Lélekben készülve a holnapra, Szent István király ünnepére, olvasom Haller István (1880-1964) néhai vallás- és közoktatásügyi miniszter 1926-ban megjelent könyvét. „A keresztény politika” – ez a címe. Ijesztően aktuális. Útmutató minden sora.
Vannak, akik szerint nincs olyan, hogy keresztény politika. „Igazából Európa és Magyarország sosem volt keresztény – hangzik el gyakran, utalva arra, hogy talán csak kirakatkeresztények voltunk évszázadokon át az egyház nyomása alatt, de ténylegesen megélt hitük mindig csak keveseknek volt.” – fogalmaz publicisztikájában Szilvay Gergely (Képmutatás-e a keresztény politika? Magyar Nemzet, 2016. augusztus 3.).
Helyesen reflektál a fentebbi idézetre, amikor azt írja, hogy az féligazság, bizonyíthatatlan állítás: „Ki lát bele az egykori halandók lelkébe? Sőt: irodalmi-történelmi forrásaink inkább az ellenkezőjét támasztják alá. Lehet, hogy az európai évszázadok társadalmai nem úgy hittek, ahogy ma azt hitelesnek tartjuk, nem biztos, hogy volt mély, személyes istenkapcsolata például az emberek többségének, de hogy magától értetődően keresztény módon látták a világot (főleg vidéken keveredve némi mitikus-mágikus maradvánnyal), az biztosan kijelenthető. A vendée-i parasztok lázadása a francia forradalom ellen azt is megmutatja, hogy igenis sokaknak személyes hitük volt.”
Volt hitük, s ezért tudták, hogy nem lehet közömbös számukra, mi történik abban az országban, amit Isten nekik e földön élethelyükül kijelölt. Haller idézett művében viszont amiatt panaszkodott, hogy eleddig hazánkban voltak ugyan keresztények, éspedig szép számmal, de keresztény politika igazából nem volt. Az ugyanis, hogy miért jut koldusbotra a magyar, keveseket érdekelt közülük, még kevesebbeket megakadályozása.
Ijesztő olvasmány e könyve. Mintha a mában íródott volna. Íme ízelítőül egy bekezdés belőle:
„A kapitalisztikus liberális rendszer sikereit ugyanannak köszönhette, aminek az egyiptomi fáraók. Gúlákat, piramisokat építettek, szfinxeket faragtattak, százezrek pusztulása árán. Mit számított a rabszolga a fáraónak, s mit számít egy munkás a kapitalizmusnak. Vasra nem verhette, de bérláncra fűzte. Pusztába nem vihette, de föld alá leküldte, a Szahara forróságával nem égethette, de foszforos, ólomgőzös levegőben rendre gyilkolhatta, rabszolgahajcsárral nem korbácsoltathatta előre, de hajtotta géppel, éhséggel, a kenyértelenségtől való félelemmel. Mint azok a gúla körül, a sivár pusztaságban, úgy ő a gyár körül összecsődítette a munkásokat virágos mezőről, madárdalos erdő aljáról, ózondús levegőjű hegyekről a pincelakásba, padlásszobákba, a korcsma pálinka-gőzébe, a gyár vasporos, olajos levegőjébe. Gyermeket, asszonyt nem kímél. Kell az olcsó munkaerő, az olcsó áru. Szabad a vásár. Fizikai és szellemi erőt vesz a kapitalizmus szabott áron. De ahol megvette az egyiket, fizetetlenül kihasználja a másikat is. Az egész embert fogja igába s a negyedét fizeti. Hogy ne gazdagodna az ilyen üzleten az egyik s hogy ne pusztulna bele a másik?!”
Haller István: A keresztény politika. Budapest, 1926. Apostol-Nyomda Rt. A keresztény politika kézikönyvtára 1. 25. old.)
