riportja a Magyar Nemzet 1966. augusztus 28-ai számából.
2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Ezüsthegy
Pusztítani könnyű. Kivágni egy termő almafát, kifordítani a földből az el virágzott cserjét, amelyen már ütköznek a termés zsenge bogyói, mindez csak szerszám, testi erő és elszántság kérdése.
– Parancsra tették!
Komor két szó, hányszor hallottuk az elmúlt utóbbi húsz esztendőben, bíróság előtt, mint olcsó védekezést, vagy egyszerű vállrándítással kísérve, könnyed beismerésként, amelyet nem követhet semmiféle megtorlás.
– Parancsra tették! – ismétli egy vékony, kék szemű öregember, akinek lenvászon nyári gúnyája lassan átázik az aprószemű, őszies esőben.
– Megkopasztották az Ezüsthegyet!
Vastag, bogos ujjával az Ezüsthegyet mutatja. Budapest határán állunk, a Duna jobb partján, ahol a budai hegyeket alacsonyabb halmok választják el a Pilistől. A helységet Békásmegyernek hívják, több mint ötezer ember lakja. Kertes külváros, amely természetes bájjal simul a vén Óbudához. Fölötte áll az Ezüsthegy, amelyet valaha ezüstfenyők karácsonyi hamva borított, azután az ezüstfenyőket kivágták. A táj nem karsztosodott el, mint a Pilis északi oldalán, ahol ötszáz év pusztításait gyógyítja harmincöt éve egy derék erdész, meztelen mészkősziklába ültetve a fenyőmagot. Ezt a tájat az ezüstfenyő után emberek vették munkába, beültették gyümölccsel, virággal, főzelékkel.
– Paradicsom volt – mondja csöndesen, a kék szemű, kékruhás öregember, aki nem bánja, hogy lenvászon gúnyáját lassan átmarja ez az októberies permet. – De aztán megkopasztották.
– Mikor? …
– Valamikor az ötvenes értekben… Parancsra tették.
A traktor
Az Ezüsthegy megkopasztásának története nem sok. A vékony öregember, Márkus János nyugalmazott villamosvasúti felsővezeték-szerelő, így emlékezik rá.
– A felszabadulás után az emberek beleálltak az Ezüsthegy tábláiba. Príma föld ez, valóságos televény. Pest még ki volt éhezve, a gyümölcsnek, zöldségnek nagy ára volt… Olyan volt a lendület, kérem, hogy azt hitte volna az ember, egyszerre beépítik az egészet, kihúzva Békásmegyer határait messze a nagy hegyekig … Tavasztól őszig ontotta a termést… ötvenben, ha jól emlékszem, de lehet, hogy egy évvel később, megállt minden.
– Miért?
– Megalakult a termelőszövetkezet… Kevés volt benne az ember, még kevesebb a földművelő szakember. Aki ezeken a földeken termelt, az jobbára gyári munkás volt, bejáró iparosember, nyugdíjas. Ezek a termelőszövetkezetbe nem nagyon iparkodtak, igaz viszont, hogy nem is nagyon hívták őket… A termelőszövetkezetnek föld kellett… Ott volt az Ezüsthegy.
Mutatja megint az Ezüsthegyet vastag, bogos ujjaival. Ezekkel a törékeny csuklókon lógó nagy, száraz kezekkel negyvenöt tavaszától kezdve még tizenegy évig szerelte és javította a pesti villamos felsővezetékeit. Ujjai gyakran elfagytak, vagy áramütés perzselte a bőrét, akkor nyugdíjba ment.
– Mi történt?
– Egy nap, tavasz volt, elrendelték, hogy az Ezüsthegyet a termelőszövetkezet munkálja ezután. Egy napon megjött a traktor. Mondom tavasz volt, virágoztak a fák. A traktorral emberek is jöttek, fejszékkel tővágó, erős kapákkal, fűrészekkel. Kivágtak minden fát, kiforgatták a bokrokat, letarolták az egész Ezüsthegyet. Azután fölszántották.
– És bevetették – mondom csöndesen.
Az eső pereg s ködszerű, nyirkos fátyollal borítja az Ezüsthegy arcát. Az öregember megcsóválja a fejét s bogos ujjával hátratolja kalapját. Nyúlszőr kalapja van, bolyhos, puha jószág.
– Nem vetették be… Ügy maradt…
A parlag
– És azután?
Nehéz tovább kérdezni. Szembenéz velünk a gazdag budai, hegyvidéki táj, amelyet májusi üdeségében őrzött meg ez a különös nyár. A kertekben érett asszonyi párossággal leskelődnek az almák, a dáliák nagy bolond, bozontos virágaikat kínálják.
– Paradicsom volt?
– Paradicsom volt.
– És azután?
– Azután semmi… A traktor elment, csak a nagy durva hantok maradlak utána. Amikor egy virágzó kertet fölszántanak, az olyan, mint a frissen behantolt sír.
– És a falu?
– A falu csöndes volt.
