Emlékszem, Joseph Ratzinger félreállítása után sokan nem értették, hogy került Szent Péter székébe José Bergoglio. Mindenesetre nem kevesen üdvözölték bemutatkozásakor. Olyan jezsuita Szent Péter-utódot láttak benne, aki majd „rendet tesz”, aki az egyre növekvő iszlám áradattal szemben megtalálja majd a helyes fellépést.
Minden csoda három napig tart, mondhatnók, és e közhelyes igazság sajnos teljesen beteljesült Ferenc pápával kapcsolatban. A kezdeti nagy reményeket hamarosan a permanens csüggetegség váltotta fel. Akkor, amikor ki kellene állni az elöregedett, de mégiscsak antik és keresztény alapokon nyugvó kontinens békéje és biztonsága mellett, nemhogy néma maradt, de egy teljesen irreális pacifizmus meghirdetésével zöld utat nyitott a multikulturalizmusnak, a globalizációnak.
Ma már olyanok is, akik eddig tartózkodtak Ferenc pápa tevékenységeinek értelmezésétől vagy megítélésétől, kénytelenek belátni, hogy pontifikátusa eleddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A hívők tömegei egyre inkább azt várnák el ugyanis, hogy ha másként nem is, de verbálisan kiáll a keresztényüldözések áldozatai mellett, és határozottan megnevezi azon személyeket és köröket, intézményeket, melyek a diszkriminációkért, sőt a vérontásért egyértelműen felelősek.
A Magyar Nemzet tegnapi számának egyik publicisztikájában (Pap Krisztián: Hol vannak azok az egyházi vezetők, akik hitet tesznek a kultúránk bölcsőjének védelmében?) olvassuk:
„Az egyházi hierarchia alacsonyabb fokain álló papok már többször kinyilvánították véleményüket a muszlim beáramlással és térhódítással szemben, de nyilvánvalóan nehéz és nem akarnak szembemenni a Vatikán állásfoglalásaival. Ferenc pápa viszont szemmel láthatóan képtelen magáévá tenni az európai érdekeket, s hogy ennek vajon köze van-e nem európai származásához, nem tudjuk. Tőle még egyetlen olyan nyilatkozatot nem lehetett hallani, amely a migránsok erőszakoskodásait elítélte volna, olyat viszont többet is, amelyben védelmébe veszi őket: „Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem inkább egy meghívás nagyobb elköteleződésre az emberi méltóság iránt.” A jelenlegi pápa világpolgárként viselkedik, ami egy világvallás esetében nem meglepő. Adódik viszont egy súlyos kérdés: hol vannak azok az egyházi vezetők, akik hitet tesznek Európa és a keresztény kultúra bölcsőjének védelmében? Mint az előző pápa, XVI. Benedek, Joseph Ratzinger esete is mutatja, senki sem pótolhatatlan vagy lecserélhetetlen. Arra ugyan nincs garancia, hogy a német Ratzinger jobban megfelelt volna a történelmi egyház küldetésének megvédésében, mint a joviális és feltűnően engedékeny Ferenc nevű utódja, de mint európainak, meglehet, nagyobb lenne a felelősségérzete a kontinens és a veszélybe került európai kereszténység iránt.”
Valóban, Ferenc pápa világpolgárként viselkedik, ami joggal elfogadhatatlan. Egy keresztény, pláne egy pápa nem lehet sohasem kozmopolita, világpolgár, hiszen a keresztény társadalmi tanítás maximálisan tolerálja a nemzetek öntudatát. Ugyanakkor elítéli viszonyukban a „primus inter pares” elv érvényesítését, azt, hogy legyen olyan nép, nemzet, vagy egy globális világhatalom, amely az egymással egyenrangú nemzeteket a globális pénzügyi diktatúra mézesmadzagával lépre csalja. Szomorú mindenesetre, hogy ezt épp egy pápa nem tudja, vagy nem akarja tudni. Tény tehát, hogy teljesen érzéketlen Európa iránt. De olvassuk csak tovább az iménti publicisztikát!
„A katolikus egyház számtalan történelmi trauma, társadalmi visszásság, nyílt és alattomos támadás következtében jutott el a mai legyengült állapotába, amelyből nehéz lesz kitörnie. Mégis jogos elvárásnak látszik, hogy egy ilyen kiélezett, bizonytalan európai politikai helyzetben, mint a mostani, terrortámadások idején a katolikus papságnak, mint jó pásztoroknak, nem az áldozati bárány bőrébe bújt farkasokra kellene tekintettel lenniük, hanem a saját megrendült és fogyatkozó nyájukra. Az egyetemes emberiség jogaira való hivatkozás csak kifogás, amellyel a saját színvallásukat és a keresztény értékek védelmének nyílt vállalását odázzák el, az idegenellenesség bélyegétől tartva. Mert jelenleg a katolikus egyház legfőbb vezetői jobb híján védekeznek, elvégre nem hirdethetnek keresztes háborút a muszlim bevándorlók ellen, amit nem is vár el tőlük senki, de a védelemre való verbális képtelenség már nemcsak feltűnő, hanem egy kifejezetten rossz üzenet.”
Hát ami a keresztes háborút illeti, talán sohasem volt rá nagyobb szükség, mint éppen ma. Más kérdés persze, kiket lehetne mozgósítani ehhez? Eltűnődik ilyenkor az ember. Nérótól Diocletianusig a legborzalmasabb kínhalállal lépték át az örökkévalóság küszöbét mindazok, akiknek fontos volt a kereszténység. Életüket, vérüket adták érte. És nem pusztult bele Európa, sőt. És ma? Nemhogy a fizikai, hanem a verbális védekezéstől is borsódzik sokak háta, sokaké, akik mégis keresztényeknek mondják magukat. Vajon miért? Nem bánnám, ha a meglévő magyar értelmiség soraiból mind többen keresnék e kérdésre a választ.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
