Valamikor, még a megboldogult 90-es évek derekán egy szabaddemokrata fontosember azt találta mondani, hogy ebben az országban hatmillió ember is vígan ellene.
Talán jobban is, mint most. Rögtön éktelen visítás támadt a jobboldalon, az MDF népi szárnya versenyt nemzethalálozott a még népiesebb (esetükben fosztóképző) kisgazdákkal. Sőt, egyik-másik előre megfontolt szándékkal elkövetett népírtásról, nemzetgyilkosságról hadovált. Vagy annak kísérletéről. Pedig nem is mondott akkora hülyeséget az SZDSZ-es…
A szereplőkre nem emlékszem már, a feledés jótékony homályába merültek, talán már maguk sem emlékeznek erre a rettenetes incidense, ami tulajdonképpen a hosszú évek diktatúrájában végzett nagy hallgatások és még nagyobb mellébeszélések utáni értelmes beszélgetések helyetti árokásás és táborkijelölés egyik meghatározó epizódja volt. Egy újabb kérdés lett, amiről nem lehetett anélkül megnyilvánulni, hogy a megnyilvánulás ne kapja meg élből a fasiszta reminiszcencia, vagy a nemzetrontás bélyegét.
A népesedéssel foglalkozó kutatók, a mellette elkötelezett politikusok és közéleti emberek szinte egytől-egyik tragédiának látják a népességünk fogyását. Az egyetlen, ami megosztja őket, hogy melyik tartja visszafordíthatatlannak és melyik kezelhetőnek, természetesen ilyen meg olyan állami beavatkozások mentén, mintha az állam oda tudna állni a hálószobákba, hogy lehúzza az kottont a polgárról vagy távollétükben aszpirinre cserélje a tablettát.
Az állami pótcselekvések klasszikus állatorvosi lovasnemzeteként csináljuk a rengetegbe pénzbe kerülő, de sosem hasznosuló népesedéspolitikai programokat. Hogy miért vállalnak, vagy miért nem vállalnak több gyereket a családok, arra vajmi kevés ráhatása van egy államnak. Példának okáért a bőkezűen támogatott németek sem hajlandóak gyereket csinálni, nem véletlenül import-kitett a német társadalom.
Talán hagyni kellene az egészet a fenébe, elfogadni törvényszerűségnek a szolid, de biztos fogyást. Felkészülni az elkerülhetetlenre, sőt, meglátni abban a pozitívumokat.
Hogy nyugdíjat, legalábbis olyat, ami – mily szép szavak – biztosítja a békés és nyugodt öregkort, azt nem fog tudni fizetni az állam. Ez tény, kapjunk a szívünkhöz, mondjunk nagy szavakat, essünk letargiába. Aztán, ha ezekkel végeztünk, akkor gondolkodjunk! Rögtön itt van az, hogy egyáltalán minek van nyugdíj. Mióta viszonylag kevés vájárunk, olajipari munkásunk és hegymozgatónk van, nem igazán van értelme annak, hogy az általános értelemben vett Manyika nénit szobafogságra ítéljük pusztán amiatt, hogy elmúlt 50-55-60-65 éves.
Nem is véletlenül emelkedik állandóan a nyugdíjkorhatár, ésszerűbb volna végre eltörölni. Megint jöhet a szívhez kapás, a nagy szavak és a letargia ideje, de különösképpen semmi nem indokolja a nyugdíjas állapot létét. Nem is csak azért, mert az életmódunk, a munkaszervezésünk, sőt, az egész világunk arrafelé mozdult el, hogy egy öregebb ember sem lesz feltétlenül mindenre alkalmatlan, elbutult és a lábát mozdítani sem képes vénember, hanem azért sem, mert senki nem 10-14 éves korában kezdett dolgozni, mint nagyszüleink korosztálya. Vagyis inkább dédszüleinké. Az én korosztályom biztos nem, a java a harmincas éveinek közepén találta meg az első komolyan vehető munkahelyét, mondhatni, a boldog és nyugodt öregkorát elköltötte a húszas éveiben.
Ha csökken is idősebb korban a számokra váltható munkapotenciál, akkor nyugdíj helyett foglalkoztatási támogatást kell adni a cégeknek. Meg elvárni, hogy az általános értelemben vett Manyika néni képezze magát és ne ő akarjon lenni a nő a pult mögött örökké. Arra jók lesznek a fiatalabbak meg a robotember.
Ha már a robotembernél tartunk, technológia fejlődésünk várható kimeneteleinek egyike sem feltételezi, hogy tömegemberek tömegeire lesz szükség a tömeggyárakban. Önálló, hozzáértő és épkézláb munkavállalókra inkább a szolgáltatások vagy irányítási-szervezési területeken. Meg persze alig lakott vidékeken hatalmas latifundiumokon gazdálkodó parasztokra. Igen, géppel és nem zöldmunkással.
