Egy új felfedezés szerint egyiptomi bevándorlók alapíthatták a kínai kultúrát az ókorban. A Foreign Policy összeszedte azt is, miként alakult a kínaiak őskeresése a történettudományban.
Szun Veitung geokémikus még márciusban tartott egy előadást a hefei Tudományos és Technológiai Egyetemen, amelyen ókori történelmi szövegeket is citált. Egy ponton Szima Csient idézte, aki azt írta, hogy a kínai kultúrát megalapozó Hszia Birodalom (Kr. e. 2070-1600) egy észak felé tartó óriási folyó mentén jött létre. „Csak egyetlen nagyobb folyó van a világon, amely észak felé folyik. Melyik az?” – tette fel a kérdést a professzor, majd valaki megválaszolta: a Nílus – így kezdődik a Foreign Policy pénteki, A kínai civilizáció az ókori Egyiptomból származik? című cikke.
A tudós az elmúlt egy évben komoly vitát generált az interneten arról, hogy szerinte a kínai civilizáció alapítói egyáltalán nem kínaiak voltak, hanem egyiptomi migránsok. Persze ezt nem csupán ókori szövegek alapján állítja: a kilencvenes években radiometrikus kormeghatározás során vizsgálta az első kínai bronzleleteket. Ezek azonban összetételükben sokkal közelebb állnak az egyiptomi bronzokhoz, mint a későbbi kínai leletekhez. A professzor felfedezése révén egy évszázados identitásvita éledt újjá: honnan származnak a kínaiak?
Nem szárazföldön, hanem vízen
Szun szerint téves az a közismert elmélet, miszerint a kínaiakhoz a Selyemúton északnyugat felől érkezett a bronzkori technológia. Úgy véli, hogy valójában nem a szárazföldön, hanem tengeren hozták el a bronzzal kapcsolatos tudást a külföldiek, akik nem mások voltak, mint a hükszoszok. Ez a sémi eredetű nép Kr. e. 1720 és 1710 között foglalta el Alsó-Egyiptomot, a helyiek nevezték el őket heka haszutnak, azaz idegen földek urainak. Mintegy száz évig uralkodtak a területen, birodalmukhoz tartoztak Szíria és Palesztina egyes részei is. Uralmuk kimerült a városok adóztatásában, saját adminisztrációt nem hoztak létre, nem vegyültek az egyiptomiakkal. A hükszoszokat I. Jahmesz felső-egyiptomi fáraó győzte le Kr. e. 1550-ben, addigra viszont megismertették a hükszoszokat a harci szekérrel, a vertikális szövőszékkel, a lanttal és az összetett íjjal. Szun szerint ugyanezen technológiákat – kiegészülve a bronzművességgel, valamint a növények és állatok háziasításával – vitték el Kínába is a hükszoszok. Ugyanezen technológiák nyomaira bukkantak a régészek a második kínai dinasztia, a Sang Birodalom fővárosában, Jenben. A hükszoszok képesek voltak háborús célokra hajókat építeni, amelyekkel a Vörös- és Földközi-tengeren is vitorláztak. A professzor úgy spekulál, hogy az összeomló hükszosz civilizáció egy kis csoportja fogta magát és elvitorlázott keletre, így jutottak el Kína partvidékére, ahol érkezésükkel elkezdődött a bronzkor.
A tudós 95 ezer karakteres esszéjét tavaly szeptemberben publikálta egy kínai utazási magazin, a Kooniao. Ezt követően indult online vita Szun téziséről, amely a reakciók szerint azért jutott el sok emberhez, mert a professzor közérthető nyelven írta meg esszéjét. Persze sokan ellenségesen viszonyultak a felvetéshez, egy kommentelő szerint Szun bárkit elfogadna az őseként, más pedig arra mutatott rá, hogy inkább a jelen problémáival kellene foglalkoznia.
Száz éves vita
Szun szerint az addig közismert és közkedvelt származástörténetet – miszerint az ősi Sárga Uralkodó fiai – érdemes megkérdőjelezni, ám ezzel nem ő az első. A 20. század elején vetették fel egyre többen, hogy meg kéne vizsgálni a kínai civilizáció valódi gyökereit, mindezt egy francia filológus, Albert Terrien de Lacouperie 1892-es könyve nyomán kezdték feszegetni. A Kora kínai civilizáció nyugati gyökerei Kr. e. 2300-tól Kr. u. 200-ig című könyvet 1903-ban fordították le kínaira, e szerint a civilizációjuk bölcsője a mezopotámiai Babilonban volt. A Sárga Uralkodó volt az, aki kivezette népét a Közel-Keletről egészen a kínai síkságokig és a Sárga folyóig – vélte De Lacouperie, majd utána több kínai tudós is. A teória olyannyira elterjedt, hogy a köztársaság kikiáltását követően, 1915-ben a himnuszba is bekerült, hogy Kínában a Kunlun-csúcsról származók leszármazottjai élnek – a hegycsúcs a kínai mitológiában a messzi-messzi Nyugaton található.