Ezek után felteszi a kardinális kérdést – és válaszol is rá:
„Ki az ura nálunk a hitelszervezetnek? A mágnás? Nem. A középosztály? Nem. A paraszt? Nem. A munkás? Nem. A hitel körében önállók 88, 9 %-a zsidó. A magánbankárok, a részvénytársasági pénzintézetek vezetői csaknem valamennyien zsidók. S itt nincs különbség főváros és vidék között. Nélkülük, ellenük nincs hitelművelet. Rathenau, a volt német pénzügyminiszter mondotta, hogy 300-an, akik egymást kölcsönösen ismerik, uralkodnak egész Európa gazdasági élete fölött. Ugyanilyen joggal mondhatjuk: 8-10 zsidó, akik egymást kölcsönösen igen jól ismerik, uralkodik az egész magyarországi gazdasági élet fölött.” (33. old.)
Ismétlem, 1926-ból írt sorokat idéztem. Amikor még érvényben volt az ultraliberálisok által csak szitokszókkal emlegetett „numerus clausus”. Amikor állítólag bujdosnia kellett nálunk a zsidóságnak. És a tények? „A régi Magyarországnak voltak megyéi, ahol a kereskedelem 90 %-ban zsidó kezekben volt. A mai Magyarországon a kereskedőknek 57, 9 %-a zsidó. Budapest kereskedőinek csak 66, 2 %-a zsidó.” (34. old.)
Most, amikor az ultraliberálisok kézzel-lábbal tiltakoznak a bevándorlás meggátolása ellen, felmerül a kérdés, hogy a dualizmus korabeli bevándorlás milyen demográfiai következményekkel járt:
„A török hódoltság után alig volt zsidó az országban. Az osztrák tartományokból azonban állandóan tartott a beszivárgás. A határsorompók nyitva voltak. Hiába követelte Deák Ferenc, Kossuth Lajos, a megyék egymásután, hogy az emancipációval egyidejűleg a bevándorlás legyen eltiltva és megakadályozva, a nagylelkű liberalizmus dehogy is nyúlt volna korlátozó, fajtát védő rendszabályhoz. Erre vezethető vissza, hogy az a zsidóság, amely 1720-ban csak 12 000 főt számlált, 1840-re 242 000, 1910-re 909 500-ra szaporodott, holott bevándorlás nélkül ez idő alatt természetes szaporodása csak a 300 000 főt érte volna el.” (34-35. old.)
Beszédes adatok. Haller nem győz panaszkodni, amiért oly sok a „jóhiszemű liberális” magyar:
„A faji tendenciát még akkor sem vette igen észre a „jóhiszemű liberális” magyar, mikor a zsidó írók színpadra cipelték a magyart, mint elhülyült mágnást, részeges dzsentrit, korrupt szolgabírót, buta parasztot és szembe állították a fölényes képességű, öntudatos zsidóval. Nem vették észre, hogy az újabb irodalom sémi jelleget öltött s nagyobb részében magyar nyelven írott zsidó szellemi kultúrát nyújt. Hogy ez így van, nem keresztényre, zsidóra hivatkozom. Beregi Árminra, aki a Huszadik Század ankétje kapcsán arra a kérdésre, hogy lehet-e Magyarországon a művészet és irodalom elzsidósodásáról szó, a következőket mondja: „Be kell vallanom, hogy igen. A zsidó nép géniusza szerte a világon önálló irodalmat teremtett, önálló zsidó művészetet és így nem szólva az ókori zsidó irodalom és művészet hatalmas visszfényéről, feltétlenül minden népnek, melyen belül a zsidóság is tevékeny, irodalmán, művészetén a zsidó géniusz nyomot hagy. Amint a magyar faj minden produktumán, bármennyire olasz, szláv, germán műveltségen nevelődött is, a magyar faji jelleg kiüt, úgy nem tud elenyészni az őseredet nyoma a zsidó produktumán, bármennyire szaturálódott is például magyar levegővel.” (36-37. old.)
