Későn érkeztem, nem jutott már párna. Hátamat se tudtam nekivetni valamelyik padsor szélének. Reb Slojme mellé telepedtem. Megpróbálta törökülésbe rendezni lábát. Nagyokat szuszogott, sötét öltönynadrágja fölcsúszott, duzzadt bokáján még látszott, ahogy bevágott az imént levetett fekete edzőcipő hosszú pertlije.
Nem köszöntünk, ilyenkor nem szokás. Nyári este volt, áv hó kilencedikének előestéje, a jeruzsálemi Szentély lerombolásának emléknapja: tisöbov. A Templomot sirattuk, a közel kétezer éves száműzetést. Vagy tizenöten lehettünk a Kazinczy utcai zsinagógában. Az ortodox hitközség pajeszos, kaftános, hegyes szakállú metszője énekelte Jeremiás Siralmait. Borzongató lassúsággal, lamentálva olvasta a szöveget, mint aki büntetésként méri magára és a közösségre mindazon vétkekért, amelyekért leromboltatott a Szentély. Mert ugyan mi másért tűrte volna az Örökkévaló, hogy a Templom porba hulljon; mi másért pártolt volna el a zsidóktól, ha nem azért, mert a nép elpártolt tőle? A vallásos ember számára minden csapás figyelmeztetés: vizsgálja meg cselekedeteit. A Szentély lerombolását, mondják a bölcsek, a zsidók közti fékevesztett gyűlölködés okozta, a rómaiak csupán a végzet eszközei, az üzenet közvetítői lehettek.
Megszoktam már a dallamot. Évről évre hallgatom, ahogy azt a másikat is, amelyet jom kippur huszonötödik órájában szoktak egy kis imaházban énekelni, amikor bezáródnak az ég kapui. Vándor zsidó lettem, akárcsak reb Slojme. Megvan a saját rituálém, melyik ünnepet hol és kivel töltöm. Vannak dallamok, amelyeket nem felejtek már el, és visszacsábítanak ide vagy oda. Belém ivódtak, őrzöm őket, bár kiénekelni és átadni nem tudom e hangokat.
Oldalra pillantva láttam a frigyszekrényt körbevevő vörösmárvány falburkolatot, láttam a metszőt, amint papucsát levetve a frigyszekrényhez vezető lépcső alsó fokán ül. Mások gumitalpú cipőben, szandálban, vászonlábbeliben érkeztek. Jeruzsálem porában olyan is akad, aki a gyász jeleként zokniban megy a gyülekezet házába, de a szétszóratás közösségeiben mégsem tehetjük ezt.
Mint mindig, egyszerre voltam résztvevő és megfigyelő. Reb Slojme mindig biztatott: aki olyan meszsziről tér vissza a zsidósághoz, mint a nemzedékem; aki fogságban nő fel, elnyomás idején, és önhibáján kívül csak felnőtt fejjel tanul bele a zsidóságba, arra nem vonatkozik olyan magas mérce, mint azokra, akik szabad világban, vallásos családban nőnek fel.
Ültünk a földön, és hallgattuk a Siralmakat. Reb Arje a végéhez közeledett. Az egész napos böjtre gondoltam, amely előttünk állt. Mintha siettethetném az időt, máris a harmadik zsinagóga jutott az eszembe, ahol huszonöt óra múlva reb Slojméval és másokkal együtt fejezem be a böjtöt pálinkával és süteménnyel. Hol itt, hol ott tűnünk fel, mint akik keresnek valamit, amiről maguk se tudják pontosan, mi az.
Elkalandozott a figyelmem, már szedelőzködtek körülöttünk. Felálltam. Reb Slojme tovább ült a földön. Intett, hogy várjak, míg a többiek kimennek. Kérdőn néztem rá.
– Nem tudok egyedül felállni – mondta, miután kiürült a zsinagóga. – Nem akartam, hogy lássák. Húzzon fel.
Fogtam a két kezét, remegett a lába, alig tudta felnyomni magát. Az oldalajtón mentünk ki, a sötét udvaron át indultunk hazafelé. Ha az ember teljesít egy vallási kötelességet, rövid időre elégedettség járja át, figyelme könnyen világi dolgok felé kalandozik.
– Az jutott eszembe – szólaltam meg lelkesen –, hogy ha írnék a zsidó ünnepekről egy-egy novellát, amelyekből összeállhatna egy kis könyv, vajon mit tudnék írni tisöbovról.
Megtorpant, s ahogy szokott, nagyokat pislogva nézett rám.
– Van egy szokás, Miklós. A Szentély pusztulása és a gyász emlékére a zsidó házakat sosem vakolják be egészen. Mindig fedetlenül hagynak egy kis részt a falon.
Bólogattam, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, ő kérdezett:
– Miért kell mindig akarni valamit? Mi volna, ha nem írna róla semmit? – csóválta a fejét, és továbbindult. Szótlanul mentem mellette, mint aki két világ közé szorult.
Mintha megérezte volna, hogy segítenie kell, nagyot sóhajtva ismét megállt, és szembefordult velem.
– Vagy ha magának mindig írnia kell: mi volna, ha a történet végén legalább hagyna egy üres lapot?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 06.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