A nemzethalált vizionálók a következő végjátékokat szokták még felhozni: Leszaporodnak minket a szabadon behelyettesíthető népek (l. cigányok, arabok, zsidók, románok), valamint hogy elfoglalnak minket a szabadon behelyettesíthető népek (l. cigányok, arabok, zsidók, románok), amennyiben nem vagyunk elegen ahhoz, hogy megvédjük azt, ami a mienk. Erre mondaná azt a művelt francia, hogy tömény faszság, csak mindezt franciául.
Vegyük sorra. A leszaporodnak minket nevű dolog ellen nem igazán működik az, hogy támogatjuk a mindenféle szaporodást. Ha már fasiszták vagyunk, akkor legalább ne legyünk hülye fasiszták. Példának okáért a cigányok sokgyermekes családmodelljét az integráció nevezetű valami úgy nyírja ki, mint Canesten a lábgombát. Nyilván ehhez nem a Mohácsi-család integrációs modelljét kell követni, de ez teljesen más történet.
Az elfoglalás ellen meg egy ideje, mióta az egyesült keresztény seregek először (rendes ütközetben) rommá verték a többszörös túlerőben lévő törököket a szentgotthárdi csatában, nem így védekezünk. Haditechnika, okos tábornokok, ésszerű célok és értelmesen kialakított fegyvernemek kellenek a hadiszerencse és a morál mellé. Mert ugye a törökök hiába bíztak abban, hogy a középen lévő gyalogos csőcselék elindul, kétoldalról a lovasok átkarolnak nevű hadműveletnél nincs modernebb, végül Isztambulig szaladtak taknyos-véres orral. Hogy az aktuális Habsburg uralkodónk egy gyáva és ostoba szar volt és nem dobták ki már akkor a törököket innen, az megint másik kérdés.
Azt nem is említve, hogy egy ország határait nem pusztán a hadseregek és a határon elhelyezett védművek sokasága garantálja, hanem főként a nemzetközi szerződések, illetve egy-két kibaszott erős szövetséges. Ha ez nem így lenne, akkor Európa négy országból állna: Franciaországból, Angliából, Németországból és Oroszországból. Főleg nem léteznének olyan viccállamok, mint Luxemburg és Csehszlovákia.
Kijelenthető tehát, a 21. század háborúit már nem fasszal vívják, hanem technológiával, diplomáciával és cselekvőképes politikusokkal.
Utóbbi különösen fontos, mert hiába vannak rengetegen a harmadik világban és nagyon megesettek, nagyon szegények, a könnyeink mellett mást nem kapnak. Ide biztos nem jönnek, hogy itt is rengetegen legyenek és nagyon szegények, nagyon megesettek. Ráadásul szomjasak, mert ugye sem mi, sem a könnyeinek már nem léteznek akkor. De ez megint egy másik történet.
A hatmillió természetesen egy teljesen hasraütés-szerű szám. Nem a lélekszámon van a hangsúly, hanem az alkalmazkodáson. Hogy jól vagy rosszul alkalmazkodunk a csökkenő népességünkhöz. Mert lehet rosszul is, ha például fenn akarjuk tartani a jelenlegi nyugdíj- és szociális rendszerünket, és lehet jól.
A nyugdíjról már volt szó, a szociális rendszereink még fontosabbak. Hogy rögtön egy meglepetéssel kezdjek, én például fél Észak-Magyarországot is a szociális kiadások közé sorolom. De É-Mo. csak egy példa, rengeteg olyan terület és város van, amit csak azért tartunk fent, hogy legyen. Mert valamikor – a kommunizmusban – valamelyik hirtelenhülye úgy gondolta, hogy abból a faluból, ott a völgyben legyen ipari nagyváros. Aztán a rendszerváltozás óta a nehézipar balra, a könnyűipar még balrábbra, a versenyképes technológiát igénylő gépgyártás meg jobbra el, a faluból növesztett város meg ott maradt a semmiben és ezt az állapotot azóta is finanszírozzuk. Lehetne belőle újra falu, körülötte újratelepített erdőségekkel, tavakkal, szépséges középkori várakkal. De nem, mert akkor ugye elfogynak az emberek és a szívünkhöz kapunk, nagy szavakat mondunk és mély letargiába esünk.
Pedig ha valaki ránéz mondjuk Salgótarjánra vagy Ózdra madártávlatból és mindezt összeveti a régmúlt megsárgult fotóival, akkor nem is olyan nehéz a választás. Ha már fogyunk, akkor fogyjunk értelmesen.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
