Egy belgiumi barlangban Neander-völgyi embertől származó csontleletre bukkantak. A csontok sérülései arra utalnak, hogy szakképzett hentesek dolgozták föl az áldozatokat, magyarul oldalági rokonaink nem riadtak vissza egymás elfogyasztásától. Sőt társaik csontjaiból szerszámokat készítettek.
Az embertan egyik legnagyobb talánya az, hogy hogyan halt ki a Homo sapienshez igen hasonló emberfaj, a Homo neanderthalensis, vagyis a Neander-völgyi ember. Ezek a rokonaink minden bizonnyal elődeinket megközelítő fizikai és mentális képességekkel bírtak, így nehezen érthető, hogy több százezer évnyi létezés után miért vesztek ki nyomtalanul 30-40 ezer évvel ezelőtt. Bár a nyomtalanul megjegyzés nem teljesen állja meg a helyét, de erre később még visszatérünk. A belgiumi Goyet-barlangban százötven éve nagy mennyiségű, legalább öt felnőtt személytől származó Neander-völgyi csontmaradványt találtak. Az akkor begyűjtött leletek korszakosak voltak már a saját idejükben is. Ugyanakkor a mai biotechnológiai és digitális képalkotó vizsgálati eljárásokhoz képest szinte semmijük nem volt a XIX. századi antropológusoknak. Most újraelemezték a csontokat Hervé Bocherens, a Tübingeni Egyetem kutatója vezetésével. Genetikai teszteknek, digitális letapogatásnak vetették alá őket, és összetételüket is meghatározták – közölték a Scientific Reports szakfolyóiratban.
Profi hentesek
A csontokon olyan vágásokat és egyéb sérüléseket találtak, amelyeket tipikusan az elejtett, majd hentesmunkával feldolgozott prédaállatok csontjain látni. Pontosan ilyen nyomok láthatók az emberi csontok mellett, ugyanazon a lelőhelyen talált ló-, illetve rénszarvasmaradványokon is. A kutatók el tudták különíteni a megnyúzás, a feldarabolás és a csontvelő kikaparásának nyomait. Bár azt nem tudni, hogy a mészárosok által feldolgozott tetemek végül társaik gyomrában végezték-e, vagy testrészeik esetleg valamiféle rituális szertartáshoz kellettek. De nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy ha már igen nagy erőfeszítéseket tettek szétbontásukért, nem hagyták őket veszendőbe menni.
Bár eddig is voltak olyan leletek, amelyek a kannibalizmust valószínűsítették, ezek Dél-Európából (a spanyolországi El Sidrón és Zafarraya, illetve a francia Moula-Guercy és Les Pradelles régióból) kerültek elő. Tehát ez az első bizonyíték arra, hogy az Észak-Európában élő Neander-völgyiek is a kannibalizmushoz folyamodtak időnként. A csontokból vett minták segítségével sikerült a kutatóknak a mitokondriális DNS teljes térképét is fölrajzolniuk, és a szénizotópos (radiokarbon) kormeghatározás a leletek korát 40 500–44 500 évesre becsülte. Az antropológusok elmondták, az Európa-szerte élt Neander-völgyiek genetikailag nagyon közel álltak egymáshoz, viszont viselkedésük gyökeresen eltért. Mindez számos kérdést fölvet a társas viselkedésükkel kapcsolatban. A genetikai és a magatartásbeli hasonlóság, illetve különbözőség ugyanis általában kéz a kézben jár egymással. Ha a különböző csoportok elszigetelten élnek, ritkán vagy soha nem találkoznak, akkor szokásaik és génjeik is eltérő irányban fejlődnek. Ha viszont gyakori a csoporttagok és az ideák cseréje, akkor elvileg nem alakulhatnak ki nagy különbségek.
Evés helyett temetés
A távol élő csoportok eltérő szokásait jól mutatja, hogy kannibalizmusra nem sok bizonyíték akad más lelőhelyeken. Épp ellenkezőleg, találtak Neander-völgyi temetkezőhelyeket is, tehát mások nem megették, hanem „illendően” elbúcsúztatták halottaikat (természetesen értelmetlen egy ősidőkben élt emberfélétől a modern moralitást számon kérni). De a kannibalizmuson túl más célokra is hasznosították a holttesteket. Találtak ugyanis olyan csontokat (konkrétan egy combcsontot és három sípcsontot), amelyek segítségével pattintott kőszerszámokat készítettek. Tehát magukat az emberi csontokat is szerszámnak használták, pontosan úgy hasznosították őket, mintha állatok csontjai lettek volna.
A korábbi „kannibalizmusvádak” is olyan leletek alapján születtek, ahol a Neander-völgyiek eltörték elhunyt társaik csontjait. A franciaországi maradványokat viszont sokkal idősebbnek, 57 ezer évesnek határozták meg. Ez azt jelenti, hogy a Neander-völgyiek egészen hosszú ideig, legalább 12 ezer évig gyakorolhatták a kannibalizmust. Vannak antropológusok, akik egyenesen azt vetik föl, hogy ez a szokás szerepet játszhatott a faj kihalásában, tehát esetleg táplálkozási céllal levadászták egymást a különböző törzsek. Ez azonban meglehetősen spekulatív, sőt szenzációhajhász állítás a mérsékeltebb gondolkodású kutatók szerint.
Túlélési kannibálok
A többség úgy gondolja, hogy a Neander-völgyiek úgynevezett túlélési kannibálok voltak, tehát nem élvezetből, csak az éhhalál előtti utolsó kétségbeesett lépésként kezdték saját fajuk egyedeit elfogyasztani.
Továbbra is rejtély marad, hogy miért halt ki ez az emberféle. Sokan saját fajunkat, a Homo sapienst vádolják ezért. Erre utal az, hogy az Európában és Nyugat-Ázsiában sokáig sikeresen élő Neander-völgyiek akkor haltak ki, amikor mi megérkeztünk a kontinensre. Abban vita van, hogy szerepünk közvetett volt-e (tehát ügyesebbek, ellenállóbbak voltunk, és így kiszorítottuk őket élőhelyükről, megfosztottuk őket élelmüktől), vagy közvetlenül kiirtottuk őket. Nem tűntek el azonban véglegesen. Olyan közeli rokonságban álltunk ugyanis velük, hogy bizonyosan gyakori volt a két faj közötti szexuális érintkezés. Jelen kori génjeink négy százaléka így tőlük származik. Egy kicsit mindannyian Neander-völgyiek vagyunk.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