A 20-as, 30-as években aztán a sino-babilonianizmus már nem volt olyan népszerű – a japán agresszióra erős nacionalista politika volt a válasz, így nem lehetett nyugati gyökerek után kutatni. 1928-ban bukkantak rá újkőkori kerámiamaradványokra Kelet-Kínában, így ki lehetett jelenteni, hogy De Lacouperie bronzkori bevándorlással kapcsolatos elmélete nem igaz, hiszen voltak már korábban is bennszülött népek a területen. Ugyanezen évben kezdték kiásni a már említett Jen városát, ahol olyan írásnyomokra bukkantak, amelyek egyértelműen a mai kínai írás előzményei. Végül a nyugati származástörténet helyett kettős eredetről kezdtek beszélni: a nyugat-kínai és kelet-kínai újkőkori kultúrák fokozatosan hatottak egymásra, így alakult ki a Sang Birodalom elődje. Az 1950-es évekig tartotta is magát ez az elmélet.
Ám a Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása újabb nacionalista fordulatot hozott a kínai történettudományban, azt bizonygatták, hogy szinte a semmiből, önállóan, nyugati és más hatásoktól mentesen alakult ki a kínai civilizáció. Ráadásul azt is be kellett mutatniuk, hogyan alakult ki egy primitív társadalomból a modern szocialista Kína, miközben kritizálniuk kellett Konfiuciuszt és a többi ősi kínai bölcset. Meglepő módon az egyiptomi régészettől is „csórtak” egy ötletet egy államtanácsi tag ottani látogatását követően: a kínai dinasztiákat egymásból eredeztették, így több ezer éves folytonosságot tudtak felmutatni a kínai történelemben. Kétszáz szakértő öt éven át dolgozott ezen és 1,5 millió dollárba került, de sikerült. Persze Nyugaton vitatták a projekt tudományos megalapozottságát.
Az új tudományos projekt
Ezt követte az az 1996-ban indult kutatás, amelynek kezdetekor Szun Veitung még csak PhD-hallgató volt az említett egyetemen. Mintegy kétszáz bronztárgy elemzéséért felelt, több közülük Jenből származott. Szun arra az eredményre jutott, hogy ezen Sang-dinasztia kori bronzleleteknek szinte megegyezett a radioaktivitási értéke az ókori egyiptomi bronzkincseknél mért számmal. Ez pedig annyit jelenthet, hogy az első kínai bronzleletekhez és az ókori egyiptomi bronztárgyakhoz szükséges ércek egymáshoz közeli helyekről, afrikai bányákból származhattak.
A felzúdulást elkerülendő, Szun témavezetője nem engedte, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezen eredmények. Arra kérték, hogy eredményeit adja át és válasszon másik projektet. Ezt követően húsz évvel a már professzori szintre jutott Szun végül kész volt közölni mindent, amit a Sang-dinasztiáról és Kína bronzkoráról megtudott. Ugyan a közvélemény többé-kevésbé nyitottan reagált tudományos eredményeire, az akadémiai fősodor szemében Szun kívülállónak számít. A most elfogadott, 1990-es évek elején elterjedt elmélet szerint a kínai civilizáció külső eredetű. Ám nem egyszeri bevándorlás nyomán alakult ki, hanem lassan, kereskedés révén, amelyet eurázsiai sztyeppei népek segítettek, miután ők érintkeztek Európa és Kína őslakos népeivel.
Éppen ezért kicsi az esélye, hogy Szun elmélete elterjedjen, főleg úgy, hogy a kronológiai elméletnek politikai és identitásképző eleme is van. Mindenesetre a két ország vezetői ünneplik egymás ősi civilizációit. Hszi Csinping kínai elnök januári, egyiptomi látogatásán – ahol a két állam diplomáciai kapcsolatfelvételének hatvanadik évfordulóját ünnepelték – ezzel a közmondással köszöntötte Abdel Fattah el-Szíszi egyiptomi elnököt:
„Ha egyszer iszol a Nílusból, biztosan visszatérsz”.
Ha Szun Veitung elméletét a tudományos szcéna is átrágja, netán igazolja és fősodorba emeli, a kínai elnök szavait némileg prófétikusan lehet majd értelmezni – írja a Foreign Policy.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