Idézi ezután Széchenyit:
„Halálosan komoly Széchenyi intelme a Kelet Népében, hogy ha választani kell a magyar faji jelleg s a nagyobb műveltség között, az előbbit kell választani.” (37.old.)
Ezt valahogy nemigen szokták a „legnagyobb magyar”-tól citálni. Eszembe is juttatta ez a mondat egy keserű tapasztalatomat. Itt a nyár, a nyaralások ideje. Az átlag – vagyis a „jóhiszemű liberális” – magyar többnyire mire vágyik ilyenkor? Egzotikus körutazásra – már amennyire persze pénztárcájából „finanszírozható”. Lehetőleg szülőföldjétől minél távolabbira. Az, hogy mennyi csodája van mondjuk csak Egerszalóknak, nem érdekli. De egy bécsi kiruccanás, netán egy svájci hétvége, vagy egy korzikai turné annál inkább. Vagy ha csokoládéra vágyik, inkább választja a Milka-táblát, mint a szerencsi mogyoróst. „Az idegen szép.” „Az idegen jó.” S ha valaki erre összeráncolja a szemöldökét, egyenesen hülyének nézi. Provinciális, bunkó magyarnak, akinek „igénytelenségé”-ben jó a hazai is…
Ámde kanyarodjunk csak vissza a beszédes számokból levonható következtetésekre! Haller rámutat, nagyon helyesen, hogy a keresztény társadalmi tanítás mennyire helyteleníti a liberális kapitalizmust, amelynek kórtünetei már megvoltak a keresztény ókorban is. Idéz számos egyházatyát, például Szent Ágostont:
„Tartsd meg Isten adományaiból azt, ami szükségleteidet fedezi. Ami ezen felül van, a mások szükségletére kell. Idegen tulajdont tartasz vissza, ha fölöslegest tartasz meg.” (63. old.)
Nazianzi Szent Gergely pedig ezt írta:
„A föld mindnyájunk számára közös. Mindnyájunk számára termi gyümölcseit. Bűnösök, akik Isten adományát kizárólag a maguk számára akarják kisajátítani. Gyilkosságot követnek el nap nap után azon szegények ellen, akik elpusztulnak amiatt, mert maguknak tartják meg, amire a szegényeknek lett volna szükségük.” (u. ott)
Végül Szent Ambrus sem volt könyörtelenebbül fogalmazó:
„A pénzkölcsönző segítséget kér és mérget adtok neki; kenyeret kér és tőrt nyújtotok neki; könyörög, hogy hagyjátok meg a szabadságát s ti folyton jobban meghurkoljátok a vastag kötelet a nyakán.”(u. Ott)
Sőt hozzáteszi ehhez Haller, ismét a milánói püspököt megszólaltatva:
„Amit pedig Szent Ambrus a pénztőkéről panaszképpen elmond, az úgy hangzik, mintha a mai kor szociológusa beszélne: „A nyulakat felülmúlja a pénz a maga szaporaságával. Sem egy növényt, sem egy állatot nem lehet termékenység tekintetében a kölcsön mellé állítani. Folyton nő a pénz; a kamatnyereség nem ismer határt. A hitel a tengerhez hasonlít; vad áramlással magához rántja mindenki vagyonát, anélkül, hogy valaha is beteljen. A tenger azonban sok embernek megélhetést nyújt, ezzel szemben a kapzsi hitelező mindenkit tönkre tesz!”
Mi a megoldás minderre? Haller szerint a hitelszervezetek államosítása, a privát mamutvagyonok közjövedelemmé tétele, a privát bankok takarékpénztárakkal, hitelszövetkezetekkel való felszámolása, a pénztőke állami hatáskörbe utalása, az egyetemes aggkori életbiztosítás.
„Keresztény politika nem volt, hanem lesz” – írta az egykori kultuszminiszter kilencven éve. De hogy mikor lesz, nem tudta – amint én sem, persze. Viszont hiszek abban, hogy egyszer mégiscsak lesz.
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