Mert Békásmegyer még falu, pedig már Budapest. Eszembe jut, hogy akkoriban Budapest is csöndes volt. Ki szólalt volna föl azért, mert Pest határában parlagra szántottak száz, vagy kétszáz hold virágzó kultúrát?
– Soha, senki nem szólt?
A puha nyúlszőrkalap előrebillen.
– Néha… Talán… Megesett … Valaki csöndesen azt mondta, hogy mi lenne, ha megint munkába vennék az Ezüsthegyet?
– A válasz?
– Tartalékföld, biztosíték, majd sor kerül rá. De nem került rá sor… Gaz verte föl, vadrepce virágzott benne. Tavasszal és nyáron olyan volt, mint a folyékony arany.
Az Ezüsthegyből aranyhegy lett, csak éppen nem ért semmit. Nem termett semmit. Csalánt, bürköt, vadrepcét, tarackfüvet, ökörfarkkórót.
– Meddig tartott ez?
– Eddig az évig… A termelőszövetkezet új vezetőséget kapott s az új vezetőség, amikor számba vette a termelőszövetkezet birtokait, nagyot nézett.
– Nicsak az Ezüsthegy is a mienk.
– Nem is tudtak róla?
– Lehet, hogy tudtak róla, de megfeledkeztek róla. De az új vezetőknek eszébe jutott s elhatározták, hogy amit saját erővel be tudnak telepíteni, azt be is telepítik… Megint eljött a traktor és hant alá fordította azt a sárgás, aranyló, kártékony tengert. Az Ezüsthegy megint föltárta barna humuszát, ám a termelőszövetkezet munkaerejéből nem futotta arra, hogy betelepítse az egészet.
Maradt ötvenöt hold.
A vállalkozás
Ötvenöt hold kiváló minőségű termőföld, amelyre nem jutott a termelőszövetkezetből emberi erő, idő és munka. A földművesszövetkezet amely tárt kapukkal várta, mit terem az Ezüsthegy, azt javasolta, hogy azt az ötvenöt holdat társulásos alapon telepítsék be, olyan emberekre bízva, akik vállalják az ugar feltörését. De honnan vegyék az embert?
– Békásmegyerről – mondták a földművesszövetkezet emberei.
Többen legyintettek: – Békásmegyer az ilyesmire nem kapható. Békásmegyer nem alkalmas ilyenfajta kollektív munkára.
Senki sem mondta ki, de benne volt, hogy mit lehetne kezdeni azokkal az emberekkel, akik alól egyszer már kiszántották a virágzó kerteket?
A népfrontcsoport helyi titkára mégis úgy gondolta, hogy lehet valamit kezdeni Békásmegyerrel, csak ott kell megfogni, ahol érdemes.
– De hol érdemes?
– Azoknál az embereknél, akik régen nagyon jól kertészkedtek, akik értik a módját, ismerik az Ezüsthegy földjét, éghajlatát, erejét. Ezeknek az embereknek a nevét listába foglalták és a tavaszi, kora nyári estéken járni kezdték a házakat. Csöndesen, óvatosan kezdték pedzeni a kérdést, nem akarták fölbolydítani a régi sérelmeket.
– Nehezen ment?
– Nem voltam ott – mondja a kék szemű, lenvászon ruhás öregember –, én csak hallomásból tudom, hogy nem volt nehéz. Sokkal könnyebb volt, mint várták. Volt aki azzal vágott közbe az első szóra, hogy végre, eszükbe jutott?…
A listán szereplő nevek mellé számokat írtak. Kétszáz öl, háromszáz öl, négyszáz öl. De hát kétszáz–háromszáz ölekből nehezen áll össze ötvenöt hold, márpedig az Ezüsthegyen ötvenöt hold várt gazdára.
Egy este, már május volt, egy hajlott ember azzal állított be a körzeti párttitkárhoz: – Hallom, földosztás lesz megint…
A szó, hogy „földosztás”, kivirult az emberek képzeletében. Sokasodtak az esti látogatók, a csöndesen kérdezgetők s 1966. július 26-án a földművesszövetkezet kezdeményezésére meghirdették az alakuló gyűlést.
Az ötvenöt hold új gazdájának egyelőre ötven ember jelentkezett. Az ötven ember „lejegyzett” tizenkét holdat, s e tizenkét holdon megalakult az „Ezüsthegy Társulásos Kertgazdálkodás”.
Az ajtón azóta is kopognak.
Kérdezem Márkus Jánost, van-e remény arra, hogy jövőre mind az ötvenöt holdat beültetik s az Ezüsthegy megint Ezüsthegy lesz?
– Biztosan beültetik… Arra, kérem, mérget lehet venni, hogy beültetik. Ezek az emberek tudják, mit ér az Ezüsthegy, mit lehet kihozni belőle. Akkor is tudták, amikor vadrepce termett rajta, meg somkóró. De nem szóltak attól fogva, hogy kipusztították, mert szebbet és jobbat akartak csinálni belőle, de nem csináltak belőle semmit
Az eső eláll, visszafordulok Budapest felé. Óbudán ez jut az eszembe: hány Ezüsthegy lehet Magyarországon?
Baróti Géza (1966. augusztus 28., 7. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
